TOLLÁSZKODÓ
A Városmajori Gimnázium irodalmi portálja
A Városmajori Gimnázium
irodalmi portálja
RÓLUNK A HÓNAP VERSE

Apjok Réka

Bärnkopf Erzsébet

Bognár Botond

DISZTÓPIÁK

Gyarmati Fanni

HAIKUK

HAMLET

Horányi Hanna Zelma

Horváth Emese Dorka

















Klimes Eszter

Móra Anna

Nagy Soma


Oravecz Álmos

Polgár Sándor

Puskás Kornél

Rumi Anna Sára

Takács Mandula

Varga Nóra

x

Apjok Réka

Tél

Kedvenc évrészem lenne tél.
Meleg ellentéte mindig él.
Szeretem mert üvöltő szél is lelhető.
Lehet jéggel mesterkedni és ezt követően meleget inni.
Ez időben jönnek ünnepek is. Öröm lészen ilyenkor szintén.
Édességek tömkelege fél perc elteltével eltűnik.
Meglepetések is előttünk.
Víg, ki nyit ilyet.
Ez tizedik kijelentésem lesz: nehéz így írni...


A szöveg hangtan tanulása közben született, a 9.b osztályosok szorgalmi feladatként kedvenc évszakukról írtak mély és / vagy magas hangrendben.

x

Bärnkopf Erzsébet

Őzike lépésekben...

Őzike lépésekben közelít az ősz,
Nesztelen hullatja a fák levelét,
Koppanva ejti le a gesztenyét
Ki bírná vígan viselni hűvösét?

Vastag csizmában közelít a tél,
Fehér leplét borítja szerteszét,
Lenyomva, lapítva tűrő fű görnyed,
Megfagyott veréb álmosan reszket,

Itt a szellőcske járású tavasz!
Új kedved új utakra csalogat
Rebbenő hajad meglebben, ahogy vársz
Szemed is megtelik fénnyel, ahogy látsz.

És végül lágyan közelít a daliás nyár
A pihenés – szerinted – igazán megszolgált
Bíbor harmatok, pitymallat, szelek
A mező tájékán kigyulladó füvek.

Bärnkopf Erzsébet
2016-ban végzett a VMG 12.b osztályában.
Magyartanára Fráter Adrienne volt.

x

Bognár Botond

Tél

Ablakomból hallom a tavasz susogását. Daru madár hallatja a hangját. A kakukk kakukkol. Apu túrja a ganajt. Az anyám ássa a talajt. A húgom rugózva táncol az apró murvás udvarban. Jómagam fáról-fára nagyokat ugrálok. A darazsak harmatot kaparnak az almafák alatt. Hamarosan abbamarad a fárasztó tanulás. A kalapos tanárom várja az alapos dolgozatokat. Randa kutyák falkában vokáloznak. A szomszédban balga satrafa súlyos mondatokat hadar. A barátom kapura rúgja a macska sárga nyálas barna gombolyagját. Hamarosan már nyár van a Tabánban. Holnap tartalmas kardhalat vacsorázunk.


A szöveg hangtan tanulása közben született, a 9.b osztályosok szorgalmi feladatként kedvenc évszakukról írtak mély és / vagy magas hangrendben.

x

Disztópiák

Bíró Botond: Disztópia

Will megint futott. Valószínűleg az egyik gyerek dobta fel. Azt rebesgették, hogy a Barlangi Suttogók közé újabban már gyerekeket is bevettek. Tudta, hogy nem szabadna megbíznia a családban, de Will ismét nem hallgatott az ösztöneire, így most megint menekülnie kellett. Lassan kezdett hozzászokni. Az elmúlt egy hónapban harmadjára bízott meg egy családban, harmadjára árulták el, és harmadjára kényszerült menekülésre. Mióta Sophie meghalt, nem telt el úgy nap, hogy ne jutott volna eszébe a szökés napja. A temetés, a sok idegen, kifejezéstelen arc, az üres részvétnyilvánítások és “sajnálom”-ok. A legélénkebben mégis az élt benne, amit John mondott akkor este a vacsora után. John, Will idősebbik bátyja ásnokként dolgozott a 25-ös szektorban, és rengeteg embert ismert. Minden titkos szóbeszédről tudott, amit a kormányról terjesztettek az alagutak mélyén, de Willt soha nem érdekelték ezek a pletykák. Ő elszántan hitt Sičok rendszerében, ahogy a központi szektor összes polgára. John azonban más volt. Ő azok közé tartozott, akik nem állták ki a Próbát. Aznap este a temetés után ketten maradtak a házban. Will maga alatt volt a gyásztól, a foteljába rogyva kortyolta az italát, míg John fel-alá járkált.

    Mondtam neked, hogy ez lesz a vége - szólalt meg John hosszas hallgatás után. - Sophie okos lány volt, és sokat tudott. Túl sokat. Ezt te tudod a legjobban. Azzal a cikkel túl messzire ment.

    Csak az igazat írta le! - fakadt ki Will. - Tudományos cikket kértek tőle, és ő tudományos cikket írt! Leírta, hogy a Hold lassan felemésztődik, ami végzetes katasztrófához fog vezetni. Ez nem légből kapott paranoia, hanem az igazság, John! Sokan bolondnak nevezték őt, néhányan egyenesen a képébe röhögtek. De mondd csak, ki lett volna képes emiatt megölni egy ártatlan, 19 éves lányt?!

    Will felhúzta az italát, és remegő kézzel megtörölte a száját. John végre abbahagyta a járkálást és megállt Will előtt.

    Hát még mindig nem érted? Én… próbáltalak figyelmeztetni, Will. A feleséged olyat írt abba a cikkbe, amit nem szabadott volna - John körülnézett, majd odahajolt Will-hez, és lehalkította a hangját. - Az egyik vakondirtó barátom jóban van egy Flint nevű békeőrrel, aki a közelmúltban meghívta őt vacsorára. Flintet behívták a központba vacsora közben, így a barátom egyedül maradt a házban. Észrevette, hogy Flint elfelejtette kikapcsolni a gépét, és hát a kíváncsiság legyőzte a jómodort. A barátom gyorsan megtalálta a kiiktathatóak listáját, amit minden békeőr megkap a központtól. Na és vajon kit talált a listán?

    John, állj le! A kormánynak ehhez semmi köze. Sophie-t valami őrült fanatikus ölte meg aki nem akart szembenézni a valósággal.

    Nem, Will, te vagy az aki nem akar szembenézni a valósággal! Sophie rajta volt a kiiktathatóak listáján.

    Nem, ez nem igaz. A barátod biztosan rosszul látta. A kormány soha nem tenne ilyet, ez… ez őrültség! Sičok az emberiség megmentője, nem gyilkos!

    Will… a lista… a barátom mást is látott. A te neved is szerepel a kiiktathatóak közt.

    Nem... - kezdte Will elfehéredve. - Ez biztos hogy nem lehet igaz, én…

    Sophie mindent megosztott veled, a tudományos feljegyzéseit is. Ha őt eltették láb alól, téged is ugyanúgy megölhetnek azért, amit tudsz.

