birds
TOLLÁSZKODÓ
A Városmajori Gimnázium irodalmi portálja
RÓLUNK A HÓNAP VERSE

Bärnkopf Erzsébet

Gyarmati Fanni

Horányi Hanna Zelma

Horváth Emese Dorka
















Klimes Eszter

Móra Anna

Nagy Soma


Puskás Kornél

Rumi Anna Sára

Varga Nóra

x

Bärnkopf Erzsébet

Őzike lépésekben...

Őzike lépésekben közelít az ősz,
Nesztelen hullatja a fák levelét,
Koppanva ejti le a gesztenyét
Ki bírná vígan viselni hűvösét?

Vastag csizmában közelít a tél,
Fehér leplét borítja szerteszét,
Lenyomva, lapítva tűrő fű görnyed,
Megfagyott veréb álmosan reszket,

Itt a szellőcske járású tavasz!
Új kedved új utakra csalogat
Rebbenő hajad meglebben, ahogy vársz
Szemed is megtelik fénnyel, ahogy látsz.

És végül lágyan közelít a daliás nyár
A pihenés – szerinted – igazán megszolgált
Bíbor harmatok, pitymallat, szelek
A mező tájékán kigyulladó füvek.

Bärnkopf Erzsébet
2016-ban végzett a VMG 12.b osztályában.
Magyartanára Fráter Adrienne volt.

x

Gyarmati Fanni

Nem

Nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent,
Nekem szülőhazám itt e kerítésektől ölelt
kis ország, nemmesszeringó gyerekkorom hiánya.
Csakhogy tisztázzuk:
Ez nem egy fajgyűlölő nemzet.
Nincs bennünk semmi kinézés,
bár kinézek az ablakon, ha ugatnak a kutyák. Azt mondják,
amelyik ugat, az nem harap. Csak lop, bevándorol, gyújtogat és
követel. Elszennyezik országunk poros lábnyomukkal, sátraikkal
kitapossák a mezőt. Még jó, hogy a reformok működnek, így
legalább ebben biztos vagyok.
Dehát ez tényleg nem egy fajgyűlölő ország!
Csak ha leszáll mellőlünk egy cigány,
első dolgunk megnézni a tárcánk.
Ez nem egy diszkriminatív ország,
bár a muszlimok és a zsidók lenézése alap, hogy normál.
Ez nem egy agresszív ország,
kérdezzétek csak meg László Petrát.
Ez nem egy önző nemzet,
csak jobban szeretünk kapni,
mint adni.
Itt jó az oktatás,
csak lassan több a stadionunk, mint iskolánk.
Ez egy fitt ország.
Persze kizárólag a heti öt testnevelésnek köszönhetően,
és amúgy is, háromból két ember nem túlsúlyos, csak vastag csontozatú.
Ez egy tudatos ország,
ezért nem vehetsz 18 alatt még vizet sem a dohányboltban
(harmadfokú hőségriadóban).
Ez nem egy provokatív ország.
Csak az "anyád" gyakrabban hangzik el, mint az "édes anyám".
Nálunk a tehetség számít az egyetemi felvételnél
- évi minimum 500 ezerért.
Ez nem egy szegény nemzet,
bár a havi átlagkereset alig éri el a bruttó 170 ezret.
Ez nem egy szexista nemzet,
pontosan ezért keresnek a nők kevesebbet.
Ez nem egy homofób ország,
de vonulós pride-ot lécci ne tarcsá!
Ez egy befogadó ország,
de csakis cuki kisállatok esetén.
Ez egy korrekt nemzet,
ahol a nácik kiskutyákkal fotózkodnak és az árusok a saját boltjukból lopnak.
Ez egy alapos ország,
azért tart ennyi ideig a Moszkva téri felújítás.
A munkamorál kitűnő: ötből négy ember sugározza az energiát,
az ötödik meg dolgozik.
Ez egy becsületes ország,
bár a bliccelés nemzeti sportág.
Mi sosem ítélünk elsőre,
feltéve ha
nincs tetkód, színes tincsek a hajadban, fülhallgató a füledben,
nincs rajtad fekete, nem iszol és nem dohányzol.
És persze bőröd színe egy árnyalattal sem sötétebb a hónál.
Itt mindenki tudja a tutit,
mindenki tudja, hogyan kell jobban csinálni.
Ezért jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.
És ha már itt tartunk:
ez nem egy irigy nemzet.
ez nem egy rosszakaró nemzet.
ez nem egy konok nemzet.
ez nem egy egyhelybentoporgó nemzet.
ez nem egy gyűlölkődő nemzet.
ez nem egy lusta nemzet.
ez nem egy saját kertjébe szaró nemzet.
ez nem egy rasszista nemzet.
Ez nem egy,
egy,
egy...
Ez nem.
Ez nem egy nemzet.

Gyarmati Fanni
a VMG 11.c osztályos tanulója. Szövege a Litera irodalmi portál Nekem nem mindegy című országos kampány és irodalmi versenyére készült, melyet 14-20 éves fiatalok számára indítottak. A résztvevők szólásszabadság, erőszak, rasszizmus és elvándorlás témában nevezhettek alkotásaikkal. A bírálók: Grecsó Krisztián, Keresztesi József és Rácz Zsuzsa írók, az országos slam-mentor pedig Horváth Kristóf – Színész Bob volt. Fanni slam poetry kategóriában I. helyezést ért el.

x

Horányi Hanna Zelma

Aztán eljött

Az évzáró ugyanolyan volt, mint az elmúlt években bármikor: a templom hűvös és tömjénszagú, a köszöntők végeláthatatlanok, a kórus egyszerű és csodálatos. Az iskolához sétálva a lányok feltűrték hímzett egyenblúzuk ujját, és mind hosszúságában, mind szabásában esetlen szoknyájukkal hadakozva igyekeztek utolérni az előttük haladó fiúkat. A kórusegyenruhájának utálata az iskola dogmái közé tartozott, júniusban azonban ez is viccé vált,bensőséges poénná, amit a környék gimnazistái előtt is kihívó magabiztossággal lehetett viselni. A nyár pedig minden másodperccel közelebb ért: ott volt a levegő illatában, a vágtató alsósok izgatottságában, a fesztelen nevetésekben, az ég kékjében.

    Máskor mindez Emmára is hatott volna, most azonban csak a sírás járt az eszében, ami reggel óta ott lapult benne. A tudat, hogy utoljára lehet része a pillanatnak, mikor az iskoláját elfoglalja a szünet, minden megszokott és unalomig ismételt mozzanatot nosztalgikussá tett. Akárhová nézett, csak arra tudott gondolni, hogy most utoljára – most utoljára énekelt a kórusban, most utoljára mondhatja osztálytársainak az osztálytársait, most utoljára lesz értékelve olyan tanárok által, akik ismerik. Érezte, hogy csak idő kérdése, és zokogva fog minden szembejövő nyakába borulni.

    Tudta, hogy az elkövetkező hónapokban visszavonhatatlanul meg fog változni az élete, de végső soron pont ezért döntött az iskolaváltás mellett. Nyolcadikban még nem tudta elképzelni az életét a kis sulin kívül, így a sikeres felvételi ellenére a maradás mellett döntött. Mikor azonban elkezdődött az új év, rá kellett jönnie, hogy mit jelent a választása; hogy ott ragadt egy közösségben, kilenc éves kapcsolatoktól és konfliktusoktól megkötve. Azt hitte, választhatja a gimnáziumot és a maradást, azonban hamar kiderült, hogy túl sokat kér: ha meg akarja őrizni az életét olyannak, amilyen volt, akkor semmi sem fog változni. Tizenöt évesen, tele álmokkal a titokzatos gimnazista létről be kellett vonulnia a régi épületbe, hogy meghallgassa a régi tanárait, és nevessen a régi vicceken. Külsős barátnői, akik büszkén és riadtan vágtak neki Budapest különböző gimijeinek, már az első hetekben gólyatábori pletykákról és frissen formálódó közösségekről beszéltek, az ő osztályában viszont mintha megállt volna az idő. A legfrissebb pletyka még mindig egy fél évvel ezelőtti szakítás, a legádázabb vita témája pedig a karácsonyi szóló volt.

    Ebből a tehetetlenségből keresett akkor kiutat, most azonban rettegve gondolt arra, hogy el kell hagynia ezt a fészket – mert az volt számára. A bizonyítványosztást még átvészelte, mikor azonban az utolsó mondat is elhangzott, és a többiek búcsúzkodni kezdtek körülötte, izgatottan készülve egy új nyárra, nem bírta tovább, és elsírta magát. Osztálytársai mosolyogva gyűltek köréje, semminek sincs vége, és bármikor visszajöhetsz, mondták, ő pedig a könnyeit törölgetve bólogatott, de tudta, hogy nincs igazuk: valami igenis véget ért, és ő inkább vált évente iskolát, minthogy egy ilyen döntés után legyőzöttként könyörögje magát vissza. A sírást mégsem szégyellte: lehetőséget kapott arra, hogy megmutassa teljes önmagát, és ahogy sorra ölelte társait, boldog volt, hogy élt vele.

    Aztán elapadtak a könnyek, és a búcsúztatnivalók sora is véget ért: menni kellett. Együtt indult el a négy lánnyal, akikkel az elmúlt években furcsa kis csapatba fonták magukat. A nyár a vállukon ült, ahogy a térre érve megálltak a palacsintázónál. A sorban állva hangosan nevetve vitattak meg bármit, ami csak eszükbe jutott, majd forintonként dobták össze a pénz két pohár turmixra. Az emeleten a középső asztalt foglalták el, és a leghangosabb csoportok magabiztosságával fecsegtek tovább. Aztán előkerült egy telefon, és a falon lógó tükörbe mosolyogva csoportkép készült. Azelőtt sosem örökítettek meg semmit; kapcsolatuk hullámzásától függetlenül állandóak voltak egymás életében.

 

    Az ezt követő nyarat a megkeményedés vágya töltötte be. Nem volt tudatos vagy programszerű, de Emma erőre vágyott, megingathatatlanságra, és a keménység ezt ígérte neki. Sorra nézte a filmeket és sorozatokat, amikben hemzsegtek a meg nem értett csodák, az érzelemmentes vagy érzelmüket száz lakat alatt őrző hősök, ő pedig szép lassan elfogadta magát annak, ami sohasem volt. Eltökélten kerülte az előtte álló év témáját, és ábrándozásnak álcázta a lehetőségeken való rágódást. Ha családjával vagy barátnőivel lehetett, ismerős helyzetek ismerős forgatókönyveit követve, határtalanul szabadnak érezte magát – elég volt azonban egyetlen kérdés, egyetlen egyet nem értés, és a levegő megfagyott közönyétől, amire ijedtségét próbálta lecserélni.

    Pár nappal a nyár vége előtt a bátyja egyik barátja ránézett állig visszavágott hajára; mi történt, kérdezte. Meguntam, hogy hosszú, válaszolta ő, mosolyogva az emberek eltökéltségén, hogy történetet lássanak minden megváltozott frizurában. Hirtelen felindulás volt, és boldog ő volt az eredménnyel: ez nem elég?

 

    Aztán eljött, ő pedig félt, és mindent megtett, hogy független maradhasson. Nem akart támaszt, mert nem akart teher lenni. Egyedül akarta megtalálni a helyét és megalkotni önmagát, de újra és újra megbénította a meggyőződés, hogy ahova csak lép, leírják, beteszik egy dobozba; hogy eldöntik, milyen viselkedést várnak el tőle.

    Hetekbe telt, mire meg tudta különböztetni az osztálytársait, és hónapokba, mire habozás nélkül a nevükön merte szólítani őket. Képtelen volt megszokni a tagozatok gondolatát, hogy egy helyett mindenből négy van, és már nem elég csupán azt tudni valakiről, hogy hányadik osztályba jár. Túl sok volt az ember, elöntötték a folyosókat. A napok egyetlen végeláthatatlan vándorútba folytak össze, amit időnként a helyekért való verseny tett még nyomasztóbbá.

    A szünetek, amiket addig az elvárásoknak megfelelően várt és szeretett, most bizonytalan várakozássá nyúltak, amiket osztályterem híján, a folyosón kellett átvészelni. Nem volt többé olyan, hogy szándékos egyedüllét: ha leült egy padra, hogy olvasson, pár perccel később egy ismeretlen csoport táborozott le mellette, hogy kifordítsák, kényszeredetté tegyék magányát. Menetrendszerű kitérőket tett, vissza-visszajárt a szekrényéhez, a haját rendezgette a mosdóban; bármit megtett, hogy elkerülje az alternatívát, a negyvenöt percenként ismétlődő vadászatot egy társért.

    Úgy érezte, hogy egy működő rendszerbe lépett be, ahol sosem tudhatja, milyen egyensúlyt borít fel egy meggondolatlan lépéssel; ahol mindenki a szabályoknak megfelelően működik, amiket ő nem ismer. Nem tudta, mikor kapcsolódhat bele egy beszélgetésbe, és mikor fog megzavarni egy bizalmas témát. Nem értette az állandó képmutatást, ahogy a társai gondolkodás nélkül leálltak beszélgetni olyanokkal, akit egy szünettel korábban ítéltek el. Nem tudta, mi a támadás és mi a kedves ugratás. Nem tudta, hogyan kellene reagálnia arra, ha beszéd közben elterelődött róla a figyelem, vagy a szavába vágtak. Egyszer meghívták egy házibuliba – sikerült túlöltöznie, és szörnyen érezte magát. A következő alkalommal megfordult a fejében, hogy nem megy el, a végén azonban mégis ott volt, mert a félelem, hogy kizárja magát valahonnan, mindent felülírt.