    De hát a kormány az emberek javát szolgálja, John! A rendszer a polgárok jólétét, egészségét és biztonságát helyezi minden elé, az emberek Sičok védelme alatt állnak, ő nem hagyja, hogy valakit csak úgy megöljenek, ő nem…

    Will! Te tényleg nem látsz a rendszer mögé, vagy csak megelégszel azzal amit elhitetnek veled? A szádba adják a szövegüket, te meg elismétled, mint egy gép. Gondolkodj azon, amit mondtam, és vigyázz magadra.

    Azzal John kiürítette a poharát, és otthagyta egyedül a tátogó, remegő Willt. Sokáig ült még ott, a padlót bámulva. Aztán egyszer csak kiejtette a poharat a kezéből, ami csörömpölve tört össze a padlón. Will szeme megtelt könnyel. A harag, a rémület és a tehetetlenség könnyeivel. Hirtelen felpattant a fotelból, és kirohant a házból. Futni kezdett; lélekszakadva végigrohant a házsor előtt. Nem nézett vissza.

    Most, majdnem egy évvel később, egy másik alagútban Will megint futott. Egy éve folyamatosan menekült, és közben igyezett felnyitni az emberek szemét, úgy, ahogyan azt John tette vele. Sophie halála óta nem ment vissza a központi szektorba, ahol kizárólag azok éltek, akik kiállták a Próbát. Ők voltak a legelszántabb Sičok-fanatikusok. Korábban Will is közéjük tartozott, de ő már tisztán látott. Akik elbuktak a Próbán, azok a mélyebb szektorokban éltek, és jóval szegényebbek voltak. Will ezt csak akkor tapasztalta meg, amikor az egyik 32. szektor-beli család befogadta őt, és majdnem egy hónapot töltött náluk. El sem tudta képzelni, hogy korábban hogyan lehetett ennyire vak. És persze a legtöbben még mindig vakok voltak.

    Will lassított egy kicsit, és hátrapillantott. A békeőrök a nyomában voltak, igyekeznie kellett. A bányákban mindig biztonságban volt, mert az ásnokok és a barlang-ászok legtöbbje az elnyomott rétegből került ki, és nem szívlelte Sičokot. Most azonban a 29-es szektorban tartózkodott, ahol egy bánya se volt. El kellett jutnia a 28-asba, ám ahhoz fel kellett menni az elárasztott felszínre, ahol a denevér-alakulatok könnyedén lecsaphattak rá. Legalábbis ha gyalog megy. Will körülnézett, és döntött. Gyorsan beült a legközelebbi kapszulába, és beindította. Ez lopásnak számított, de Willnek nem maradt más választása.

    Jó reggelt, Morgan! - szólalt meg a női géphang. - Hova szeretnél menni?

    A kapszula kijelzőjén 3 célállomás jelent meg: munka, bevásárlás és szórakozás. Will gyorsan megérintette a “munka” lehetőséget, és reménykedett, hogy Morgan egy bányában dolgozik.


    A kapszula elindult, fel a felszínre. A kapszula ablakán gyönyörű, fákkal benőtt szurdok tájképe jelent meg. Morgan, úgy látszik, szerette a természetet. Will azonban most inkább a valódi környezetét akarta látni, úgyhogy kikapcsolta a vetítőt. A kapszula hangtalanul suhant felfelé, és a következő pillanatban már kint is volt a felszínen. A látvány lehangoló volt. Az elárasztott felszín felett több ezer kapszula suhant, több ezer agymosott ember sietett dolgozni, bevásárolni vagy szórakozni. Minden nap ugyanazon az útvonalon. Régen Will is ugyanígy élt, de ez még azelőtt volt, hogy John felnyitotta a szemét.

    Az égen denevér járőrök köröztek. Szerencsére ők nem tudták, hogy nem Morgan ül a kapszulában, úgyhogy nem törődtek vele. Persze a központi rendszer az összes ember tartózkodási helyét lekövethette az agyukba ültetett chip alapján, de a műholdrendszer nem tudta elég pontosan meghatározni a személyek helyzetét, így ha valaki a központban figyelte Will mozgását, csak azt láthatta, hogy a közelben lévő több ezer kapszula valamelyikében van.

    A békeőrök akik a 29-es szektorban üldözték, már nem követték. Will egyenlőre biztonságban volt. Morgan kapszulája elsuhant jó pár alagút lejárata mellett. Mindegyik egy-egy szektorba vezetett. Az alagutak bejáratait vízvisszatartó rendszer vette körbe, amely meggátolta hogy az alagutakat elárassza a víz. Ez a rendszer jól működött, de ha beigazolódnak Sophie jóslatai, akkor nemsokára úgy megnövekedik a víz nyomása, hogy a vízvisszatartók összeroppannak és a hatalmas víztömeg lezúdul az alagutakba. Will erre gondolni se akart, főleg azért, mert tudta, hogy Sophie számításai helyesek, és a katsztrófa előbb-utóbb tényleg bekövetkezik.

    Ekkor Morgan kabinja letért, és alászállt az egyik alagútba. Ahogy végigsuhant a sorházak közt, arra gondolt, hogy vajon meddig tart még ez az egész. Meddig tűrik még az elnyomottak a rendszert, és a kormány meddig tudja még befolyásolni az embereket. Will úgy gondolta, hogy minél rosszabbra fordulnak az életkörülmények a Földön, annál többen eszmélnek fel. Amikor utoljára találkozott Johnnal a 25. szektorban, a bátyja azt mondta, hogy a barlangokban egyre többen tervezgetnek lázadást. Ez persze nem volt ilyen egyszerű, de az emberek tenni akartak valamit. Ki akartak lépni a megfigyelés és a befolyás búrájából, és a hétköznapok monoton, soha véget nem érő szürkeségéből.

    Morgan kapszulája lefékezett. Megérkeztünk a célállomáshoz.

    Jó munkát, Morgan! - mondta a női géphang.

    Will kiszállt a kapszulából. A 16-os szektorban volt. Ez elég távol volt a központtól, így remélte, hogy talál egy olyan családot, ahol nem árulják el. Vagy legalábbis egy ideig megpihenhet, és tervezgetheti a felkelést. Will reményekkel telve indult meg a sorházak felé.

Délczeg Noémi: Disztópia

-Nagyon nehéz volt rábukkannom erre a könyvre, amit a nagynéném ócska kis bőröndjében találtam sok régi klasszikus között. Mindig szerettem kutatni a dolgai közt. Lakása olyan volt mint egy múlt századi régiségbolt. Egy francia könyv, a címe: Nyomorultak, az írója bizonyos V.Hugo. Erről már senki sem hallott -elmélkedett Emily.

    Emilyt 5 éves korában kiválasztották. Minden gyereknek át kell esnie egy mérésen 5 éves korában, majd 14 éves korában egy vizsgán. 2260-at írunk, már legalább 100 éve, hogy a szülők semmilyen befolyással nem lehetnek a gyermekük nevelésére. Az ifjoncok csupán 5 éves korukig tartózkodhatnak a családjuknál, miután átléptek a szellemi képességmérésen, az eredmény alapján besorolják őket különböző intézetekbe, ahol a tehetségükhöz mérten a megfelelő oktatásban részesülhetnek. A felméréseket végzők felfigyeltek Emily különleges matematikai adottságára. Képes volt négy tagú számokat összeszorozni és fejből mondani az eredményeket. De nem csak ilyen műveleteket tudott egyszerűen elvégezni, hanem bonyolultabb matematikai példákat is megoldott, pusztán logikából. Emily azzal, hogy már ennyi idősen ilyen speciális dologra volt képes, magasan kiemelkedett társai közül. Így került a legmagasabb szintű tudásképzőbe. Ott a legtehetségesekkel együtt oktatták, fejlesztették, amíg el nem jött a nagy vízválasztó. Mikor a gyerekek betöltik a 14. életévüket, kiderül, hogy ténylegesen mivel fognak foglalkozni egész életükben. A tizenévesek eldönthetik, hogy miből vizsgáznak. Ezáltal választhatnak, hogy a következő 6 évben mit fognak tanulni, mi lesz a hivatásuk.A választás során nem minden lehetőség jöhet szóba. A gyerekek csak olyan témában tanulhatnak tovább, amit a saját tudásképzőjük már tanított nekik. Így ez a választásos rendszer csupán látszólagos. Emily 5 éves korától számtant és információtechnológiát tanult, de őt nem ez az irány érdekelte. Szívesebben ment volna tovább a reformbiológia vagy a kibertechnológia irányába, de azt sem bánta volna ha a kereskedelmi ellátó szervnél kellene majd később dolgoznia. Ezen területek kollokviumán is sikeresen teljesített volna, hiszen Emily a tudomány minden terén megmutatta tehetségét. De ahogyan a többi gyereknek, úgy Emilynek sem volt tényleges választása. A legfelsőbb hatalmi rend mindent befolyásolt. A lányt behívták a vizsgák előtt egy beszélgetésre és elmondták neki, hogy az elmúlt 70 évben nem találkoztak ilyen tehetséges gyerekkel és ugródeszka lehetne számára, ha a matematika és az informatika irányában tanulna tovább. Emily nagy megtiszteltetésnek érezte, hogy a vezető bizottság így felfigyelt rá és fontos lehet a társadalom szemében. Így, mondhatni engedett a csábításnak majd sikeresen levizsgázott az adott anyagból. A vezető szerv ígérete beteljesedett. Emily hatalmas sikereket ért el. A világ legprofibb programozói közé tartozott, amely nagyon sokat jelent egy olyan világban, ahol mindent számítógépes rendszerek irányítanak. Azáltal, hogy ilyen magas pozícióba lépett, immáron a 2. kasztba tartozott.

    A társadalmat kasztrendszer jellemezi. A különböző társadalmi rétegek tehetség és tudás alapján alakulnak ki. A propaganda azt hirdeti, hogy bárki bárhova tartózhat. Születés alapján bekerül az ember egy kasztba, ahová a szülei is tartoznak, de mindenkinek meg van a lehetősége feljebb vagy lejjebb kerülni adottsága vagy a tudása alapján. Ebből az következik, minél tehetségesebb az ember annál többet tanul, így az életben sok pénzt tud majd keresni és a vagyona alapján felkerülhet a felsőbb rétegekbe, ahol jólét és boldogság várja.

    A társadalom 4 kasztra oszlik. Az 1. a vezető réteg. Ennek a működéséről és tagjairól senki sem rendelkezik pontos ismeretekkel. Az emberek csak annyit tudnak, hogy a legfelső réteg irányít. A 2. réteg kiszolgálja az elsőt. Tudósokból és legkülönbözőbb rendszerek működtetőiből áll, akik közé Emily is tartozik. Nem érintkezhetnek az 1. réteggel, közvetett kapcsolat van közöttük. Az 1. adja a megrendeléseket és a pénzt. Mivel az emberiség nagy része szinte gondtalanul él, így a lázadozások az első rend ellen elenyészőek.

    A 2. szint kivételes gazdagságban él. Emily is rengeteg pénzt keres. Modern lakásokban élnek. Minden nap rendelkezésükre áll a taxiszolgálat. A kontinensek között is bármikor szabadon közlekedhetnek, világot láthatnak.A birodalmon kívüli nemzeteketbe is ellátogathatnak, néhány technikailag elmaradott országtól eltekintve.

    Olyan éttermekben étkezhetnek, melyek csak e réteg számára elérhetőek. 0-24 órában fogyaszthatnak egészséges és finom ételeket. A munka mellett lehetőségük van szolgáltató appartmanokba ellátogatni kikapcsolódás gyanánt. Igénybe vehetnek szuperkondícionáló fizikai berendezéseket, különböző kényelmi szolgáltatásokat.

    A 3. szint átmenetet képez a 2. és a 4. szint között. Az ide tartozók oktatók, hadi- és élelmiszeripar dolgozói, illetve a rendfenntartó szerv emberei. Nem élnek nagy luxusban, de elégedettek a helyzetükkel. Dolgoznak, amiért fizetséget kapnak az 1. szinttől. Munkájuk elengedhetetlen a rendszer működése szempontjából.

    A 4. szintbe azok az emberek tartoznak, akik képességeik alapján nem kerülhettek feljebb. Ritkán megfeleltek a kiválasztó vizsgáknak, de nem tudtak tartósan teljesíteni, így lejjebb csúsztak az alsóbb kasztokba. Városokban élnek egyszerű lakásokban, ők alkotják a város népességének a zömét. Mivel nem tudtak hosszan tartó jó eredményeket és munkákat felmutatni az 1. kaszt számára, így a vezető réteg kiszámíthatatlannak és megbízhatatlannak könyvelte el őket és nem szolgáltatott magas bért a munkájukért. A városlakók a saját fenntartásuk érdekében egymás között üzletelnek. Ritkán kiépítenek üzleti kapcsolatokat a 3. szint felé is.

    Emily fejében olyan gondolatok jártak, amelyről a 2. rendnek nem volt tanácsos beszélni:

    Manapság nagyon ritka az, hogy valaki régi könyvet olvas. Nem is csoda, nehéz hozzájuk jutni - elmélkedett.

    Az elmúlt 100 év alatt minden olyan könyvet, amit hasznosnak találtak gépre vittek. Azt mondják így mindenki hozzájuk tud jutni, mivel internet behálózza az egész világot -állapította meg.

    Ezzel csak az a baj, hogy nem minden könyvet digitaliázáltak. Akik kiválogatták a könyveket, azoknak céljuk volt ezzel. Bárcsak tudnám, hogy mi! -töprengett el.

    Végül is elérték amit akartak. Lassan eltűntek a kötetek, mivel senki nem használta őket. A tudományos és az oktatáson alapuló irományok mind megtalálhatók ma is a világhálón, de ez nem elég. A régi klasszikusok már nagyon kevés helyen lelhetőek fel. Úgy érzem nagyon szerencsés helyzetben vagyok, hogy a nagynéném által hozzájuthatok ezekhez a művekhez -villant át az agyán.

    Emily nagynénje egy különleges ember. A humánbiológia egyik szakosztályán dolgozik. Ezen a részlegen már kevés a dolgozó, mivel az első szint számára már érdektelenné vált ez a terület. Nem is fizetik meg annyira, a 3. kaszt alsó rétegébe tartozik.Szereti és nem hagyna fel a foglalkozásával.

    Sokat beszélgetünk egymással a hajdani életről, ami egészen más lehetett mint a mostani. A nagynéném nem szereti ezt a világot amiben élünk, ezért is ragaszkodik annyira a régi dolgokhoz. Tökéletesen meg tudom őt érteni -tűnődött.