    Nem akarta elveszíteni önmagát, de félt a másságtól. Egyszemélyes hadjáratot hirdetett a gimnáziummal szemben, ami eltörli az egyediséget és dicséri a hasonulást, és eltökélte, hogy ő sosem fog meghajolni egy ilyen hatalom előtt. Titokban lesajnált mindenkit, aki a divatnak megfelelően öltözött, és nem hitte, hogy valódi egyénisége lehet annak, aki enged a tömegnek. Gondolatban olyan emberek beszólásaira készült fel, akikkel sosem beszélt, és lélegzetvisszafojtva figyelte, hogy nem tévesztette-e el a helyét, nincs-e útban valakinek.

    Keservesen vágyott a régi napok után, mikor oszlopos tagja volt egy osztálynak, mikor huszonnyolc emberrel osztozott száz meg száz emléken, viccen és szófordulaton. Bár a régi iskolájában soha többé nem érezte magát otthon, és meglepően kicsinek és csendesnek találta az épületet, az első hónapokban rendszeresen visszalátogatott. Már nem tartozott oda, de minden tégláról magára ismert. A folyosókat járva erőt merített a tudatból, hogy ő már túllépett, túlnőtt mindezen, és elöntötte a büszkeség, amiért képes volt változtatni az életén. A legnagyobb ajándék azonban a kitörő lelkesedés volt, amivel volt osztálytársai fogadták, ha feltűnt az ajtóban. Az új iskola küzdelmei sokat veszítettek súlyukból, mikor érezte, hogy megvan még az a csoport, ami mögötte áll, ismeri és elfogadja minden hibájával együtt.

    Ugyanakkor az erő, amit a látogatásokból merített, minduntalan visszahúzta egy kicsit – hónapok teltek el, és ő még mindig az osztályomként utalt a régi osztályára, és aránytalanul sokat emlegette őket. Érezte, hogy ezzel csak árt magának, hogy nem lehet egy új közösség tagja, amíg a régihez ragaszkodik, de képtelen volt abbahagyni: megnyugtatta, hogy mások is láthatják, hogy nem volt mindig a periférián. Történeteiben minden régi ismerősből barát lett, míg az új társait hónapok után sem merte így nevezni. Félt a függéstől, a visszautasítástól, a kiszolgáltatottságtól. Hogy többet olvas bele a kapcsolataiba, mint amit jelentenek. A régi barátságok hangoztatásába burkolózott, hogy ne kelljen rászorulnia újakra.

 

    Küzdött a függetlenségért, de titokban már meghódították a szívét. Mutatta a keményet, de elég volt pár hónap, és megszerette azokat, akik körülvették. Boldoggá tette minden szó, minden mondat; bármit megtett volna a barátaiért. Hozzájuk akart tartozni.

    Annyira örülök, hogy átjöttél hozzánk, mosolyogtak rá. Én is örülök, akarta válaszolni hálásan. De mi van, ha az elszigeteltség után valami sokkal ijesztőbb jön?

Horányi Hanna Zelma
2018-ban érettségizett a Városmajori Gimnázium magyar irányultságú c. osztályosaként.
2017-ben a Budapesti Eötvös József Gimnázium és az Aegon Magyarország Általános Biztosító Zrt. támogatásával az Irodalom Másképp középiskolai irodalomversenyen különdíjat nyert. 2018-ban a Menő Könyvek kiadónál megjelent első önálló tiniregénye
Egy év, tíz hiba címmel. E novelláját ugyanebben az évben publikálta a kiadó Szakítós című novellaantológiájában.

x

Horváth Emese Dorka

Az idő

Az időtlenség kellemes ringatása véget ért,
Az ember az időért odaadta végtelen életét.
Kinek kellett ez-siránkozott a nép-
Egy végtelen pillanatot mi darabokra tép?
Ez a jelenség már mindenkit elért,
S néhány ember csak, ki bűnhődik ezért.
Egy faluban laknak, hol egy lány született,
Ugyanúgy itt az ablakok üvegek,
Ugyanúgy vannak dombok és üregek,
Csak itt nem él az idő s a gyűlölet.
Levelet írának falunk hős lakói,
Nem tudván, hogy ezért meg kell majd lakolni.
Jó szándék vezérli időtlen szívüket,
Magukhoz csábítván egyetlen hívüket.
S maguk ellen fordítva ellenségüket,
Ki kifolyasztaná nemes vérüket.
De valami varázslatos elrejti őket,
Az idő tengerében az űttörőket.
Eléáll egy lány, kilépve e ködből,
Megmondja az igazat, s úgy beszél, mintha könyvből
Olvasná: – Megkaptad-e levelem?
– Hallgass el, szemtelen
Vagy társaid testét elvermelem
Így lakol, ki fordul ellenem.
Bujdosásra vagy hivatva s árulók között,
Kísérteni fogja lelked az ördögöt.
Sírni fogsz az időn s a saját sorsodon,
S amerre mostantól lép a lábnyomom,
Ott a művészeted halála vár reád,
Sors elől menekülni úgyis kár tehát.
De én mindörökké rajtad tartom szememet
S ha nem én, az idő majd véget vet neked.

A lány csak csendben nézett, értette e szavakat,
Mégis érezte, hogy lélegzete elakad.
Elindult lassan és csendesen, amilyen csendesen lehet.
Lelke vérzett, látszott, elkeseredett.
Keblén ült gyermeke, elhagyatott lélek,
Férjükkel hárman egyszer visszatérnek.

A többiek vándoroltak, szemük mindent tűvé tett,
De máig nem lelték meg újra, hol van a művészet.

Horváth Emese Dorka versét Lázár Ervin Az asszony című novellája ihlette.

x

Horváth Emese Dorka

Örök körforgás

Azt hiszem, hogy szeretlek,
Mert felejtek.
Azt hiszem, hogy felejtek,
Mert szeretlek.
Ha Rád nézek, elfelejtek
Mindent, csak Te vagy.
Ha elfelejtelek, Rád nézek,
Hogy eszembe juss.
Ha eszembe jutsz,
Rád nézek, hogy elfelejtsek mindent.
Ha eltűnsz, megkereslek;
Ha megkereslek, eltűnsz újra.
Pedig itt vagy az emlékeimben,
Igen, itt, éjjelente Te kopogtatsz
És rontasz ki, hogy újra megkeresselek.
Vagy csak azt hiszed, elfelejtelek, mert nem szeretlek?
Nem felejtelek el, mert…
Azt hiszem, hogy szeretlek,
Mert felejtek, azt hiszem...

Horváth Mesi (7.b) verse a novemberi TollÁszkodó feladatok nyomán íródott.
Vérbeli szerelmes vers.

x

Horváth Emese Dorka

Őszi hajnal

Reggelente a harmat,
Hideg van már, kapargat.
A szélnek dől a hajnal,
Elszelel nagy robajjal,
Már köd borul a tájra,
S a napnak víg sugára
Már gyengébb, mint a kályha,
Elveszett, gyönge, árva.

Horváth Emese Dorka 7.b osztályos tanuló versei őszi feladványunkra érkeztek, mely Parti Nagy Lajos Őszi kávé és Rilke Őszi nap című verseihez kapcsolódott.
Anakreóni hetesekben kellett őszi témájú verset alkotni.

x

Horváth Emese Dorka

Az idő

Egy elátkozott faluban, Alsókalászospusztán született egy lány. De ne vágjunk rögtön a közepébe, miért is volt Alsókalászospuszta elátkozva.

    Egy szép napon, mikor a világban még nem volt idő, a nap és a hold egyszerre voltak fent az égen és a patakokban állva folyt a víz, ezen a településen furcsa dolog történt. A nap egyszer csak leszállt és átadta helyét a holdnak. Az emberek azt hitték, örök éjszaka borult a falujukra. Amikor pedig a nap újra teret hódított, rájöttek, hogy valami hihetetlen született meg. Ez a hihetetlen attól fogva behálózta életüket, szorongással és félelemmel töltötte el szívüket. Enélkül is éltek volna, meghaltak volna, enélkül is aludtak volna, enélkül is lettek volna ébren, de az egész életük egy végtelen pillanat maradt volna, melyben minden egyszerre történik és mégis minden történésre kellően oda lehet figyelni. Ehelyett a kusza és mégis rendezett gombolyag helyett az emberek élete egy hosszú, követhetetlen fonallá vált. Megszületett az idő.

    Persze ez nem csak Alsókalászospusztán történt meg, hanem az egész világon. Az emberek nem ülték le többé életüket egy helyben, gondolataikba mélyedve, utazni kezdtek. Kivéve persze említett településünk lakói. Ők voltak azok, akik először papírra vetették gondolataikat. Ők voltak azok, akik le akarták győzni az időt. Ők voltak a művészek, akiket a kívülállók elátkozottnak hittek.

    Ebben a falucskában – mint már említettem – született egy lány, aki az idő kegyetlen törvényeinél fogva felcseperedett. Neki jutott először eszébe, hogy a művészetet, ami az utolsó időtlen dolog a földön, más településekkel is meg kéne osztani. Természetesen a többieknek sem volt ellenvetésük. A postát nem ismerték, így szelek szárnyára engedték verseiket, festményeiket, gondolataikat, egyszóval művészetüket. Így sok embert sikerült meghódítaniuk, akik szintén elkezdtek verseket írni, festeni, gondolkozni és sokan keresni indultak Alsókalászospusztát. Egyszer egyikük oda is talált. Valami különös érzés vezette. Legelőször a lányt pillantotta meg. Ahogy egymásra néztek, megszületett a szerelem.

    Igen ám, de az egyik ilyen üzenet egy időkedvelő emberhez is elért, akinek nem tetszett ez a dolog. Már hogy is tetszett volna, amikor egyszerűen nem tudta felfogni, mi lenne idő nélkül. Azt pedig nem tudta, hogy nem felfogni, hanem elképzelni kell. Megkérte térképészeit, hogy segítsenek neki megtalálni a falut, hogy végleg leszámolhasson vele. Természetesen a tudomány egy idő után mindenre képes volt (csak arra nem, hogy elvonatkoztasson saját magától), így ez az ember is eljuthatott Alsókalászospusztára. Pusztítást akart véghez vinni, hihetetlen mértékű pusztítást.

– Mindenkinek véget vetek! – mondta vérszomjas hangon – Meglátjátok majd, lejárt az időtök... 

Az idő szót erősen hangsúlyozta. Félelemre és rettegésre számított vagy legalább eszeveszett menekülésre, de választ sem kapott. Az egész falu láthatatlanná vált. Hogy mi történt, az máig nem tisztázott és talán csak akkor derül rá fény, ha az idő újra eltűnik az emberek életéből. Akkor először a világ időtlen történetében esni kezdett a hó. Csak egy asszony, karjában csecsemővel, állt merészen az ember szeme elé és válaszolt neki: 

– Megkaptad az üzenetemet? 

– Takarodj innen! A többieket megölöm, te még nagyobb büntetést kapsz. Életed végéig száműzve és üldözve leszel. Árulók vesznek majd körül.

    Ahogy ezt kimondta, megszületett az áruló fogalma. Az asszony hát menekült. Elhatározta, egy legalább olyan művészi nevű településen bujdosik majd, mint Alsókalászospuszta. Mi sem lett volna tökéletesebb helyszín Rácpácegresnél.

    Az ott töltött nehéz napok után elhatározta, hogy visszatér szülőföldjére férjével (a már említett művésszel) és gyermekükkel.

    Azóta keresik, de nem fogják soha megtalálni, mert a tudomány fejlődése leigázta a művészet földjét, a művészeket szétszórta a világban.

    Talán ma is élnek, ha az idő meg nem ölte őket.

Horváth Emese Dorka (7.b) elbeszélése a TollÁszkodó egyik decemberi feladványára készült,
Lázár Ervin Az asszony c. novellájának főhősének történetét képzelte el.

x

Horváth Emese Dorka

--- 4-es 6-oson utazva ---

Budapest.
Szétnézek a téren, illan a sok
Busz. Mennyi autó s sárga villamosok.
Budapest lelke a szívemben lüktet,
Gyors és mégis lassú, soha meg nem szűnhet.
Költők lelkében sorok,
Mennyi eldugott sarok!
Duna tükrében látom az arcom.
Nem tudom, ébren vagyok vagy alszom.
Szén-dioxid és hazaszeretet a bensőmben tombol.
Soha sem elég a végtelen sok sorból.
Egy dallam, ahogy zakatolnak a villamosok.
Észre sem veszed s már illan a sok
Emlék.
(2016. május)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

--- Egy másik galaxisból ---

Rád gondolok,
Hát ez beteg,
Hogy egész eddig szerettelek.
Kinevetem magamat,
Miért vagyok oly' hülye,
Kinek Téged kell
Szeretnie.
Láttalak ma... Látlak mindig,
Várom, mikor jössz végre,
Érted lemennék a pokolba,
Veled felszállnék az égbe.
Szeretlek. Ezzel álmodom,
Te tartasz meg olyannak, amilyen vagyok
És egyben miattad változom.
Lelkem vérzik, mégis ragyog.
Megölsz és felviszel az égbe,
Megfojtva ölelsz, mégis lágyan.
Gondoljak véresre, szépre,
Te vagy az egyetlen vágyam.
Látni akarlak, ahogy mosolyogsz,
Ahogy leolvasztod a szívemet.
Tudd meg, egyszer majd híre megy,
Hogy egy másik galaxisban éltél még,
Bolygóink összeütköztek.
Van valami édes-véres
(Amit csak én érzek)
Köztem-közted.