    A Nyomorultakat olvasva Emilynek furcsa gondolatai támadtak:

    Teljesen szemben áll a mi társadalmunk gondolkodás módjával. Ebben a könyvben a pozitív és a negatív dolgok egyszerre léteznek egymás mellett. A cselekményében megjelennek az igazi emberi érzelmek, erkölcsök. Merengés a vágyódásról, a jóról és a rosszról. Ebben a műben a jók és a rosszak küzdelme zajlik. A mi világunkban vajon ki a jó és ki a rosszakaró? Én még azt sem tudom, kitől kapom a megrendeléseket, akkor ezt hogyan tudnám eldönteni.

    Ebben a pillanatban egy üzenet érkezett a telefonjára: Feladó: A Legfelsőbb Bizottság Média Felügyelete
Önt a Legfelsőbb Bizottság kiválasztotta a 23. század 7. évtizedének egyik legfontosabb fejlesztésére. Kérem hajtsa végre a 2. és a 3. kaszt számára elérhető termékbemutatók és fogyasztási cikkek bemutatása során kimutatható negatív tartalmú üzenetek kiiktatását. Erre készítsen egy kreatív programot.
Díjazása: 2 millió kontinensközi dínár értékű befektetési papír, amely szükség szerint azonnal beváltható

    Emily hosszan olvasta az üzenetet.

    Ha ránézek erre a megbízatásra, összeszorul a torkom -hasított belé a gondolat.

    És a díjazás? Óriási vagyon. Ennyi pénzből akár azt is elintézhetném, hogy a szüleim a 4. kasztból feljebb lépjenek. De mi is pontosan a feladatom? Tulajdonképpen ki kell iktatnom a negatív gondolatokat az emberek fejéből. Ez kész agymosás! -kapott a fejéhez.

    Mi lehet ennek a célja? Vajon jót akarnak ezzel? Miért csak 2.-ból és a 3.-ból? -teljesen összekavarodtak a gondolatok a fejében.

    Eddig az összes megbízást végrehajtottam és mindig meg is kaptam érte a fizetségemet-töprengett el.

    Mégis, lehetne más lehetőségem? Ezek a munkák nem választás kérdései. Az 1. kaszt nem kérdez hanem felszólít. Nem is tudnám mi történne, ha nem csinálnám meg a feladatomat. Ritkán volt rá példa, hogy valaki egy megbízásnak ellenszegült. Volt rá példa, hogy az illető hirtelen a 4. szinten találta magát.

    Az én feladatom nem egy átlagos munka. Az évtized legfontosabb fejlesztése! Mi történne, ha nem teljesíteném?

    Félek, hogy nem úsznám meg csupán egy “szinteséssel” -latolgatta.

    Emily az elmúlt évben egyik munkája kapcsán megismerkedett egy vonzó férfivel, akivel gyakran találkoztak. Erősen kötődtek egymáshoz. Sokat beszéltek a munkájukról. John ilyenkor mindig körültekintő volt, de az egyik alkalommal még a megszokottnál is óvatosabb. Miután meggyőződött arról, hogy senki sem tudja lehallgatni őket, több bizalmas dolgot mesélt el Emilynek. Elmondta, hogy egy globális hardver működéséhez szükséges program irányításával bízták meg. Ahhoz, hogy ezt végre tudja hajtani beavatták néhány dologba. Így részben rálátást nyert a rendszer működésére: az első rendnek egy valóságos irányítója van. A neve: Sic’ok. Ez az ember vezérli ezt a totális rendszert, amely kézben tartja az egész világot. Vannak olyan kísérleti régiók Kelet-Ázsia területén, ahol fenntartották a régi világot egy elmaradott technikai színvonal mellett. Az itt élő társadalmat megfigyelték, ahol háborúk vannak, éhínség és vízhiány uralkodik. Ezeket az övezeteket teljesen elzárták a birodalomtól, a kasztoknak ezeket tilos volt megközelíteni.

    Emily számára mindez teljesen ismeretlen volt. Megtudta, hogy az 1. rend a kísérletek alapján létrehozott egy ideálisnak vélt populációt, miközben az emberek tudta nélkül irányította az élet menetét.

    Azt kérik tőlem, hogy írtsam ki a rossz gondolatokat? - tette fel a kérdést magának.

    Én is részese leszek annak, hogy az emberekből eltűnne a humánus gondolkodás, amely több ezer év alatt alakult ki.

    Összezavarodott.

    Ebben a pillanat értelmet nyert az a sok olvasmány, melyek a nagynénje gyűjteményének volt köszönhető. Még nem merte kimondani, de már gondolatban eldöntötte: nem fog eleget tenni az utasításnak! Ebben a pillanatban részesévé vált a birodalom elleni lázadásnak.

Dózsa Anna: Mélységtől a magasságig

Háromnegyed tizenegy múlt...két perccel. S a barlang boltozata,- mely a csillagos ég elől egy egész várost takart el, sok millió emberrel- megrendült. A mennyezetet tartó vékony kőpillérek fájdalmasan nyöszörögtek a szörnyű teher alatt.

    Scott idegesen fordult meg az ágyában. A héten ez már a harmadik földrengés, melynek pusztító kő és sár lavinája, ki tudja, hogy mit vagy kit temetett ismét maga alá.

    A kíváncsiságtól vezérelve kinyújtotta karját, és megérintette a falat. A Föld mélye vészjóslóan morajlott, morgott, mint az áldozatát kémlelő fekete párduc. A közelgő veszélyre pedig a ház remegő falai figyelmeztették a védtelen lakókat...Enyhe borzongás futott végig a hátán, s ingerülten rántotta el kezét, majd felpattant fekvőhelyéről, akárcsak egy rugó, és megkezdte nyugtalan sétáját az árnyakkal teli szobában fel s alá.

    Párszor beletúrt kócosan hullámos, szurokfekete hajába, majd halovány arcát tenyerébe temette, és gyűrögette, mintha csak rongy volna...Ez a fajta provokáció hamar észhez térítette, sápadt ábrázatát elöntötte az élet egészséges, gyengéd pírja, a szemeit beárnyékoló sötétlila táskák homályában pedig felszikrázott az éberség tiszta fénye. Görnyedt alakja egy pillanat alatt felegyenesedett. Kisportolt, szikár alkatát elárasztotta a hirtelen feszabadult energia. Keskeny ajkait halk sóhaj hagyta el, miközben szélesre tárta az ablak csikorgó tábláit, majd a párkányra támaszkodva belemerült az alvó város pislákoló fényeinek tanulmányozásába.

    Az apró fénypontok, akár a földre zuhant, örökké parázsló hullócsillagok, tökéletesen tükrözték az éjszakai égboltot, melyből csak egy vékony sáv volt látható, s melyet a barlang boltozata csaknem teljesen elválasztott a földalatti várostól. A csillagos ég csupán abban különbözött ettől a földi mennybolttól, hogy sötét, éjszínű vásznán ott viselte a félhold ezüstös tiaráját, melynek opálos fénye most gyengéden cirógatta Scott sápadt arcát.

    Szegény fiú már napok óta nem aludt...Egy súlyos, láthatatlan teher nyomta ifjú szívét, amely álnok módon a felelősség keresztnevet vette magára.

    Az este csöndes volt, leszámítva a föld reszkető zúgását, mely ott visszhangzott az útvesztő alagútrendszerek mindegyikében. Hűvös szél suhant a kihalt utcák felett, mintha csak egy metro aluljáróban lenne az ember, ami részben igaz is volt, mivel a felszíni világ kénytelen volt a föld alá költözni. Miért is? Nos, mondjuk úgy, hogy az emberiség felemésztette a Föld nyersanyagait. Az állandó bányászat és “áskálódás” hatására pedig olyanná tette, mint a szita, vagy mint egy nagy, lukacsos sajt...A Föld egész szerkezetében megingott, stabil állapotról már nem lehetett beszélni, hiszen egy-egy barlangrendszer beomlása esetén egész városokat nyelt el mohón a Föld sötét mélysége.

    Ez okból a “lejjebb már úgysem eshet” elv alapján, az egyik hajdani fővezér elrendelte konkrétan az egész világ földfelszín alá való költöztetését. Azt, hogy mennyire volt bölcs ez az elképzelés, azt nektek kell megállapítanotok. De tény, hogy az emberek nem féltek ezentúl amiatt, hogy lábuk alatt megnyílik a föld, már csak attól rettegtek, hogy fejükre szakad az ég...Ami Scottot illeti, ki nem állhatta a barlang falainak szorítását, a bezártságot. Ennélfogva szabad szellemű természete rendszeresen sarkallta az árnyas alagutak elhagyására, amely korántsem számított legális cselekedetnek...Valósággal vonzotta a felszín, mely valamikor még az emberek természetes lakhelyéül szolgált, s most olyan élettelen volt, akár egy szellemváros. Nyugtalan éjszakáin gyakran barangolt az egykori városok kietelen, holdfényes utcáin. Ilyenkor úgy érezte, mintha csak egy múzeumban járna, melynek visszhangzó folyosói egy elfeledett világ emlékeit őrzi.

    A földfelszínre egy régi, dohos pincén keresztül juthatott fel, mely csaknem egy vonalban volt padlásával, s melyet a tetőre kimászva könnyűszerrel elérhetett...A pince egy ódon, porlepte házba vezetett, mely tökéletes helyszínnek bizonyult tiltott sétáinak kiindulópontjaként, s mely ideális menedéket nyújtott felzaklatott idegei lecsillapítására.

    Ebben a szürreális környezetben élt tehát Scott, a régmúlt diktátorok és fővezérek legfiatalabb, s egyben legutolsó sarja. Arra, hogy ennek az immár több évszázada kormányzó uralkodócsaládnak volt az utóda és örököse, egyáltalán nem volt büszke.

    Sőt kifejezetten undorodott ősi, családi kötelékétől, melytől többszöri próbálkozása ellenére sem sikerült megszabadulnia. Személyes véleménye szerint legtöbb vezér elődjének hiányzott néhány kereke. Ezek az elvesztett fogaskerekek valószínüleg Scott fejében találtak megfelelő közegre, mivel a fiú meglehetősen egyéni, mondhatni páratlan intellektussal bírt. Azt, hogy sikerült megélnie a huszonegyedik életévét a rettegett Sicok, a volt diktátor nagybátyja társaságában, csak elővigyázatos viselkedésének és egy rettenetesen veszélyes, megfontolatlan tettnek köszönhette.

    Tudni kell ugyanis, hogy minden újszülöttet az állam egy, a csuklóban található chippel látott el, mely egyszerre segítette és korlátozta az emberek életét. Ez a műszer képes volt megállapítani tulajdonosának tartózkodási helyét, fizikai, sőt érzelmi állapotát! A kulcsok és a bankkártyák szerepét is átvette, azonban volt még egy sötét tulajdonsága, melyről senki sem tudott (kivéve a diktátort, s annak tanácsadói körét), s melyet Scott egy végzetes tragédia következtében sejtett meg.

    Lassan egy éve már, hogy szerencsétlen apja elhunyt. A halál okát az orvos természetesnek nyilvánította, de egy olyan egészséges, életerős ember esetében, mint amilyen Scott apja volt, képtelenségnek tűnt ez a magyarázat. A fiúnak elég volt egyetlen pillantást vetnie édesapja duzzadt csuklójára, melyen egy lilás folt éktelenkedett, hogy sokoldalú képzelőereje működésbe lépjen.

    A chip titkolt sajátossága egy jól álcázott bűntény volt: gyilkosság! A merényletet egy- a chipben elhelyezett- kis penge hajtotta végre, mely egy elektronikus jel hatására elvágta az áldozat verőerét. Az elvérzés garantált volt. De ki és miért végzett volna Scott apjával?

    A választ Scott a Központi Adatbázisban kereste, ahol a chipeket viselő összes ember adata megfigyelhető volt. Ehhez a készülékhez azonban csak a legbefolyásosabb személyek fértek hozzá: a diktátor és a tanácsadói. Az iménti gyanúsítottak alapján a gyilkossági indítékot már gyerekjáték volt kitalálni (főleg ha durva egyéniségükkel is tisztában van az ember): a hatalomvágy! Sicok megalomániásan ragaszkodott vezetői posztjához, és egy idő után már mindenkitől féltette uralmát. Ez a fajta fóbiája pedig szegény fivérének az életébe került… Minden bizonnyal Scott is erre a sorsra jutott volna, hogyha nem menti meg egy hirtelen, vakmerő ötlet.

    Még aznap éjjel megszökött otthonából. Az egyik emeleti ablakon keresztül mászott ki a háztetőre, egy orvosi táska, egy zsebkés, valamint a szívében lakozó félelem és elszántság vegyes érzelmeinek kíséretében. Az izgalomtól remegve meg sem állt rejtekhelyének padlásáig, minél messzebb akarta tudni magától az őt már oly régóta fojtogató sötétséget. Majd éles pengéjű késével a kezében habozva méregetni kezdte remegő, fehér csuklóját. Csak pár másodperc volt az egész, de ez idő alatt Scott több megpróbáltatáson ment át, mint valaha… És jogosan nevezhetnénk őrültnek ezt a kétségbeesett fiút kockázatos cselekedetét illetően, de az igazság az, hogy még soha életében nem ült olyan büszke, diadalittas kifejezés az arcán, mint azon az estén.

    Holtsápadt, lázasan csillogó szemű tekintetét önelégülten fordította az ég felé, hófehér inge és körülötte minden a bíbor tüzes, égető fényében ragyogott, miközben vértől vöröslő kötéssel fedett karját görcsösen szorongatta. (Úgyhogy biztosan állíthatom, ettől a látványtól jó néhány csillag ájultan hullott le az égről...) Fölényes vigyorral szemlélte fájó sebhelyét, melyből a skarlát folyadék áradását csak nagy nehezen sikerült meggátolnia. Lassan felállt ültéből, de pár bizonytalan lépést követően kábán rogyott vissza. Kapkodva szedte a levegőt, s talán az eszméletét is elvesztette volna, ha a tető hiányos cserepei között beáramló csípős, hideg szél magához nem téríti. Homályos látása ismét kiélesedett, a vérveszteség folytán támadt zavaros gondolatai pedig kitisztultak fejéből, s már merészen nézett szembe a jövő veszedelmeivel.