De érezned kell Neked is néha.
Látom, ahogy az éj sötétjében
Jeleket küldesz felém.
A világ másik felén
Is megérteném...
Visszatértél hozzám,
Boldog vagyok, hogy miattad szenvedek,
A szenvedély s a képzelet
Felperzseli véremet
S mindeközben eltemet.
Rám mosolyog az emléked,
Élesebb, mint akkor,
Átvágsz a galaxisok ködén,
Kikelek, kikelsz a napból.
Itt vagy. Közel. Bennem.
Érzem, hogy Te fogod a szívemet,
Mégis messze vagy...
Elvesztettelek.
Hol vagy?
Elmentél, itt hagytál, fáj az emléked.
Hiányzik pirosad, kéked.
Kitépted magadat belőlem.
Fényévekre tőlem
A távolban látlak,
Mert nekem örökre itt leszel,
Dobd le a fátylat,
A köd vékony lepel.
Hiányzol. Ennyi. Vége.
Megakadtam. Millió fényévre
Nem juthatok el. Hát, szia...
Szívemnek már nem kéne fájnia.
Nem is kell, csak rémlik a fájdalom.
(2017. január)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

--- Gól! ---

Oh szabad gyermekkor hogy elveszett
Azon nap, mikor megismertelek.
Rab vagyok én és máglyán égek el.
S a legszebb ebben, hogy nem érdekel.

Csak az a börtönőr, bizony az ott,
Ő volt az, aki felizgatott.
Ő érdekel csak, Érte égek én!
Szívem tüzének mérge kén.

Végem van. Oh! Végem volt két éve már,
Szellem vagyok, ki a földre visszajár.
Nem megy az írás sem, bambán nézek
Miért? Talán a halálért élek?

(Persze ha mindenki itt van mellettem! Nem képes senki sem békén hagyni? Egyedül (Veled)? Oh, kedves Utókor! Halálomon túl azt kívánom, legalább a síromat hagyják majd békén! Akkor is, ha rossz ember leszek, akkor se gyalázzátok meg síromat! Kérem! Epedve könyörgöm! Egyszóval plíz! Na persze, öt perc a művészetre, utána irány ki! Inkább megrohadok, mint hogy időkorlátban szenvedjek! Persze! Később is lehet verset írni! Megfogadom, nem hallgatok az időre, mert minden másodperc elvesz részegségemből!)

Jaj nekem! Irány a sík rónaság!
Ahol az időnek rab foga rág?
Akkor is megszegem! Minden illegális másodperc ezrede
Egy-egy csepp. De édes a tiltott gyümölcs leve!
Annál is édesebb, hisz megvan jogom!
A Művészet engedi, leszakíthatom.
És mégis sietnek ujjaimon a percek...
Egyre fagyosabbak a másodpercek.
Vége az időnek. Három kettő egy!
Emese ma tényleg futni megy!
Vége a mesének, hiába végtelen...
Pedig írnám még, mert jobbam élvezem
Bárminél
Leolvad már a két kezem
A sorokat lassan gépelem,
Lemerül bennem a gépelem...
(Bakker! Ahogy ezt leírtam, 15% maradt.)
És lehullott a fáról a barack.
Léccizéseket sem hallok.
Mert Neked most szerelmet vallok.
Századszorra...
Meghódítottál...
Az évszázad gólja!!!
(2016. augusztus).

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

--- Ha a hülyeség fájna ---

Ha a hülyeség fájna,
Fájna a kései
Észbe kapás s a pen-pineapple-apple-pen
Általunk gyarapodó megtekintései,
Ez fájna a fejünkben.
Fájna minden de miért,
Minden idióta
Reklám s mikor nem kapjuk, mit megígért
Átbillen a libikóka,
Mi voltunk a hülyék,
Nem a reklám. Átvertek
Rondán.
Agyunk rombolódik, mint az elhagyott várkertek.
Pont annyira fejlett a mai civilizáció, amennyire két r az ormány.
Fejlődünk visszafele, saját
Tudományunk nyom el és csap be,
Megesszük a mekis kaját,
Pedig jól tudjuk, mi van benne.
Becsapnak az ízek is,
A mennyei műanyag varázsa.
Egy régi vásárló, hű mekis
Sem mehet be a raktárba,
Mert szembesülne
Az összetevőkkel.
Ez rosszabb, mintha szembeülne
Egy önmegevővel
S látná, mint emészti magát meg,
Mint egy agy, ha gazdája a vizsgán átmegy
S onnantól nem érdekli
Semmi, mert a vizsga megvan.
Onnantól lehet lustálkodni, vétkezni.
Szén-dioxiddal dúsított földünk
Energiáit szürcsöljük.
Hogy majd néhány év múlva
Minél szűkösebben szűköljünk.
Már csak kóla lesz inni, az is romlott.
Száz éve várja pont ezt a sorsot
Van még egy raktárral.
És kezdődik a nagy párbaj.
De hopp! Tudósaink felfedezték
A holdlevet.
A kráterek közti hűs erecskék
Oltják szomjunkat, ugyan, mi gond lehet?
Palackozzuk be, áruljuk magas
Áron, a népek hadd lássák!
Olvadjon le a földön minden, ami havas,
Sarkok, parkok, minden hátság!
Ilyen az élet, a földnek annyi.
Ha a hülyeség fájna, már sikerült volna abbahagyni
Ezt az egészet. Ha fájna,
Megmaradna talán az emberiség közös hazája.
(2017. február)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

--- Otthon ---

Apa barnasört kortyol,
Függ-e ez a kortól,
Nem tudom,
Csak annyit sejtek, hogy bizonyára a húgom
Sikítása töri át a csendet,
Miszerint már megint csíp a szemcsepp,
Amire rá van írva, hogy nem csípi a szemet.
Na mindegy, van még egy tortaszelet,
Amit nekiadok. Ez a testvéri szeretet hatalma,
Hogy ne hízzak el, övé a torta, enyém a hat alma.
Így legalább nem kell szenvednem a futópadon
És úgy lesz minden, ahogy én akarom.
De ha felfedezem a hűtőben a fagyott Milkát,
Akkor abbahagyom a fogyást és az irkafirkát.
Akkor nincs más, csak a csoki
Fenséges íze, oly fenséges mint a hoki.
És a sportra gondoltam.
Ha már sport, kocogok egyet.
Megérte a csoki ezt az ötven percet?
És most az egyszer kidobom a kukába a szemetet,
Mellékhatás: fél óráig rángatom a szememet.
Csak a kupakot tartanám meg, nekem
Lett teremtve,
Mert rá van írva a nevem. A szemrángatás és kötődés,
Anya szerint annak köszönhető, hogy költő és
Kamasz vagyok. És e kettő ugyanaz és mégis ellentét, mint a sarkkörök
Mert a kamasz állapot, a költészet örök.
(2016. május)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

--- SLAM1 ---

Az idő telik, a térrel egybekel,
Mint a penésszel a romlott kecsketej.
Ez volt az eddigi legrosszabb hasonlatom –
Állapítom meg, majd a jövőmet latolgatom.
Hogy lesz a holnapom,
A holnaputánom.
Mert rövid az életem, mint a harmatnak a hajnali tájon.
Majd kitalálom . . .
Mert változom,
Inkább nem álmodom,
Mint hogy túl kelljen tennem az álmokon.
Vagy inkább kaszaboljam az álmokat rendesen,
Mint a kedvenc hentesem
A szalámit? Pörögjek egy vashengeren?
Melyen gurulni édes, mint az eper.
De mikor a realitás naponta elteper?
Megéri álmodni!
Naponta változni.
Egyik nap átlagos ruha, másik nap bakancs és térdzokni.
Még cikkcakkos az utam, inkább hullámvasút.
Örökké így fog ez menni? A realitás megint hátbaszúrt.
Az égen látok pirosat, lilát, azúrt.
Melyik fényt
Válasszam? Menjek és ismerjem meg a molibdént?
Vagy írjam örökké ezt, míg nem döntök?
Ez is útkeresés: naponta eldönteni, hogy angyal legyek vagy ördög.
Hogy egyek-e még egy csokit, vagy már ezt az egyet sem
Kellett volna. Vagy hogy Ő maradjon-e az egyetlen.
Minden nap egy döntés,
Mert ködmönt és
Dzsekit is csak idő különböztet meg.
A lelked ugyanolyan, bármily ruhába öltöztesd.
S hiába raksz rá gombot, a köntös megmarad köntösnek.
Már megint egy rossz hasonlat.
Legyek tagja a sornak?
Vagy csakazértis legyek más?
Leljem meg magamban a gerendát?
Keressek csomót a kákán?
Távozz, sátán!
Majd utamat megtalálom.
De addig is jól jön némi álom.
Nem mindig érzem magamban az akaratot.
Boldogok, akik hanyagok.
Vagy építsem már
Most az utamat? De mindig ellepi a sár.
Addig úgyis beomlik.
Annyit taposom a betont! Mit
Tehetnék mást, csak elképzelem,
Hogy majd Te is mész velem.
Képzelet, hogy képzeled?
Realitás? Ég veled!
Elolvassam-e az élet összetevőit?
Hisz a mogyorós csokiban is van minden földi jó,
Kivéve mogyoró vagy netán kesudió.
Bocsánat! Túlzást alkalmaztam,
Hiszem mogyorót nyomokban tartalmazhat!
Elolvasom, az élet
Tartalma: 99% döntések,
1% földimogyoró. Az élet hangját,
Színét és szagát döntések adják.
De az íze Nutella . . .
Melytől eltűnik a hétköznapok szürke unalma.
HKT vagy Eperke?
Maradjak gyerek vagy legyek gondok teperte
Felnőtt?
Napot vagy felhőt
Lássak az élet egén?
Az ég úgyis a tenyerén
Hordoz, csak néha tapsol.
Elég a sok elcsépelt hasonlatból.
De nem elég a döntésből,
Hogy zárt legyek, mint a klausztrofóbia?
Vagy legyen az életnek hozzám mit szólnia?
Koronája legyek a világnak vagy zoknija?
Legalább nem pályáznak sokan az utóbbira.
Ez már nem rossz hasonlat, hanem rossz metafora,
Egy világ-zokninak pont így megy a sora.
Mint egy elcsépelt
Metaforának. A realitás felképelt.
Mert nem az vagyok, aminek ő elképzelt.
Mert arról álmodom, hogy zokni
Legyek. De legalább van miről álmodni.
A művészetnek áldozni.
A szerelem romlott kecsketejébe mártózni.
Álmodni még egy szépet,
Mert nincs ideje még a döntésnek.
Nem tudom még, hogy merre menjek el.
Mert nem romlott még igazán az a kecsketej . . .
(2017. március)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

--- SLAM2 ---

Amikor nagyban emészt a szerelmi bánat
És elkezdek gondolkodni, hogy most
Emésztőrendszere mely szakaszán járok,
Ráébredek, hogy érdekel a biológia.
Igen, ezt kell csinálnom.
De aztán maradok a versírásnál.
Mely közben sokszor elgondolkodom
A golyóstoll működésén,
A papír és a tinta egymáshoz való
Vonzódásán és azon, hogy a szerelmet
Is fizikai folyamatok okozzák,
Akkor lelkes leszek és tanulmányozni
Kezdem az izzót, amíg lila foltok
Nem jelennek meg előttem.
Vagy még tovább.
Ha pedig majd egyszer értetlenül
Nézek egy ábrára vagy éppen egy
Szerelmes versre, amit totál önkívületben
Írtam, majd eszembe jut, hogy nem kell
Mindent érteni. Amikor pedig harmadszorra
Is az jön ki, hogy az ember súlya mínusz 600Newton,
Egy pillanatra elhiszem, hogy nekem van
Igazam. És ez az érzés több mint sikerélmény.
Valami egész más. Aztán persze megértem. És mindennek vége.
Szomorúan nézem a kockás lapokat. Négyzethálós. Kockás.
Elgondolkodom, hogy miért pont derékszögűek.
Ez a gamma szög. Ha elforgatjuk,
Egy befejezetlen végtelent kapunk.
Ez az Univerzum. Nem U betűvel
Kéne jelölni.
Az annyira minden kreativitást
Nélkülöző.
Igen, ilyeneket akkor jegyzetelek a kockás lapra, amikor kevésbé lelkes kedvemben
Vagyok a tudományok iránt.
Majd mégis tenni akarok valami
Értelmeset
És a körzőm segítségével elharmadolom
A szöget. Nem. Nem lehetetlen. Nem.
Najó, én leszek az ötletgazda, a kivitelezést
Másra hagyom.
A szögekről eszembe jut
Az énekesmadarak csőre
És szívből jövő dalra fakadok.
De amikor a falamon függő
Robert Smith is szenvedve
Fogja be fülét, akkor nem szomorú,
Hanem mérges leszek.
A húgom pedig utalásként a másik szobában feltekeri az általa dzséjlónak
csúfolt nos, zenét.
És még velem van a baj!
Ért is a környezetem az avantgárd zenéhez!
Előveszem a gitárom a szekrényből.
Sikerül felidéznem két akkordot
És roppant tehetségesnek érzem magam.
Depisen csücsülök ágyamon.
Előidézem, honnan bányászhatták hozzá a fémet.
És hogy az egyik bányászfiú biztos jól
Nézhetett ki. Eszembe jut, hogy
Milyen régen varrtam.
Főleg hogy nem is tudok.
Megvarrom az arcát.
Akkor sem csüggedek, amikor
A végeredmény leginkább egy befejezetlen
Picasso-festményhez hasonlít.
Direkt lett ilyen.
Ezt legalább én elhiszem.
Úristen!
Kezdek öregedni.
Minden jel erre utal.
Feledékenység, hímzés.
Hát mi vagyok én.
Inkább előveszek egy nagy
Kartont, és festéket rázok rá
#kortársművészet
Amikor pedig az ilyen művészi
Tevékenység miatt elcsúszom
A tanulással, mint ahogy
Elcsúsznak a kőzetlemezek,
gyorsan átmegyek egy másik
Időzónába.
Amikor pedig agyserkentőként
Betolok egy nagy tábla csokit,
Azzal nyugtatom magam, hogy
Napóleon is azt evett,
Eszembe jut, hogy miért lett volna feltétlenül Napóleon?
Lehet, hogy a világ nem is régen született, csak mindenki engem akar becsapni.
Lehet... Minden lehet.
Ezt bele kell írnom egy könyvbe.
Nem, innen már nem fonódik tovább
Gondolataim fonala,
Melynek kuszasága egy hiperaktív
Macskának is kihívás lenne.
Itt, ezen a ponton megtaláltam, mi akarok
Lenni.