    Ez a hátborzongató emlék mélyen élt Scott forrongó lelkében, hiszen az, hogy megszabadult a csuklójában található halálos chiptől, még eltökéltebbé formálta rendületlen jellemét. Elhatározta, kerüljön bármibe is, de nem adja fel egykönnyen szabadságát!

    Nem kis meglepetésére a változások és a várva várt függetlenedés hamarabb eljött, mint gondolta, mégpedig egy váratlan fordulat következtében, amely végleg eloszlatta- az őt körülölelő- sötétség fenyegető homályát.

    Egy viharos napon, amikor a természet erői megelégelték- az emberiség által okozott erős sérelmeket- fellázadtak a botrányos bánásmód ellen. S bár a barlang fedett volt (eltekintve egyetlen keskeny sávtól), az égiháború mégis betört a földalatti városba… Orkán süvített végig a megszeppent vidéken, magával ragadva mindent, ami csak mozdítható volt. A szél őrülten dühöngött, s jaj annak, akit egyszer átkarolt! A vihar szürkére festette az épületek falait, és az eső páráját szemrehányóan az emberek arcába fújta. Még a föld is reszketett égtelen haragjában, nagy sziklákat dobálva tombolt szörnyű mérgében.

    Az égszakadás és a földindulás sokáig tartott, s mikor véget ért nem lehetett ráismerni a tájra… A sziklaüreg boltozatát átívelő repedés már szélesebb ablakként szolgált a Napnak, ahonnan a fénysugarak érdeklődve tekintettek le a feldúlt környék romos házaira. Egy építmény hatalmas romjai különösen is kiemelkedtek a többi közül. Erődítményszerű falai ripityára törve hevertek szerteszét, magas tornyainak maradványain pedig egy óriási szikla pihent, amely összezúzta, szinte megsemmisítette a város egyik legmonumentálisabb létesítményét. A romhalmaz törmelékei alól egy vörös zászló kandikált ki, mely szakadtan lengedezett az égzengés után maradt hűvös szellőben… Ez a nagy halom szikladarab egykor a vezérpárt főhivatala volt, mostanra azonban az elnyomás és a megfélemlítés sírjává lett.

    A metropolisz jelképesen gyászba borult, feketébe öltözött, de a lakók szíve titokban ünnepelte e tragikus sorscsapás bekövetkeztét. Megkönnyebbült sóhajok sokasága hagyta el milliók ajkait… És Sicok mélybe süllyedő koporsója mellett Scott is fellélegezhetett. Egy új kezdet várt rá, ettől fogva az ő feladata volt formálni a világot, várhatóan egy jobb irányba.

    Mindez csak egy hete történt, Scott pedig készen állt egy szebb, tökéletesebb jövendőt megalkotni… Még mindig a város fényeit nézegette csillogó szemeivel, szobája ablakából, a múltról és a jövőről ábrándozott. Majd mélyen beszívta az éjszakai levegő frissítő illatát, felugrott a párkányra, és a következő lendülettel már a tetőre kapaszkodott fel. Még egyszer végig futatta tekintetét az alvó házak szunnyadó sorain, aztán elindult felfelé….

Erdődi Csenge Diána: Disztópia

1547-ben Janucok 24-én, úgy terveztem, hogy két testvéremmel elhagyom az üregünket. Vágytam egy kis szórakozásra, ami igazából az egész családunkra ráfért volna...Például a szüleim mesteri szintre fejlesztették az érdektelen és száraz párbeszédek használatát, többnyire a húgaimmal meg velem szemben. Apám meg gyakorlatilag csak a munkájának él. Ha beszél is valamiről, ami elég ritkán történik meg, az csak a csillagközi bányászként megélt tapasztalatai az adott napon. A húgaimnál unalmasabb emberekkel meg még szerintem életemben nem találkoztam. Összegezve:az én feladatom volt, hogy felpezsdítsem az unalmas családom unalmas életét.

    Talán a közvetlen környezetemben egy ember volt, akivel hosszabban tudtam beszélgetni, az egyik barátom, akivel nagyon sokat találkoztam, ám a szüleim ezt nem helyeselték, mert ők úgy gondolták, hogy a kiválasztott páromra kéne koncentrálnom, akivel 1 hónap múlva, azaz 19 évesen összeköltözünk, a szabályok alapján. Vele általában minden hónapban találkoztunk egy családi összejövetel keretein belül, de igazából soha nem beszéltünk három mondatnál többet. Visszatérve az izgalmas programötletemre, azt terveztem, hogy elmegyünk moziba, mert most nagyon sok érdekes dokumentumfilmet vetítenek. Nagyon szeretek moziba járni, ilyenkor mindig be vagyok sózva. Például egyszer láttam egy érdekes dokumentumfilmet arról, hogy miért káros az étkezés filmek nézése közben. Azóta én is helyeslem, hogy a mozikban nem szolgálnak fel semmiféle ételt vagy italt.

    Beültünk a kocsiba, beprogramoztam a célt, és már robogtunk is a szórakozásunk tárgya felé, a testvéreim meg én. A húgaim ámulva nézték az ablakból eléjük táruló hófödte, kietlen réteket, a kopasz fákkal és az itt-ott felbukkanó, élelmet kereső őzgidákkal. Amikor egyszer a barátommal beszélgettem, akkor elmondta nekem, hogy ő nem szereti ezeket a képeket. Hiába szépek, nyugalmasak, vagy éppen élettől nyüzsögnek, egyszerűen komolytalannak véli ezeket. Eleinte csak kinevettem, de aztán elgondolkodtam rajta. Olyan monotonok a képek és rajtuk a formák és alakok, és olyan hihetetlenek, de ugyanakkor hamisak, hogy inkább nem is szoktam mostanában ezeket nézni, csak lehunyom a szemem. Mert akkor én döntöm el, hogy mit látok. Megérkezve a moziba betessékeltem magam előtt a testvéreimet, megvettük a jegyeket, és helyet foglaltunk a durva tapintású anyaggal befedett székekben. A vásznon megjelentek a vakondirtó szakosztály munkáját bemutató és elemző film első kockái. A következő 1 órában annyira figyeltem, mint még soha életemben. Ennél érdekfeszítőbb filmet még nem vetítettek.

    A teremből kilépve megláttam a nagy plakátokat, amelyek újabb dokumentumfilmek vetítésének lehetőségével kecsegtettek. Megígértem a húgaimnak, hogy ápricsokban eljövünk a “Korcs állatok átkai” c. filmre, és esetleg júlicsokban a “Miért fontos az egyénre szabott étrend?”-re is.