Viszont.
Amikor a lelkem nagyban eret vág.
És úgy érzem, hogy ennek már
Megint az irodalmi vénám esett áldozatául,
Már nem vagyok ebben annyira biztos.
Költői válság néven elkönyvelt
nincskedvemsemmihezérzéssel
Ülök az ágyamon,
Jé, az az ujjlenyomat biztos a bányászfiúé.
Ja nem, az én voltam, amikor ráugrottam
Az ágyra, majd bűntudatomban simogatni kezdtem.
És amikor rádöbbenek, hogy mennyire
Nem vagyok normális.
Újra biztos leszek benne,
Hogy mi akarok lenni.
(2017. március)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

--- Tinta ---

Azóta kifogyott a toll, amit még a BTK-ról szereztem
Már a szívem is üres, mintha csak új lenne,
Emlékekre várva állok a semmi esőjében,
Hátha ismét feldobog szívem.
Nem élek. Unalmas.
Már nem is akarlak látni. Minek?
Úgyis csak egy üres pillanat lenne.
Megszűnt az időtlenség. Vége a végtelen pillanatoknak.
Nézem a tollat. Nem fog.
Az eszem. Végem, kiürültem, nincs értelmem.
Mint egy vers, ami nem szól semmiről,
Most pont olyannak érzem magam,
Ha látnálak, megtelne élettel a szívem.
Bár ezt a tollat nem tudnám megtölteni
Az emlékeddel. Mert az nem tollba önthető.
Az egy szívbe férkőző rózsa,
Ami néha nagyon tud szúrni.
Idegességben nyugtató. Néha kávé.
Amikor pont nem kéne.
De a kávé forrósága leolvasztja
A toll műanyagját. És erről
Eszembe jut a hűtő. Meg az összes vers, amit nem nekem írtál. Vagyis az
Összes versed. És végre Te is eszembe jutsz,
És az emléked egy kifogyó toll végső lehelete,
Az utolsó pötty tinta.
Még itt van bennem,
Bár máshol jársz.
De érzem, hogy egyszer még írni fogok
Azzal a tollal.
Erre a papírra. Most,
Csak egy másik galaxisban.
Ahol a tinta és a reménytelenségben való hit
Kifogyhatatlan. Ott fogunk
Egyszer találkozni.
Egy végtelen pillanatra.
A toll csövében látom a tükörképed.
Gratulálok.
Újra életet (halált?!) hoztál szívembe.
De legalább látom a tollban a
Rászáradt tintát,
Amit már csak nézésre lehet
Használni.
Ezek az emlékeim Rólad.
(2017. február)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

A novemberi eső lemosta

A novemberi eső lemosta
Az őszt, a hóval csordul le a peronra
A tél az esőcsatornából.
A hó alatt,
a zajtól távol,
Az idő múlása ottragadt.
Botladozván a befagyott villamossíneken.
Még remélem, hogy az ősz egy búcsúlevelet ír nekem.

Az ég néha olyan világoskék,
Hogy legszívesebben virágoznék
A fejem fölött komoran álló fa helyében.
Hagyom, hogy beférjen,
Szépen lassan beférkőzzön
A szívembe a hó hullásának elmosódott
Emléke, mely öt mérföldön
Elkísér majd életem útján.
Az emlékamőbából egy utolsó nyúlvány
Bizseregve, szívemet átfúrva.
Áthangolja életemet a-mollból A-dúrba.
De hiába táncolok és éneklem: hópelyhek, hulljatok,
Ha egyszer egyre közelebb az abszolút nulla fok.

Kiszívott belőlem sok mindent a tél, a lelkemet ütve meg.
De mostmár érzem, hogy közelednek az ünnepek.
A hideg és az ünnepi hangulat ellentéte olyan éles ,hogy nem érzem az élét sem.
Alattam csak hallgat a hó félénken
Amióta letapostam, azóta fél.
Érzem, örökre belémfagyott a tél.
(2017. november)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

Wellness

A levegő nehéz. Azoktól a gondoktól,
Amiket az emberek önfeledtségükben
Elfelejtettek.
Látszik, ahogy egy kisgyerekbe
Egy nehéz légvétellel
Visszatér a fogfájás.
Sokan a víz alá menekülnek a jelenség
És a hangosan üvöltő idegesítő
Szám elől,
Amit nem tudnak elkapcsolni.
Naptejjel hozzáragadva a lustasághoz,
Senki sem gondolja,hogy ez a fejek fölött lebegő
Ismeretlen tömeg sűrűsödik
És nő.
Egyszer majd eljut a víz alá is.
Senki nem számít rá,
Hogy egyszer beleragad egy csúszdába beszorult sóhaj buborékjába.
És vagy ottmarad örökre,
Vagy magával viszi a pillanatot
És csak a felfújható krokodil
Fogának kidurranás előtti állapota szakíthatja át.
Amiben még csak levegő van.
Amiben ottragadt a teljes megkönnyebbülés
Utáni első légvétel,
Amiben ott ragadt a nyár.
(2017. július)

Ülök, valahol a békés semmittevés és a lelket széttépő
Unalom határán, vagy az ég szélső
Kapaszkodójába fogódzva
Sodródom az univerzummal, egy újabb gondolat-bozótba.
Nem hagy békén a semmi,
Semmi sem hagy békén.
Ennyi az élet, ellenni
A világ üledékén.
Nem tudom, mi az az élet,
De jobb, ha meg se tudom még, mert
Futhatok a valóság után
Még végtelen kilométert.
Hagyom, hogy az univerzum szélrózsái
Kibillenjenek a végtelen irányából.
Hagyom, hogy a végtelen megfoghatatlan muslincája
Körözzön a fejem körül ellipszis alakú pályán.
Mert mi mind a végtelen kötéltáncosai vagyunk.
És ugyanaddig jutunk el a kötélen.
Az emberi agy határzáráig.
Ezen tűnődve töltöttem el életemnek egytízmilliomod részét,
Majd lecsaptam az élet légycsapójával a muslincát.
Éjszaka pedig végignéztem, ahogy megszületik az újabb.
A körforgás szele egyre nagyobb széllel fúj,
Amíg le nem sodor a kötélről, és nem kezdhetem újra.
De addig is hagyom, hogy
A végtelen
Kopogtasson az agykérgemen.
Csak még nem gondolkoztam el,
Mi lenne, ha be is jönne.
(2018. augusztus)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

--- Ablak ---

A nyitott ablakból áramlik be a hideg levegő.
Az este utolsó sóhaját érzem az arcomon.
Tekintetem egyesül a sötéttel,
Amihez nem fogok soha hozzászokni.
A szobát betölti a hideg,
Amit a kinti sötétség rántott le magáról.
Egy egész város álmait
Fújja be a fejembe a szél.
Csak a hűtő zúgását hallom lentről,
A hang magányosan indul útnak,
Hogy kikössön valahol a sötétben.
Kezdek fázni. Remegésem betölti a tér világos
Részét. Vagyis a papírt, amire írok.
Nem csukom be az ablakot.
Nem.
Valahol távol egy repülőgép
Búcsúzik a mozdulatlanság békéjétől,
Benne emberek életük útját élik meg.
Én pedig pontosan 18 másodperc múlva
Fogok tüdőgyulladást kapni.
-------------------------------------
Becsuktam az ablakot.
A hiányérzet dörömbölése elégedettséggel tölt el.
Mi keresnivalója volt a gondolataimnak ott kint?
Valamit kerestek.
Elegem van az írásból.
Még a piros zseléstollból és a
Mélyfehér, fájdalmas papírból is.
De tudom, hogy az ablak
Még ki fog nyílni.
És végül minden a papíron köt ki.
Ami végül a sötétség része lesz,
És lassan beszivárog
Valaki más ablakán.
(2018. február)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

--- Pocsolya ---

Fölnézek az égre.
Túl messze van a végtelen ahhoz,
Hogy az emberi agy által felfogható legyen.
Évmilliók óta felrobbant az a csillag ott,
Gondolom.
Vagy talán az Univerzum is.
És én meg a leheletnyi életem
Itt a földön csak utóhatás vagyunk.
Emlékszem a mesékre a csirkékről,
Amik még levágott fejjel is rohangálnak.
A Föld pármilliárd éve is ilyen.
Egy utolsó kör a tanyán.
Az emberiség történelme csak egy lépés.
Én pedig egy porszem vagyok,
Ami a csirke lépése nyomán kijut a semmibe.
Mert a semmi mindig megmarad.
Ezen gondolkoztam egy pocsolya mellett guggolva
És épp igyekeztem megfejteni,
Hogy néz ki a semmi tükörképe.
Próbáltam elterelni a figyelmemet erről:
„És mi van az után és az után? És mi volt az előtt? És az előtt? És az előtt és a semmi előtt?”
Ekkor egy galamb repül a pocsolyába
(Persze nem itt és nem most)
És arcbafröcsköl a valósággal. Amit nem értek.
Talán azt akarta közölni,
Hogy az alienek is a végtelenen gondolkoznak?
Otthagytam azt a pocsolyát.
Felálltam.
De az arcomon még mindig ott folydogált
a galamb által ráspriccelt
Végtelen.
(2018. február)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

Püspökladány

Este van, este van: kiki nyúgalomba, már aki itthon van, mert amúgy egyedül
Vagyok. A lelki aksim lemerül
A magánytól.
Mióta nem hallottam apámról.
Zúg a számítógép, csúcstechnológia.
Nagy szobám van, sosem tör rám a klausztrofóbia.

Este van, este van : kiki nyúgalomba. Pedig közös a szobám az öcsémmel.
A szeretet a válasz arra, ennyi ember itt hogy fér el.
Ha szeretet lenne, elférne itt egy egész ország is,
Azért igazán kéne egy normális
cipő. Zúg a légy, a szobán vele is osztozom.
Messze a város, messze az oktogon
Innen.
Az udvaron üvegház, mesterséges

Trópusi övezet,
Soha nem láttam én még kérges,
Munkától fáradt kezeket.
Bár az osztályból sok mindenben vezetek.
Boldog lehetek,
mászhatok szintetikus pálmafákra.
Ez elég is általába’.
De van, hogy nem.

Az udvaron – ha szabad ezt itt
udvarnak nevezni - akad egy kis
Rendetlenség, meg a kutyánk.
Jó nekünk ő, én személy szerint soha nem akartam orángutánt.
Mindig jut neki is étel,
Ez alól sosincs kivétel,
Inkább egy nap lemondok a vajról a szendvicsben.
Te szent isten!
Már mindjárt fél hét,
Össze kell dobnom valami vacsorafélét.

Nyitva az ajtó, ez csak fokozza
Az ürességet. Egy gigantikus dobozba
Bezárva élek,
Ez árva élet,
Luxusmagány.
Tudom, milyen Miami, de azt nem, milyen Püspökladány.
Pedig ott élnek a Nagyiék.
Hogy az milyen szép vidék
Lehet. Ja, amúgy
Van egy öcsém. Ha csak úgy
Letévedek a nappaliba, összefutok
Vele, de úgyis csak kockul, figyelme mint görbe hurok,
Telefonja köré fonódva.

Nyitva áll az ajtó, árad be a kacagás.
Szívemről a gondok legurulnak, mint egy farakás,
Ha ezt hallom. A sütiből mindenkinek jut egy harapás.
Bejön mindenki.
Úgy érzem, nincs semmi
Baj. A kutya heverészik, a kis lusta,
A családot nem cserélném el semmilyen luxusra.
Látni az ablakból a lemenő napot,
Ilyen látványt
Sehol sem kapok.
Bár néha átvált
A szívem a vágyakozásra.
De eddig mindig meghátrált
Az önző vágyak sokasága
A szeretet elől.