    Hazafelé menet azon tűnődtem, hogy holnap talán meglátogathatnám a barátomat, úgyse kell holnap bejelentkezni elektronikusan az iskolába, mert csak két nap múlva kezdődik a tanítás. Hazaérve már láttam, hogy a szüleim éppen kicsomagolják az aznapi vacsorájukat. Mivel nem és életkor szerint meghatározott étrend van mindenkinek, ezért minden reggel futár hozta a szigorúan kiporciózott adagokat a család különböző tagjainak. Ezekre az ételekre soha senki nem tett megjegyzést, felesleges lett volna, úgyis mindenki azt eszi, ami neki van előírva. A mai vacsoránk most meglepően hangosan telt, ugyanis véletlenül, elfelejtve mindent illemtanórát, amin részt vettem, megkérdeztem, hogy hol van a szalvétám. Pedig én tudom, hogy evés közben nem szabad beszélni, csak ma kicsit fáradt voltam, és kicsúszott a számon. A szüleim csak közönyösen rámnéztek, nem úgy, mintha zavarná őket ez a dolog, csak úgy, mintha kicsit furcsának vélnének. Problémát szerencsére nem okoztam, mert ezután mindenki szó nélkül folytatta tovább az étkezést...mint már mondtam, unalmas egy társaságba keveredtem. Aztán a szokásos esti tisztálkodás után a meghatározott időpontban elfoglaltuk az alvóhelyeinket, és ugye aludnunk kellett volna. A testvéreim egy szempillantás alatt már békésen szunyókáltak, míg én álmatlanul forgolódtam a fekvőhelyemen. Mostanában nagyon sűrűn csináltam ezt, nem értem miért. Pedig nekem is a szülők által közösen meghatározott időpontban már álomra kellett volna hajtanom a fejemet, de egyszerűen nem sikerült. Az ilyen estéken sokat gondolkoztam az életemen úgy általában véve. Szerettem a mozikat, vagy a színházban a különböző eredettörténeteket megnézni, de sose éreztem azt igazán, hogy kiszórakoztam magam.

    Ezek a dolgok egy időre lekötötték a figyelmemet, de aztán újra hatalmába kerített az ismerős életérzés: az unalom. Amikor a barátommal voltam, akkor sosem éreztem ezt, mert ő merészen és magabiztosan kereste mindig az új, de néha a szabályokkal szembeforduló izgalmakat. Egyszer például, amikor ketten étkeztünk, akkor végig beszélgettünk, megszegve ezzel a legalapvetőbb szabályokat. Egyszer pedig felcseréltük az ételeinket, ezzel teljesen felborítva a szigorú étrendeinket. Ilyen, és ehhez hasonló vétkeket követtünk el egymás után. Talán a legdurvább az volt, amikor a szülei hoztak egy kék színű apró Sicok szobrocskát, ami limitált kiadású volt, és mi az alját összefirkáltuk. Bár a barátom szerint a szobornak már úgyis mindegy volt, ilyen ronda színben amúgy se vette meg senki az ő szülein kívül. Való igaz, hogy a legtöbben a klasszikus fehér vagy fekete Sicok szobrocskák közül válogattak, azok voltak a legegyszerűbbek és a legolcsóbbak, de egyben a legízlésesebbek is. Lényeg a lényeg, ezen a gondolatmeneten haladva lassan elaludtam.

    Másnap reggel meghallottam az ébresztő csörgést, meglepően frissen keltem fel, pedig nem kifejezetten aludtam sokat. Valószínűleg csak nagyon vártam már, hogy meglátogassam a barátomat, hogy együtt rúgjuk föl a szabályokat és szüntessük meg ezt az egyhangúságot, ami látszólag az egész társadalomra úgy szállt le, mint a köd. A reggeli étkezés ugyanolyan volt mint a többi: apa elégedetten rágcsálta a szalonnát a rántottája mellé, anya enyhe, mégis számomra észrevehető undorral fogyasztotta a pirítóst sok zöldséggel, de hát ugye a férfinek több fehérje kell, mint a nőnek. A percek óráknak tűntek, olyan lassan vánszorogtak, mint a tanítási órák, de akkor voltam igazán elégedett, amikor a barátom üregéhez odaértem. Most azonban nem volt olyan vidám, mint máskor, valami szomorúságfélét és bizonytalanságot olvastam le az arcáról. Nyomban ki is derült, hogy miért. Ő egy hét múlva fog odaköltözni a párjához, ami azt jelenti, hogy többet mi nem igazán fogunk találkozni. Elmondta, hogy a szülei kérelmére engedélyezték a hamarabbi összeköltözést, pedig még egy hónapja lett volna. Egyáltalán nem akarta ezt az egészet, mert a lányt nem szerette, ugyanis mindig betartotta a szabályokat és elutasította a szórakozást minden formában. Együtt kidühöngtük magunkat emiatt az összeköltözés miatt, aztán, mivel az idő gyorsan elrepült, hazamentem.

    A vacsoránál végig szótlan voltam, pont úgy, ahogy illik. Pedig igazából torkom szakadtából tiltakoztam volna az ellen, hogy a barátommal már nem találkozhatok többet. Persze, ez nem az én döntésem.

    Teltek-múltak a hetek, a barátomról semmit nem hallottam, ellenben a páromról már egyre többet, mert a mi összeköltözésünk is közelgett. Három nappal a költözés előtt borzasztó ötletem támadt. Nem is kellett volna ilyeneken gondolkoznom, mert nem szabad, de mégis folyton az jutott eszembe, hogy én elszökhetnék, egy iskolaszüneti napon, és akkor nem kezdenének el időben keresni. Nem szabadott volna megtennem, mégis valami nagyon arra ösztönzött, hogy szökjek el. Jussak át a határon, és aztán legyek szabad. Inkább egyedül, mint egy olyan fiúval, akit elrendeltek nekem. És vajon megtettem? Igen.

    Februcsok 21-én átúsztam vaksötétben a határfolyót, abban az időpontban, amikor már mindenkinek el volt rendelve az alvás. Átúsztam, és aztán mentem, amerre a szemem ellátott. A folyótól nem messze feküdt egy kis falu, bekopogtattam az első ház ajtaján, ahol egy fiatal nő nyitott nekem ajtót, és megengedte, hogy azon az éjjelen náluk aludjak. A falusiaknak meséltem arról a helyről, ahonnan jöttem, és mivel szerették a történeteimet, és csodálták a szökéshez vett bátorságomat, hamar befogadtak, és egy családhoz kerültem. Teltek az évek, és egyszer csak nagy robbanások hangjaira ébredt a falu. Nekem meg ez volt az első feltételezésem: a hely, ahol éltem, elpusztult végleg. Nehéz volt ezt így megérteni, aztán hírek alapján kiderült, hogy eleinte csak egy Sicsok elleni lázadócsoporttal akartak leszámolni, de aztán mindent elpusztítottak. Úgy, hogy senki se gondolta volna, hogy ilyesmire vetemednének. A falut szerencsére egyáltalán nem érintette ez a támadás.

    Egy héttel később éppen a folyó mellett sétáltam. A bombatámadás óta többször jártam errefelé kíváncsiságból. Az ég szürke volt, erősen fújt a szél. Egyszer csak a folyó vízében megpillantottam valamit. Szerencsére nem volt messze, és ki tudtam emelni a vízből. Egy kék Sicok szobor volt, az alján enyhén kikopott firkák díszelegtek. Ő biztos nem halhatott meg, a barátomnak itt kell lennie valahol…

Gyalai Rege: Disztópia

Reggel hirtelen felriadva ébredtem. Kinyitottam a szemem, ránéztem a telefonomra, ami azt mutatta,hogy itt az ideje felkelnem. Nehezen kimásztam az ágyból és összeszedtem magam. Felöltöztem, majd lementem a konyhába reggelizni, ahol. A konyhában nem volt senki, de a konyharobotunk már elkészítette számomra az ételt. Mivel lány vagyok, ezért a vegetáriánus étrendhez hűen salátát ettem, majd narancslét ittam utána.