Gyűjtögeti a meleget a napkollektor, mily megható.
Az udvarban lenn a tó
Csak az enyém, de semmi
Kedvem oda lemenni.
Apa küldött valamit, dejó! Jaj nekem…
Most lett egy 14. iPadem.
Super VIP limitált széria.
Nem is tudok már elférni a
Sok ajándéktól.
De egy kis szeretet elvétve
Még elférne…

Fűt a kályha, amennyire
Csak tud, a szennyvize
A városnak messze innen
Folyik el, persze minden
Messze van, mint már mondtam,
De nyugodt az élet, a nyugalom megül, mint kis patak az árokban.
Kicsi az ágyam, de annál nagyobbat álmodtam
Ma éjjel. Enyém volt a világ, amennyi város van,
Mind az enyém volt.
A teljes égbolt,
De csak a félhold.
De boldogabb vagyok, mint álmomban,
Mert ilyen családom van.

A szomszéd szobában öcsém popcornt ropogtat.
Nem minősítem gonosznak,
De én épp diétázom, ő meg hangosan csámcsog.
E fiúból szakács
Lesz, mondja a tanács,
De nem láttam még, hogy legalább szendvicset
Vagy bármi mást készített
Volna.
Egyszerűen csak fontos neki a gyomra.

A kisebbik öcsém kenyeret kér, van még.
Csend van, csak a csámcsogás s a nagy szék
Nyikorgása hallatszik, a nagyobb öcsém olvas.
Leolvasná az égről a napot és a holdat.
Ez most nem volt egy túl jó hasonlat
(nem is hasonlat volt). Ő biztos jobbat tudna, azt mondja, költő lesz.
Ha hallatszik egy apró nesz,
A könyvből néha föl-föl les,
Egyébként olvas, olvas, olvas.

Végre leteszi a tálat, az asztalon pendül,
Ez után teljes csend ül
A sokszáz négyzetméterre.
Szép volt a világ legdrágább étterme,
De nem Apa, hanem egy néni vitt el,
A bébiszitter.
A szívem így mivel töltsem meg?
Letörlök egy árva könnycseppet
Az arcomról, de csak egy van. Ő is magányos, pont mint én.

Pendül a húr, a nővérem fél évig egy használt
Gitárra gyűjtött, mert nem ingyen adták.
De megkapta. És játszhat rajta mostmár,
Ugyanis rocksztár
Szeretne lenni. Nagy álmok
Ezek, de egymással megoszthatjuk őket, ezért szeretem a családot.
Nekem néha jól jönne egy telefon,
De álmaimat szinte mindig feladom,
Így ezt is. Jó nekem így.
A szeretettől finom az étel és édes a víz.

Kopog valaki, biztos nem Apa, mert épp üzleti
Úton van, úticélnak Indiát tűzte ki.
Valami szuvenírt biztos hoz majd, örülni fogok, de nem áltatom
Magam. Fáj, hogy nem láthatom.
Na, megnézem, ki az, egy új barát,
Tegnap meghívtam, hogy jól érezze magát
Legalább egy picit, otthon neki úgyis rossz lehet,
Koszos, pici lakás, mindenhol porszemek.
- Szia.

- Szia!
- Kerülj beljebb, mesélj, vannak testvéreid? Szereted őket?
Egy évben átlagosan hány centit nőnek?
Szereted az otthonod? És a családod?
Lépj csak be az ajtón, na látod,
Megy ez.

-Megy ám, lépni azt tudok,
Csak a ház láttán elbambulok.
Amúgy vannak tesóim, sokan vagyunk, mint a páratlan zokni.
Van egy nővérem, imád gitározni.
Van két öcsém, az egyik folyton olvas.
Olvasási kedve végtelen, mint egy 90 fokkal elfordított nyolcas.
A másik öcsém csak eszik és rohangál, mint egy tipikus
Kisgyerek. Bár néha kissé kritikus
Felém,
Szívesen köt belém,
Ha nem engedem, hogy csaljon sakkban, de aztán megnyeri az engedelmem,
Ezért sakkban verhetetlen.
Egyszóval jól elvagyunk.
Együtt nevetünk, s a nővéremmel átvesszük a KATI szórendet.

-Jó nektek.
Nekem van egy öcsém, de istenemre,
Néha teljesen olyan, mintha itt se lenne.
És vannak szüleim, egyik sincs itthon, de ez így szokásos, megvagyok egyedül, nyúgalomba’.
Apa elment Indiába, Anya meg Wellness-szalonba.
Szerintem hívd fel a szüleid, hogy ne aggódjanak, elfelejtetted, lefogadom.

-Hívnám én őket, csak épp nincs telefonom.
És otthon csak egy nagyon régi van. Néha elkélne,
Anya nem félne
Ennyire, hogy elveszek. De nincs. Ilyen az élet.

-Nekem van pár felesleges, az egyiket nem kéred?
-Nem fogadhatom el.
-Csak a kedvemért.
-Hát nagyon köszönöm.
(Beszél valakivel)
-Apukáddal vagy anyukáddal beszéltél?
-Apukáddal. Ne nézzél
Ilyen furcsán, tényleg vele, majd meglátod, higgy nekem.

-Csak kicsit furcsán hangzott hirtelen.
(Kicsit később)
Ki kopog, ki lehet,
Kit a sors idevet?
Hogy nem fogta el a security?
Nincs semmi tuti
Tippem. Na lássuk…..

(Apa érkezése)

Este van, este van, nincs zavaró csend végre,
Öcsém kapott egy könyvet így estére.
Mesélünk, kivel mi történt, együtt vacsorázunk.
Örömmel, nevetéssel van tele a házunk.
Közel már a boldogság felső határa,
Jövő héten elmegyünk Püspökladányra.
Este van, este van, a telefonom közös,
Lángol boldogságunk, mint egy üstökös.
Ki hív? A lány, akitől a telefont kaptam,
Vidámnak hallatszik, nevetése csattan.
Boldog a két család, mintha a világ ura volna,
Este van, este van, kiki nyúgalomba.

Horváth Emese Dorka
verse az EMMI Család és Ifjúságügyért felelős államtitkársága által meghirdetett Szabad a vers! című pályázatára készült, melyben 2018-ban, a Családok Évében nagy költőink családhoz köthető verseinek újragondolására hívták fel a középiskolás diákokat. Dorka Arany János Családi kör című versét választotta, a műhöz film is készült.

x

Klimes Eszter

Ferenc és a sárkány

- Mit keresel te itt? – kérdezte a sárkány - Nem hallottad a helyiektől, hogy nem szívlelem az idegeneket, azt meg még kevésbé ha valaki betolakodik a területemre? Ma jó kedvemben vagyok, de ha nem tűnsz el azonnal, fölfallak.
- Ugyan sárkány testvér, mit idegeskedsz? Hát nem tudod, hogy Isten ma milyen boldog? Nézd, hogy süt a Nap! - próbálta Ferenc megnyugtatni, majd kicsit okítóbb hangnemre váltott. - Nem tudtad, hogy csak Urunk dönthet arról, hogy mikor haljunk meg? Nincs jogod mások életét elvenni.
- Ember, meg akarsz halni?
- Úgy nézek ki? - nevette el magát Ferenc.
- Ne feszítsd tovább a húrt!
- Te pedig légy egy kicsit udvariasabb!
- Mi van?!!
- Tessék.
- Mi?!?
- Nem mi van, hanem tessék - dorgálta meg Ferenc - Egy kis illemet kéne tanulnod. Ilyen házsártos természettel örökre egyedül fogsz maradni.
- Az az én bajom. Ráadásul én nem keresek barátokat. Tudod, sárkány vagyok, ha nem látnád, nem társas lény. Úgyhogy, ha kérhetem tarts hegyi beszédet másnak.
- Ohhh, ismered A hegyi beszédet? - derült föl Ferenc - Nem gondoltam volna, hogy a sárkányok olvassák a Bibliát. Mondjuk azt sem, hogy tudsz latinul. Igazán dicséretes. Talán beszélgessünk tovább latinul.
- Először is, azt sem tudom mi az a Biblia, másodszor pedig miből gondolod, hogy tudok latinul? Nem látod, hogy sárkány vagyok?
- Látom, de akkor honnan tudsz A hegyi beszédről?
- Ez egy kifejezés, te okos. Na mindegy, mi lenne ha elmennél? Kezdem unni a társaságod.
- Ez nem volt kedves tőled. Most igazán megbántottál.
- Remek, akkor elmennél?
- Természetesen, de előtte engedd meg, hogy elmeséljek egy történetet, ahol az igazi Hegyi beszédről szó esik.
- Kérlek ne! Kezdek éhes lenni, késztetést érzel rá, hogy az ebédemmé válj?
- Nem, nem dehogy. Már itt sem vagyok. Isten veled! - búcsúzott el Ferenc, immáron minden sérelmét feledve, és igen kedélyesen.
- He?- értetlenkedett a sárkány - Ki az az Isten? Ismerem? Ezt már korábban sem tudtam mire vélni. Na mindegy, legalább elment - konstatálta boldogan, és elrepült, hogy Ferenc helyett a hercegnőt falja föl.

Klimes Eszter
a VMG 10.b osztályos tanulója. Írása magyar irodalom házi feladat gyanánt született.
A feladat különféle szentekről szóló legendák szereplőinek interakcióba hozása volt egy szövegen belül.
Itt Assisi Szent Ferenc és a Szent György legenda sárkánya folytat párbeszédet.

x

Móra Anna

Ha5ztalan 5zavak

A szöveget dátum szerint, alulról felfelé kell olvasni!

2015. november 13., péntek
A kilincs, aminek kedvenc hobbija a lincselés

Tudni lehet rólam, hogy az életemben háromféle dolog létezik. A csoki, amit ugyebár nem kell magyarázzak, nekem az a legfontosabb.

    A második az, amire allergiás vagyok, pl. a suli, néhány idegesítő ember (ezek azok, amik esetleg újdonságok lehetnek, a többi tök szokványos, mint pl por, kutya-cica-ésmindenamiszőrösállat, toll, bizonyos kaják, szóval kb minden... )

    A harmadik csoportba tartoznak azok, amire nem vagyok allergiás, bár ez nem túl nagy csoport... Olyanok vannak benne, mint például merőkanál, homokozós játék, kilincs, meg ilyenek, amik még mozgás és cselekvésképtelenek. Bár azért ezek is tudnak gonosz dolgokat művelni.

    A legújabb ellenségeim most például a kilincsek. A csütörtöki napomat csodálatossá varázsolták. Nem is sejtettem, hogy ama mozgalom, amit anno az esernyő indított ellenem, ennyire nagyon kiterjedt, és már Németországban is vannak követői.

    Minden egy teljesen átlagos napnak indult. Kora hajnali ébresztés, magyarázkodás, hogy nem, még mindig nem akarok nyolcszor fürdeni, és könyörögve kérem, hagyjanak már egyszer az életben legalább hatig aludni, amikor kilencre megyünk a háztól tíz percre lévő talihelyre, amiről úgyis mindenki késik, szóval bőven elég lenne tíz után indulni. Persze igen, a koránkelődés az én hibám, mert én mondtam nekik olyat, amiből arra következtettek, hogy nyolcszor fürdök... De hát azért ez mégis túl abszurd ahhoz, hogy elhiggyék, bár ki tudja, hogy náluk mi számít furcsának.

    Nade térjünk vissza a legújabb ellenem szövetkezettek bemutatására, hogy felfedjem előttetek bűnös titkaikat, hogy titeket már ne érhessen meglepetés részükről.

    A reggeli ötkori ébresztés után beletörődve, bevonultam a fürdőszobába. Az ajtót természetesen bezártam magam után, nehogy beállítson valami nem szívesen látott hívatlan vendég. Fogmosás után, immár tárgytalanná vált benn tartózkodásom, így hát elindulok kifelé. Homlokom hatalmasat koppan az ajtón, homlokmagasságban, lévén kora reggel többnyire még nem találom meg a szemem nyitvatartása funkciót. Bár olyankor többnyire még értelme sincsen, abban a töksötétben, kivéve, ha valakit megfejel egy ajtó...

    Bizonyos nem szép, ellenben nagyon csúnya mondanivalók után, amiket az ajtónak címeztem, fejemet fogva megpróbáltam kinyitni az ajtót, ami természetesen nem sikerült, mivelhogy zárva volt. Elfordítottam a kulcsot a zárban, lenyomtam a kilincset, és megindultam kifelé. Megint rosszul döntöttem, mert az ajtó befelé nyílt. Na még egy nekifutás, gondoltam, aztán ha akkor sem sikerül kijussak, akkor elheverek itt, aztán alszom egy jót. Kilincs lenyomva, ajtó befelé húzva.

    A kilincs, sértődős lévén, magára vette az előbbi mondanivalóimat, amiket az ajtónak címeztem, ezért nem volt hajlandó örömet okozni azzal, hogy kienged onnan, inkább fogta magát, egy kárörvendő nyikorgós kacajjal a kezemben maradt, majd nagy csörömpöléssel földhöz vágta magát, ezzel is kifejezve nemtetszését irányomban.

    A nagy hangra összefutott a család, és fél órán belül szabad voltam. Az ajtóból még visszanéztem, és rányújtottam a nyelvem, hogy hahaaa nyerteem, nem sikerült elérnie a célját.

    Talán akkor, ha nem fölényeskedek, és nem nevetem ki, akkor elfelejthettük volna a nézeteltérésünket, de így erősítést kért. A következő rohamozást már a suliban kaptam, szintén a mosdóban. Becsöngetés után mindenki nagyon sietett, és egy lány úgy csapta ki az ajtót, hogy a kilincs röppályára állt, és telibe találta a pocakom, amire csak úgy tudtam reagálni, mint egy nagyranőtt kacsa: sok ideig hápogtam, és totyogtam egy helyben... Amikor már képes voltam gondolkozásra is, elővettem a képzeletbeli naplómat, és gondolatban belevéstem, hogy vigyázni kell mostmár a kilincsekkel, mert elég alantas jószágok.

    A következő támadás már sokkal jobban szervezett volt, és összeesküvésen alapult. Biciklin ültem, és legjobb tudásom szerint tekertem a többiek után, amikor is hirtelen megláttam, hogy a járda közepén egy csiga mászik. Reflexből kanyarodtam, hogy kikerüljem, nem számolva azzal, hogy az még nem nagyon megy. A bukásra a bicó is rásegített, így végül kicsi a rakást játszottunk, alul a csigusz, rajta én, és a magasban a bicikli zörgött kárörvendően.

    A grátisz az volt, amikor barátnőm, akinek meséltem a reggeli csatámról, odajött, és megkérdezte, hogy na mivan, kilincset láttam? Abszolútnemvagyvicces-tekintettel meredtem rá, és akkor megláttam mögötte egy nénit, akinek a kezében ott volt egy kilincs, és pillanatokon belül odajött, hogy leszidjon minket, hogy mégis milyen dolog ilyeneket szétdobálni... Ekkor már a barátnőm is kicsit lesápadt, és elkezdett komolyan venni.

    Ezzel így találtam egy szövetségest, úgyhogy felettébb poén volt a nap, mert együtt remegtünk minden kilincstől, és aznap már nem mentünk semmi olyan közelébe, ami kilincsként ránk támadhatott volna. A nap fő tanulsága, hogy nincs olyan hely, ahol nincs kilincs, ezért igyekezzetek, hogy nehogy magatokra haragítsátok őket, mert nekik mindenhol, mindenki a szövetségesük....
Bejegyezte: Móra Anna

2015. november 9., hétfő éjjel
Állati élmények, de szó szerint

Ha még nem tettem volna meg, most megemlítem, hogy kb mindenre allergiás vagyok. Ezek közül a sok dolgok közül most a kutyus-allergia volt a legaktuálisabb, mivel hogy a német családnak van egy kutyája. A neve Monty, és ő a kirendelt házőrző. Ezt a feladatkörét tökéletesen jól el is látja. Mindent megeszik, ami mozog, vagy épp nem, amitől olyan pocakos, hogy ha nem tudnám, hogy fiúkutyó, azt hinném, hogy picibabói lesznek.

    Az első találkozásunk kicsit rendhagyóan zajlott. Legalábbis annak úgy hangozhat, aki nem ismer engem. De aki már kb tudja, hogy milyen vagyok, az már semmin nem lepődik meg velem kapcsolatban, max ha esetleg azt mondanám, hogy nem szeretem a csokit.... De ez nem történhet meg.

    Szóval, az első míting Montyval úgy zajlott, hogy átestem rajta. Ő békésen zabált valami dolgot, amit talált, én meg el voltam tévedve, és még a lámpakapcsolót sem tudtam, hogy hol van, szóval ide-oda tántorogtam, mígnem egyik lépésemnél beleléptem valami csámcsogó szőrgombócba. Nem tudnám megmondani, hogy melyikünk ijedt meg jobban. Ő valami fura hangot kiadva, ugrott vagy két méter magasra, majd visszapattant a plafonról, megrázta magát, és amikor kicsit már magához tért, akkor kitántorgott a szobából. Én első ijedelmemben hátraléptem, minek következtében kigáncsolt egy szék, és én egy elegáns mozdulattal körbefordultam, végeztem néhány karkörzést, amiket ilyenkor szokás, majd amint rájöttem, hogy hiába csapkodok a karjaimmal, nem vagyok madárka, és nem fogok tudni repülni, ezekbe beletörődvén megadtam magam, kicsúszott alólam a lábam, és lehuppantam a popómra, egyenesen Monty kutyakajájába... Egy elegáns placcs lett belőle, de legalább puhára estem, és nem a kutyóra, mert azt kicsit kínos lett volna magyarázgatni, hogy este "húsospalacsintát" készítettem...

    Aznap este már nem aludtam túl sokat, mert feltakarítottam a kutyakaját, ami tompította az esésemet, kézzel kimostam a nacimat, na és persze a szobámat is meg kellett találjam. Mindennel végeztem olyan négy körülre, majd beájultam az ágyamba, bízva benne, hogy végülis a sajátomban fekszem, és nem valami random bácsi mellett ébredek majd reggel.

    Onnantól kezdve Monty került engem, ami talán nem is volt olyan nagy baj, mert így megtakarított nekem egy csomó hapcirohamot, orrfújást, és egy csomó zsepit.

    Néha azért kicsit furcsa volt, amikor bementem egy szobába, Monty feldagasztotta magát, majd méltóságteljesen kivonult a szobából, hörrenő-morranó hangeffektekkel kísérve, amire csak nagyon nehezen tudtam ráfogni, hogy csak éhes, és korog a szegényke pocija. Olyankor a németek kicsit furán néztek rám, és láttam rajtuk, hogy szívesen kifaggatnának, hogy mi történt, de már kicsit ők is feladták a velem való kommunikációt, amolyan ami nem megy, azt nem kell erőltetni alapon.
Bejegyezte: Móra Anna

2015. november 9., hétfő
Bicikli tanulás, több, de inkább kevesebb sikerrel

Azzal már megbékültem, hogy a németeket esélyem sincs hogy megértsem, de bár nem ért váratlanul, azon mégis kicsit ledöbbentem, hogy nekem is muszáj megtanulnom biciklizni...

    Ejtek pár szót a számomra kirendelt bicóról, hogy mindenki át tudja érezni a problémáimat.

    Az egész azzal kezdődött, hogy hajnali fél hatkor fel lettem keltve, hogy a napi nyolc zuhanyzásomból megejthessem az elsőt. Én tök kómás állapotban, még ha magyarul beszélnek hozzám, azt sem fogtam volna fel, nemhogy így németül, amiből akkor sem értek semmit, amikor józan vagyok, és nem másnapos az előző esti németdumcsi túladagolás mennyiségtől...

    Hosszú idő volt, mire felfogtam hogy mégis mit akarnak tőlem, és ők meg azt, hogy én inkább kihagyom a napi 8 fürdést, ha hagynak aludni. Eme feladat nehézségét jelzi, hogy mire kölcsönösen el-elmutogatósbácsiztuk egymásnak, eljött a hét óra, az indulás ideje. A kezembe nyomtak egy pici vizet, meg valami fura ízű, elvileg ottani különlegességet, és kilöktek az ajtón. Kint várt rám a cserediákom, meg egy csodálatosan princesseknek való gyönyörűséges lila bicikliszörny. Hasonló stílusú volt a külseje, mint kedvenc pink bőröndömnek. Nem minden a külső, gondoltam, és azt hittem, hogy vele is jóban leszünk nagyon, mint a kis csillogóssal. Épp csak azt nem kalkuláltam bele ebbe az gondolatomba, hogy ez a bicó is német, szóval a kínosan egymásra mosolygáson kívül más közünk nem nagyon lehet egymáshoz. Én azért bemutatkoztam neki, hátha...

    A németem fájdalmasan eltorzulós arccal meredt maga elé, és próbálta visszatartani a nevetést, a lila csoda viszont nem zavartatta magát. Talán kicsit idegesíthette az, hogy valami idegen kiscsaj valami idegen nyelven rizsázik neki, számára teljesen közömbös dolgokról, valószínűleg ezért lehetett olyan barátságtalan velem a továbbiakban. Az első gond épp a felszállásnál adódott. Én jógáztam, szóval viszonylag hajlékony vagyok, de egy, a hátam közepéig érő üléshez kb egy állóspárga szükségeltetik, és ahhoz akkor korán reggel nem volt erőm. Sajnos túl nagy egóval, amolyan úgyis megoldom, nehogymár kifogjon rajtam gondolattal giga nagyot ugorva, magasugrás csúcsomat megdöntve elrugaszkodtam, és már fenn is voltam. Büszkén körülnéztem, hogy na, elsőre sikerült, ezt csináljátok utánam, büszkén levigyorogtam a németre, majd hatalmas csattanással elvágódtam.

    A földön fekve felmerült bennem, hogy nekem ez itt tökéletes, hiszen ilyen korán még vízszintesen vagyok, van takaróm is, már csak egy kis csoki hiányzik a teljes boldogsághoz, de a cserediákom nem értékelte a szundikísérletemet, így felrángatott a földről, és rám parancsolt, hogy siessek, mert késésben vagyunk. Én igyekeztem eleget tenni a parancsnak, bár azért amikor nem látta, le-lehajoltam összeszedegetni az egóm szétszóródott darabjait a földről.

Magasugrás numero 2:
Újabb elrugaszkodás, immár kicsit óvatosabban, minek következtében nem sikerült elég magasra röppennem, így egy döbbent sóhajjal nyugtáztam, amikor az ülés beleállt a popómba. Ezen nagyon meglepődve, kicsit lefagyva, hirtelen megint én kerültem alulra. Ennek már nem örültem annyira, mert egy igazán rémületre okot adó dolog történt velem, és picurkát már tartottam a bicótól.

    Egy újabb feltápászkodás következett, majd átvonultam vele a lépcső mellé, és úgy a magasból végre sikerült elérnem a célom, és már én voltam felül, egészen addig, amíg ő, ennek nem örülvén, elkezdett a másik irányba dőlni. Ez engem nagyon váratlanul ért, mint ahogy az is, hogy kb fél méter volt a lábam és a talaj között, így fogtam magam, és olyan kecsesen, mint egy darab fa, megint padlót fogtam.

    Picit bemorcosodván úgy döntöttem, hogy ennyi volt. Nincs több kedves Panka, hanem kap egy mindenre elszántat. Óvatosan megközelítettem a lila csodát, odaléptem az üléshez, és egy apukámtól ellesett, hatásos mozdulattal lepicinyítettem az ülés magasságát. Csupán csak három körmöm bánta ezt a műveletet, na és persze a bicikli...

    Miután ezzel is megvoltam, egy picit még néztem a földön a furán rángatózó, és közben fura hangokat kiadó németet, majd belegondolva, hogy mi minden történt ebben a pár percben, fogtam magam és lehevertem mellé nevetni. Ott talált minket az anyuka, aki hirtelen nagyon megijedt, kérdezgette, hogy mi történt, és hogy jól vagyunk-e, amitől még jobban kellett nevetnünk. Végül fél órával a tervezett indulás után, könnyeinket törölgetve elindultunk. A következő gond akkor történt, amikor egy autós rádudált a németemre, köszönés gyanánt. A lila paripám megbokrosodott, és hiába minden ügyességem, ő eltökélte, hogy az autó egy vadállat, ami pont rá pályázik, és a legjobb védekezés az, ha halottnak tetteti magát. Feldobta mind a két kerekét, közben a testével védelmezve engem. Ez a trükk be is jött, mert az autó, bár nagyon közel, kb két centi közelségbe jött, de legalább nem evett meg minket, csak kicsit összejárkálta a kabátomat és jól összesározta... Szerencsére engem nem használt lábtörlőnek.

    Ezután megint útra keltünk, örülve, hogy megúsztuk a kocsival való talit.

    A következő gond a mindenféle hangokkal adódott. Az én biciklimnek felettébb sok mondanivalója akadt, ezért a maga módján végigdumcsizta a napot. Csattogott, pittyegett, csipogott, sípolt, nyikorgott, nyüsszögött, és további jó sok fura hangot adott ki...

    Egy három kilométeres út alatt csupán csak 7-szer esett le a lánc, ami ahhoz képest iszonyú kevés, hogy én hányszor....

    Mire odaértem a sulihoz, eldöntöttem, hogy a barátságunk érdekében elviszem őt disco-ba majd valamikor, hogy kiélhesse az ilyen irányú monoton hangkiadó vágyait dj-skedés közben...

    Végül túlzottan összebarátkoznunk nem sikerült, de egyre jobban kiismerem már a nyavalyáit, és eszerint már többnyire esés nélkül túl tudok élni 10 percet vele, amennyiben nem szállok fel rá....
Bejegyezte: Móra Anna

2015. november 6., péntek
Nyelvproblémák az éjszakában, de rossz az, aki rosszra gondol

Ez a sztori egyenesen a német cserediákcsaládomnál íródik. Itt mindenki nagyon kedves, legalábbis gondolom, mert igazából egy szót sem értek abból, amit mondanak. Viszont az rossz ember nem lehet, aki engedi minden egyes étkezésnél, hogy nutellával egyek mindent, még ha pizza van, akkor is.

    Első éjszaka, amikor ideértem, az anyuka nagyon kedvesen fogadott. Lassan, tagoltan, nagyon artikulálva elmondta, hogy nagyon örül, hogy itt vagyok, meg az ilyen szokásos, kötelező üdvözlési formákat. Azokat, amiket az ember, élete első németóráján már megtanul, mert annyira alap. Aztán megkérdezte, hogy értettem-e legalább egy picurkát azt amit mondott. Én azt válaszoltam, hogy persze, hiszen annyit még én is megértek, hogy hello...

    Nem kellett volna ezt mondanom, mert ennek nagyon megörült, hogy dejó, értem őket, szóval minden csúcsszupi, és így nekik nem kell tovább törniük magukat, hogy lebutítva beszéljenek, mert hát így is megértem őket. Onnantól kezdve úgy lettem kezelve, mint egy német. Gyorsan, és furán beszéltek hozzám, minek következtében egy kicsit ledöbbentem, de a némettudásom addig azért nem terjedt, hogy el tudtam volna magyarázni nekik, hogy ötletem sincs, hogy mit akarnak tőlem. Eleinte még próbálkoztam azzal, hogy visszakérdezzek, ha valamit nem értek, de aztán rájöttem, hogy akárhányszor mondhatnak el nekem valamit, de úgyse értem, így feladtam, mivel úgyis mindig az volt, hogy mire majdnem megértettem egyetlenegy kérdést, kaptam még húszat...

    Most már, egyszerűsítendő a dolgokat, akármit dojcskodnak nekem, a válaszom az, hogy: Ja, danke... És így jól elvagyunk, bár van néhány helyzet, amikor nem épp ez a legmegfelelőbb válasz, de erre mindig csak utólag döbbenek rá, vagy az arckifejezésükből, hogy itt valami oltári nagy baromságot mondhattam, vagy pedig akkor, amikor később nem értik, hogy ha azt mondtam valamire, hogy igen, akkor miért értetlenkedek, amikor természetesnek veszik.

    Ebből adódtak érdekes helyzetek, például amikor első este megtudták tőlem, hogy napi nyolcszor fürdök...

    Az történt, hogy meg lettem kérdezve, hogy akarok-e este vagy reggel fürdeni, amire izomból rávágtam az igen, köszi-s kis mondatocskámat. Már ezen is eléggé elcsodálkoztak, de azért visszakérdeztek a biztonság kedvéért, hogy nade mindkétszer?

    Ebből aztán már végképp nem értettem semmit, amit németül meg pláne nem tudtam volna a tudomásukra hozni, ezért kicsúszott egy:

    – Áh nem tudom- című mondat a számon, persze magyarul, amiből azt szűrték le, hogy az áh=acht, szóval én egy nagyon tiszta emberke vagyok, aki kb. három óránként fürdik...

    Bár én láttam a fejükön a döbbenetet, nem agyaltam rajta többet, mert ezek után nem volt hozzám több kérdésük, én meg örültem, hogy ilyen jól megértettük egymást, hiszen ezek után hagytak fürdeni, meg aludni menni. Csak másnap, amikor már kb harmadszorra kérdezték napközben, hogy megyek-e pancsizni, akkor kezdtem csak el azon gondolkozni, hogy miket hordhattam vajon össze nekik előző este...

    Na most képzeljétek el a szitut, amint a német próbál kedves lenni, és emlékeztetni engem a napi 8x-os fürdési szokásaimra, én pedig minden alkalommal úgy csodálkozom rá a kérdésére, mintha valami hatalmas hülyeséget mondott volna, valami random nyelven, amit nem értek... De hát nem épp ez történt? Persze csak azt leszámítva, hogy szerintük én tökéletesen beszélem a nyelvüket.....
Bejegyezte: Móra Anna

2015. november 5., csütörtök
Utazás, ha nem is a föld középpontja felé, de legalább olyan viszontagságosan

A cserediákságos németút sem kezdődött zökkenőmentesen, mint semmi sem ami velem kapcsolatos, vagy velem történik.

    Bár az elején úgy látszott, hogy egy egész napos, felettébb semmi sem történős, egész nap utazgatós napnak nézünk elébe.

    Az út elején még az egész vagon teli volt mondanivalóval, reményekkel, elfoglaltságokkal, aztán fokozatosan egyre többen merültek zenével alvásba, olvasásba, vagy telós játékokba.

    Én magam az olvasók táborát erősítettem, mígnem kb. egy óra alatt kiolvastam mind azt az egy könyvet, amit magammal hoztam erre a 13 órás tömény unatkozásra. Akkor nekiálltam facebookozni, jobb híján, mert különben megevett volna az unalom, jóízűen csámcsogva közben rajtam. Ennek az elfoglaltságomnak a határ vetett véget, merthogy hát addig tartott a mobilnet... Ekkor még nem merültem depibe, lévén elég leleményesnek tartottam magam (bár még azért Odüsszeusznak nem kell hívjon senki), gondoltam majd kitalálok valamit, meg hát úszni sem tudok, ezért csínján kell bánnom a mindenféle merülésekkel. Mivel más lehetőség nem maradt, nekikezdtem a zenehellgatós, antiszockodós, a szűk fél óra esti alvás miatt be-bealvós, felettébb fantáziadús programomnak. Nem kellett nekem tíz percnél több, hogy édesen elalukáljak, zenével a fülemben...

    Talán olyan két vagy három órát aludhattam, amikor borzadva ébredtem fel, hogy vajon miért lehet, hogy olyan szörnyűségeket álmodok... Mert hát én, ha nem is mindig értelmeset, de legalább mindig szórakoztatót álmodok. Na ez a mostani álmom egy cseppet sem volt szórakoztató... Szerepelt benne az összes, részemről kicsit sem kedvelt előadó és énekes... Rémülten ültem pár percig, hogy ezt vajon mivel érdemeltem ki? Először a tárgyak kezdenek ellenem szövetkezni, és mostmár az álmaimban sem vagyok biztonságban? Kis ideig dermedten ültem és gondolkoztam, hogy ez most hogy lehet, mert én rögtön ébredés után nem mindig vagyok szellemi képességeim teljes birtokában, de miután meghallottam a fülesemben szóló Justin Bieber számot, kezdtem sejteni, hogy mi lehet a bibi... Megnéztem a zenéimet, amik között egyet sem találtam, amit én tettem volna az mp3amra, és eszembe jutott uncsitesóm, aki múltkor elkérte, hogy megnézze, hogy miket hallgatok, aztán gyanúsan hamar visszaadta... Valószínűleg akkor cserélhette ki az sd kártyát...

    Így történhetett, hogy az utazás ötödik órájában kifogytam minden viszonylag értelmesnek mondható elfoglaltságból, és így jobb híján az út hátralévő részét a kényelmetlen ülés miatti popófájdalmaim ecsetelésével töltöttem, amiket mind a cuki pink bőrönd barátnőm hallgatott végig, és csak néha szólt közbe, hogy jelezze, hogy neki sem minden szupcsi, hiszen még mindig másnapos a hajnali ünnepléstől, és emellé egy csomó uncsi színű, vele beszélgetni nem akaró fakó színű bőrönddel van összezárva, szóval neki sokkal rosszabb dolga van...

    Megsajnáltam, és én dumcsiztam vele, ami miatt elég sok meglepett tekintetet és kérdést kaptam, hogy vajon minek beszélek egy élénk pink, csillogós bőröndhöz... Erre én csak azt tudtam válaszolni, hogy azért vele dumcsizok, mert ő minden problémámat meghallgatja, ő szeret, és ő van olyan okos és értelmes, mint én... Mondanom se kell, hogy az nem jött túl jól ki, hogy egy bőrönd értelmi szintjét hasonlítottam a sajátomhoz, és bár jó sok idevágó beszólást kaptam, legalább már nem volt olyan uncsi az utazás...

    Ebből is látszik, hogy egy egyszerű disney bőrönd mennyire jófej tud lenni, és mennyire nagyon fel tudja dobni az utazást, mindig biztosítva a jobbnál jobb témákat, hogy elterelje a figyelmet arról, hogy mennyire semmit sem tudunk itt csinálni... Jó kis csapat vagyunk mi ketten... Elszórakoztatjuk mi magunkat, meg a többieket, ha épp uncsizunk...

    Tanulság: egy hosszú utazásra nem kell mindenféle szupcsi elfoglaltságot keresni, elég, ha jól összebarátkozunk a pink csillogós disney bőröndünkkel....
Bejegyezte: Móra Anna

2015. november 4., szerda
Pakolás, pakolás, mindjárt jön a Mikulááááás

Kedd délután már előre boldog voltam, hiszen akkor már csak egy szerda választott el engem kemény egy hónapnyi sulimentes naptól, és még az sem szeghette kedvem, hogy azt cserediákként töltöm Németországban, a kb. három szavas némettudásommal... Akkor még azt hittem hogy olyan nagyon jó lesz nekem, mert hát addig sincs suli, meg tanulás, meg ilyenek.

    Szerdán is boldogkodtam még ezokból kifolyólag, mígnem rájöttem, hogy az mind szép és jó, hogy csereprogram, meg minden, de mégiscsak egy teljes hónap, és nem ártana elkezdeni pakolászni. Akkor találkoztam a pakolás első számú problémájával, miszerint pakolni valamibe kell...

    Neki is láttam felkutatni valami bőröndféleséget, hogy ha már ilyen este tíz körül eszembe jutott. Nehéz és fáradalmas kutatás után végül kettőt találtam. Egy picurka feketét, meg egy cuki, pink, csillogósat, amiről épp hogy csak néhány mesefigura hiányzott a teljes összképhez.

    Én már nagylánynak gondoltam magam, így hát rögtön kiválasztottam a feketét, mivel szerintem én már kicsit kinőttem a disney hercegnős stílusú cuccokból. Úgy döntöttem, hogy ha beledöglök is, bele fogok férni a feketébe. Mármint, jó esetben nem én, hanem a cuccaim, de végső esetben egy saját magam bepakolását sem tartottam rossz ötletnek, úgy még úgysem utaztam... El is kezdtem a töltögetését, amikor is kb 5 perc alatt fullra teli lett. Pedig addig még csak a cserediákomnak és családjának szánt ajándékok voltak benne. Én igazán próbáltam kedvesen elmagyarázni neki, hogy ne csinálja ezt velem, meg hogy szükségem van rá, és hogy ne hagyjon cserben, nehogy egész csereprogram alatt mindenki Barbie-nak hívjon a kis cuki pink tatyóm miatt, de hajthatatlan volt. Úgy döntött, hogy csatlakozik azoknak a tárgyaknak a csoportjához, akik nem szeretnek engem, és amit valószínűleg a harcias esernyőm alapított ellenem. Eme döntését úgy erősítette meg, hogy amikor megpróbáltam felemelni, fogta magát és szétesett. Kiesett a kereke, és még a fogója is letörött.

    Megállapítottam, hogy egyel több lett az ellenem-szegülő tárgyakból, majd elkezdtem barátkozni a kis csilivili pink gyönyörűséggel. Kedvesen bemutatkoztam neki, elmondtam hogy mit szeretnék tőle, nehogy ő is besértődjön rám, mint a fekete. Vártam a válaszát, hogy mit szól hozzá, közben körbejártam, megnéztem a kerekeit, hogy neki is kiesik-e.

    Nem esett ki.

    Ezek szerint megnyerhette a tetszését a fohászom, amit irányába intéztem, mert jól viselkedett.

    Miután kölcsönösen kompromisszumot kötöttünk, hogy én elviszem őt nyaralni, ha ő jól viselkedik, elkezdtem mindenfélét odahordani köré, hogy majd ha minden ott lesz, akkor elkezdek belepakolni. Ekkortájt már olyan hajnali kettő körül járt az idő... Hiába a kis csillogós barátnőm kedvessége, ezután sem telt zökkenőmentesen az este, vagyis immár inkább hajnal. Minden baj azzal kezdődött, amikor én a sokadik forduló után döbbenten megtorpantam, hiszen nem emlékeztem, hogy eddig is volt-e Himalája a szobám közepén, vagy csak úgy sunyin odanőtt, amikor nem figyeltem. Egy pillanatig arról is elgondolkoztam, hogy a fekete bőrönd projektje ez, és hogy így próbálja megnehezíteni a dolgom. De nem hagytam magam. Felvettem a képzeletbeli hegymászó cuccomat, és minden erőmmel azon voltam, hogy a hegység közepéről kimenekítsem legújabb pink barimat. Közben sokszor el is tévedtem, és többször gondoltam rá, hogy visszafordulok, és szerzek egy térképet a szobámról, hogy el tudjak igazodni a rumlihegységben...

    Végülis kitartottam, és megmentettem a kis csillogóst. Együttes erővel harcoltunk a gyorsan felgyűrődött rumli-lánchegység ellen. Bár ellenfeleink számlálhatatlanul sokan voltak, és hatalmas túlerőben, de mi ketten az igaz ügyért harcolva győzedelmeskedtünk felettük.

    A fontosabb csatáknál mindig van dátum, így fontos megemlíteni, hogy ez kb. három körül történt... Mi fáradtan összepacsiztunk, megünnepeltük a győzelmet, én még párszor körüljártam a szobám, hogy nem maradt-e ki valami fontos a csereprogramhoz, majd négy körül úgy ítéltem, hogy amit nem tettem be, azt már nem is érdemes, aztán fél öt körül lepihentem aludni, mert hát ötkor kell kelni, hogy elérjem a vonatot. Ez majdnem nem is sikerült, mivel a fél óra alvás egy picurkát kevésnek bizonyult nekem, a pink harcostársam pedig még másnapos volt az esti győzelem utáni ünnepléstől. Végül rendben odaértünk a vonathoz, és kezdődhetett kettőnk véd és dacszövetsége, miszerint aki őt csúfolja, arra én haragszom meg, és nézek rá csúnyán, és aki velem próbál fura nyelven dumcsizni, vagy gonoszkodni, azon ő áll bosszút. Én tökéletesen meg voltam nyugodva, hogy ő meg fog védeni, mert bár nem olyan harcias mint egy esernyő, de tegnap este a fekete pici tesója megmutatta, hogy a bőröndöknek is van sok trükk a tarsolyában....
Bejegyezte: Móra Anna

2015. november 01., vasárnap
Bevezetés, bááár, jogsim az még nincs

In medias res kezdet, csak mert a bevezetőket mindig is uncsinak találtam.

    Éééés, vegyük úgy, hogy ez egy tökéletes bevezetés volt ahhoz, hogy elindítsam a sztorit, merthogy olyanom is van ám, csak, mint a naplóknál, itt is általános profil ismertetése nélkül.

    Adott a probléma:

Nyelvvizsgát kéne tegyek. De vajon hogyan?

    Van egy pár megoldási javaslat:

~ Inkább hagyom, és mégse. Nem, ez nem jó.

~ Valahogy lefizetek egy vizsgáztatót. Hmmm... Akkor miből lenne pénzem koncertre? És főleg csokira? :O Ez is halott ötlet.

~ Elkezdek tanulni. (Jesszus... Meghazudtolnám magam...)

~Vaaaaaaaaagy.... Elmegyek arra a híres nevezetes cserediákságos programra, ami TALÁÁÁÁN segítene. Azt hiszem, ez az a megoldás, ami a legegészségesebb. És még nyaralhatok is egy csöppet. Bár ez így tél közeledtével, nem tudom, mennyire megvalósítható, dehát, ilyen kicsire nem adunk.

    Egyedül csak azt remélem, a cseregyerekségnek nem sok köze van a töris cserekereskedelemhez, hogy akkor a végére a szüleim eladjanak egy tevéért. Csak mert minimum kettőt érek. Sőt. Kettő és felet. Najó, inkább azt már nem. Nagyon a szívemre venném, ha miattam szeletelnének fel egy tevét.

Móra Anna
2016-ban végzett a VMG 12.b osztályában. Blogbejegyzései a Medáliák művészeti, kulturális és oktatási egyesület Így írtok ti 2015/12016-os kreatív írásversenyére készültek, ahol I. helyezést ért el.

x

Nagy Soma

Egyedüli boldogság

Azt álmodtam, hogy eltűnt mindenki,
hogy egyedül ébredek egy téren.
Lassan feléled a város,
gaz veti szét a betont újra.
Maguktól mentek, bepakolták mindenüket
minél alacsonyabb fogyasztású
és magasabb teljesítményű
autóik csomagterébe.
Elvitték magukkal a hiányt, amibe minden
egyes nap belekényszerítettek.
Hajnalban minden villamos a kocsiszínben
marad, a nagyobb tévé a boltban,
a mérgek a lassan fonnyadó hamburgerekben.
Csendesen szemetel az eső,
nem siet sehova.
Oda bújok, ahol eddig metró járt.
Aztán zaj, fény és felébredek.
A szomszédban hangos szerszámokkal
nagy beton darabokat vernek szét,
keserűen markolok a maradékba,
és azt az egy idegalagutat keresem
az agyamban, ahova egyszer
már sikerült elbújnom.

Nagy Soma
a VMG 12.e osztályos tanulója.

x

Nagy Soma

Esély

„Két végtelen közé szorítva élünk, ez a mi világunk.”
Pascal

Az univerzum térfogata több, mint 1081 cm3;
Kiszámoljam, mennyi esélyünk van így összefutni
a világ egy tetszőleges pontján?
És ha mégis megtörténik,
minden elektronom nagyot dobban;
Tömegileg a másik irányba végtelen az,
amiből végtelen sok van.
Persze megszámolható minden.
Még az is, hogy hányszor hitted, hogy nem szeretlek.
Ezentúl minden alkalommal húzz strigulákat a faladra,
aztán a szomszéd ház falára;
haladj az utcákon sorban, mint egy gráfon;
És ha egyszer elérsz a mi házunkhoz,
hogy egy googolplexedik jelet is felvéss,
úgy sem veszed majd észre,
hogy mennyire, mennyire
hiányzol.

Nagy Soma
a VMG 12.e osztályos tanulója.

x

Puskás Kornél

Passzív szókincs

A világot hiányok nélkül
zúdítottuk az abroszra.
A nappali elsápadt,
néma tojássárgáján
bolyongtak a függönyök.
Most az ezüstbrill arcok is esznek.
Olyanról beszélnek,
amit én nem értek.
Az üvegfejek csendje,
a semmitmondás művészete,
a szavakként folyó üresség,
ahogy dünnyögök,
ahogy fáraszt a felszínesség,
ahogy a nehézfém-testek vonszolják a kést,
és ahogy a rút, rágós mondanivaló és hús
ott marad a fog közt.
Mindkettő bántóan nyers.

Már nem gondolok rád...
csak ha eszembejutsz...
s hogy a masnid vagy
Annyi arc borostasapkáján.
Álmodtalak már annyi világképnek,
parkettába befont hajnak,
néha másnak, néha magamnak.

Vagyunk az illó borókaillat,
a nyárfák sodrása decemberben.
Vagyunk... és felépülünk
magunkban, mint a szüleink.
Egyidősek vagyunk, s más
korcscsoportban élünk.

Óriási a csend.
Nincsenek kifogások.
Most arra várok,
hogy ne történjen
semmi.
És hogy mégis... majd megszeretem.
Most senki sem izgul,
mindenki belefáradt.
Hát ez vagyunk. A tojássárga felnőttkor,
a kimeredt valótlanság roppanás előtt,
a fonnyadt izomszilánkok,
az ólomszívrepedés.
Mi vagyunk a kikorhadt játékszín
Babakék harmóniája,
a színvak fóliákba tekert ablakok,
a felemás, cicomás alakok,
a téli kandalló cserépfala,
a tériszony a padláson,
a dobbanásmentes légzés,
mint egy felboncolt jobb pitvar
tatarozás alatt.
Árama vére hiánya
és az együtt dekorált kisszoba
marasztaló világa.
Én az elrohadt tornácok égköve
alatt vagyok kiadó;
Egy minden tekintetben
falfehér, üveges homlokzat
betört, arcátlan mivolta.
Szuvas falaimban, virágos tapétáimban,
a parkettába font haj...

Én csak meg akartalak hatni...
és most sivár vagyok.
nem csak leépült,
de soha be nem lakott.

Puskás Kornél
2017-ben végzett a Városmajori Gimnázium D osztályában.
Régen ír verseket, néha meg is zenésíti őket. Ezt a versét a gimnáziumi Ki Mit Tud-on adta elő.

x

Rumi Anna Sára

Csaló

Vágyom az igazra, mint szomjazó a vízre!
Közhelyeken kívül semmi nem áll kézre.
De ez még se oly nagy kérés, szeretném tudni
Kinek lehet ma még egyáltalán hinni?
NINCS SZABÁLY
NINCS HATÁR
NINCS AKADÁLY
CSALÁS
„Jöjjenek csak közelebb, ez mind csalás, ámítás
Ha nem húzom le magukat, rossz volt a számítás!
Eljátszom ma azt, hogy az vagyok, ki nem!”
Én meg ebben veszítettem el maradék hitem.
Százan és ezren teremtik meg azt a hamis képet
amivel - ahogy ma mondják - butítják a népet.
Persze nem kötelező többé mindet elhinni
De könnyebb, mint mindig másokat szidni.
ELVESZETT A SZABÁLY
NINCSEN TÖBBÉ HATÁR
MEGÁLLJ
CSALÁS
Én is végigcsaltam ezt a rövid verset,
De azért beletettem szívet is meg lelket.
Annyi rímet nem tudok, hogy befejezzem.

Rumi Anna Sára
a VMG 11.b osztályos tanulója. Írását a Medáliák művészeti, kulturális és oktatási egyesület Így írtok ti 2015/12016-os kreatív írásversenyére küldte be, ahol bekerült a díjazottak közé.

x

Varga Nóra

Életvárók

Gondolatok a fejében, összekeveredve a város monotonon zúgó morajával. Meredten nézi a lámpát. Zöld. Nem hallja a kis tercet, ami lassan tiszta kvárttá bővül. Lelép a járdáról.

     Fehér, sivár folyosón ébred. Összetolt műanyag várótermi székeken fekszik. Mikor kinyitja a szemét, egyáltalán nem hunyorog, nem bántja a fehérség. Nem érez csalódottságot vagy keserűséget. Teste ép, mintha a baleset meg sem történt volna. De már nem kavarognak a gondolatok, és néma csönd van, akár egy temetőben.

     – Üdv az Életváróknál! – hall egy hideg, határozott hangot. Oldalra néz, s egy nőt lát világosbarna, szigorú kontyban, fekete keretes szemüveggel, és lazacszínű ajkakkal.
– Hol? - visszakérdez, de nem kíváncsi.
– Az Életváróknál.

     Karon fogja, és felrántja a székekről. Elindulnak a folyosón, de nem tudja merre, csak végtelenségig nyúló fehér falakat lát.

     Tizenkét percig menetelnek, majd megérkeznek egy ajtóhoz. Feketén rikít rajta az ÉLETVÁRÓK felirat. A nő kinyitja az ajtót, bemegy, majd int, s ő követi.

     Újra visszatérnek belé az érzések, s a látása is megváltozik. Hozzá kell szoknia a különös fényhez. Maga előtt, szabályos rendben elhelyezkedő, pici, ködszerű foltokat lát. A távolban fényesebb, színesebb, de ugyanilyen ködfoszlányok lebegnek szabályos rendben.

     – Ők az életvárók. Itt az elején ők még teljesen újak, most kerültek a helyükre. Mivel te már nem élsz, egy új ember veszi át a helyed a földön, most még csak életváró. A te dolgod, hogy megfelelő utódot válassz magadnak. Nem javaslom, hogy az újak közül válassz, mert még nincs kifejlett egyéniségük, nincsenek olyan tulajdonságaik, amik egy életváró földi életéhez feltétlenül szükségesek, nincsen színük, nincsenek érzelmeik. Azt az életvárót kell választanod, aki a legjobban kiegészít téged, kipótolja az űrt, amit hagytál magad után.

     Elindul előre, lassan lépked. Minden életvárót megnéz. A köddarabok körülötte egyre nagyobbak, sűrűbbek és színesebbek. Ahogy elhalad mellettük, más-más érzések járják át, de egyiknél sem áll meg. Már kezdi feladni a keresést, arra gondol, kiválasztja a legszebb színekben pompázó életvárót, amikor hirtelen kővé dermed. Szeméből lassan folyni kezdenek a könnyek. Szíve mintha újra verne, egyre gyorsabban. Alig kap levegőt. Az az érzés keríti hatalmába, amit csak egyszer érzett életében, a fájdalmat, amikor meglátta édesanyja élettelen, fehér kezét a kórházi ágyon. Ránéz az életváróra, akitől ezt az érzést kapta.

     Rájön, hogy ez az érzés egész életét meghatározta. Nap, mint nap eszébe jutott. Ez a fájdalom volt ott mindig, minden érzésében, tettében, gondolatában, de nem tudott róla. Most értette meg.

Varga Nóra
2016-ban végzett a 12.c osztályban. Színésznek készül.

x

Írásokat várunk

    Beküldhettek verset, rövid prózát, színművet, műfordítást – szívesen közzé tesszük. Érdemes követni a honlapot, mert igyekszünk hírt adni minden, a korosztályotokat érintő irodalmi és/vagy kreatív írással kapcsolatos pályázatról, meghirdetett versenyről. A részvétel feltételei, tartalmi és formai keretei természetesen a kiírásokban találhatók majd. Ha velünk is megosztjátok az elkészült műveket, kikerülnek a portálra – díjazástól és eredménytől függetlenül.
    Ha kérdésetek van, forduljatok tanáraitokhoz vagy írjatok erre a címre: tollaszkodo.vanido@gmail.com

Magunkról

    A Városmajori Gimnázium irodalmi portálja vagyunk, ahol – ahogy mondani szoktuk – az irodalom visszavág. Igyekszünk nyilvánosságot biztosítani minden diákunknak, hogy bemutathassák tehetségüket a tollforgatásban. Az itt olvasható művek művészeti értéket képviselnek és példázzák iskolánk sokszínűségét. Lehet, hogy az alkotókat egyszer majd az irodalmi élet neves szerzőiként látjuk viszont?
    Addig reméljük, hogy a portálban diákok, tanárok, szülők, rokonok, barátok és üzletfelek egyaránt örömüket lelik.
    Az észrevételeket a tollaszkodo.vanido@gmail.com címre várjuk.

A hónap verse
x

A hónap verse
2018 október

Kántor Péter

Egy madár repül

Egy madár repül ágról ágra.
Vár valamit. Keres valamit.
Órák telnek el, ezerévek.
Falevelek tereferélnek.

Süt a nap, állsz egy fal előtt.
Hosszú a nyár, rövid az élet.
Most beszélj, hallod! Most beszélj!
Ha madárnak, ha falevélnek.

Hosszú a nyár, rövid az élet,
most beszélek, most beszélek!
Ha elérlek, ha el nem érlek,
ha madárnak, ha falevélnek.

 
 
 

(Feltöltés alatt) Ugrás az előző hónapok verseire