    Siess, mert elkésel - hallottam anyám kiáltását
Indulok - kiabáltam vissza.

    Gyorsan összeszedtem a felszerelésemet, és elindultam. Kiléptem az ajtón és elindultam az iskola felé. Az iskolám két alagút-utcányira volt a mi üregünktől. Sicok legnagyobb városában, vagyis alagút rendszerében laktam. A nevem Adry és 15 éves vagyok. Én vagyok a legidősebb a családban. Van két öcsém, akik 7 és 5 évesek. Elég nagy a korkülönbség köztünk és ez nagyon ritka manapság. A kötelező három gyerek családonként miatt az emberek egymás után szülték a gyerekeket. Nekem nem volt nagyon sokáig testvérem, ezért magányosnak éreztem magamat, és irigykedve néztem a társaimat, akiknek legalább két testvérük volt. Amióta megszülettek az öcséim talán még magányosabbnak érzem magamat, mint előtte voltam.

    Lépteimet gyorsan szedve haladtam a járdán a a kapszula alakú levegőben suhanó autók mellett. Kevesen jártak gyalog. Inkább az autókat, vagy a diákokat szállító kapszulabuszokat vették igénybe. Én nem szerettem ezeket. Belülről az “ablakokra” vetített képek a fenti világot ábrázolták. Az összes képen természeti katasztrófák, erdőtüzek és árvizek voltak ábrázolva, melyek a régmúltban történtek amikor az emberek még a földfelszín felett éltek. Az iskolában úgy tanították, hogy a múlt évszázadokban megváltozott a légkör klímája, és számtalan természeti katasztrófa következett be, ezért az emberiség arra kényszerült, hogy a föld alá költözzön. Eleinte csak kisebb alagútrendszerek voltak, majd az idő teltével kezdtek kialakulni a minél nagyobb városok, majd államok. Végül az egész világ lekerült a föld alá, ahol biztonságban és békében élhetünk.

    Befordultam a sarkon és előttem állt az iskola épülete. Az egész épületet üveg borította. Az alakja egy túlméretezett tojáséhoz hasonlított, a falán pedig nagyban az oktatásügyi miniszter, és annak reformjai voltak hirdetve. Beléptem az épületbe, majd leültem az egyik mozgófotelbe, ami a kívánt tanterembe vitt engem. A teremben beültetett az óriási fal nagyságú képernyő elé, majd elkezdődött a tanítás. A tanítás reggel 8-tól délután 3-ig tartott egy ebédszünettel. Ebédre mindenki megkapta a személyre szóló ételét, majd folytatódott a tanítás.

    Délután mindenki ment a maga saját dolgára, különórákra szakmai felkészítésekre és ehhez hasonlók. A mai nap épp egy szerdai nap volt, az egyetlen olyan nap, amikor szabad a délutánom. A többi nap a holdkő feldolgozó üzembe jártam szakmai felkészítésre, akárcsak apám és anyám kik szintén itt dolgoztak. Feladatuk, hogy a Holdról szállított értékes köveket megtisztítsák, formázzák és elkészítsék, hogy majd a felsőbb rétegekben élők azokat meg tudják venni. A felső rétegbeliek a gazdag, befolyásos emberek, másnévn az elnyomók. Mi pedig alsó rétegbeliek vagyunkn az elnyomottak. Nekik dolgozunk és azt tesszük, ahogy ők irányítanak minket. A legnagyobb ember kétségkívül Sir Sicok, az állam alapítója és megteremtője, aki biztosítja nekünk a jólétet és a biztonságot. Vele személyesen még nem találkoztam, bár felső rétegekben sem jártam még, a képe viszont ott virít a nappalink falán, akárcsak az összes többi családi üregben.

    Este megérkezett mindenki a családból. Apa és anya az üzemből, a fiúk pedig a gyermekmegőrzőből. A konyharobotunk már elkészítette és tálalta a vacsoránkat. Vacsora közben elindult a központilag elrendelt “vacsorazene”, amit minden családi üregben hallgatni kellett, megszólalni ugyanis tilos volt. Ha bárki megszólalt evés közben bekapcsolt a riasztó és máris itt voltak a csendfelügyelők, kik büntetést szabhatnak ki arra, aki megszólalt. Vacsora után volt a beszélgetés idő. Ekkor leültünk a nappaliba és mindenki elmesélte mi történt vele aznap. Ezután felmentem a szobámba fürödtem majd elaludtam az ágyamban.

    Így ment ez minden áldott nap reggeltől estig. De a mai nap valahogy más volt. Ma úgy éreztem, végre megvilágosodtam és rájöttem, hogy talán mégis van valami értelme ebben a monoton irányított világban lévő életnek. A napom ugyanúgy telt, akárcsak az összes többi égészen az ebéd szünetig. Mikor lementem az ebédlőbe és elvettem a névre szóló ebédemet, kétségbeesetten néztem körbe, ugyanis egy helyet sem találtam az asztaloknál. Körbenéztem jobban és láttam egy kétszemélyes asztalt asztalt, melynél egy fiú ült. Nem akartam leülni hozzá, mert nem szeretek idegenekhez kerülni, de idő híján összeszedtem a bátorságomat és odamentem hozzá.

    Leülhetek? – kérdeztem.
Csak nyugodtan - válaszolta.

    Leültem vele szembe és elkezdtem enni. Egy ideig néma csendben ültünk egymással szemben. Pár perc elteltével elővette a tabletjét és megnyitott rajta egy ablakot ahol valami érdekes víz jelent meg.

    Az micsoda? - csúszott ki a számon, de már abban a pillanatban megbántam.

    Lassan felemelte a fejét és rám nézett.

    Mi micsoda? - nézett értetlenül.
Az a víz a képen.
Ez a víz a tenger. A felszínen van.

    Hallottam már a tengerről. Úgy tanították, mint a gyilkos erejű vízáradat, ami lerombolta a városokat és számtalan embert megölt. De ezen a képen valahogy olyan csendesnek és nyugodtnak tűnt.

    Én csak más képeket láttam a tengerről - mondtam neki.
Igen, mert azt tanítják. A tengerek és óceánok pusztításait, azt már nem, hogy valójában milyen gyönyörű és szelíd. – válaszolta.
Miből gondolod hogy szelíd, ha egyszer városokat pusztított és embereket ölt? A tanítók teljesen máshogy beszéltek róla. - értetlenkedtem.
Igen, mert nem az igazat mondták. - rántotta meg a vállát lazán.

    Engem kezdett idegesíteni a stílusával. Nem értettem hogy gondolhatta, hogy a tanítók nem az igazat mondták nekünk. De egyben kezdett érdekelni is a téma.

    Hol találtad ezeket a képeket? – kérdeztem.
Azt nem mondhatom meg. Törvénybe ütköznének - nézett fel és kacsintott egyet.

    Én csak néztem rá és nem fért a fejembe, hogy miről beszélhet.

    Látom érdekel a téma - mondta és rám mosolygott.
Ömm hát érdekes - ennyit tudtam kipréselni magamból, amire felnevetett. Én ezt nem találtam viccesnek, sőt elég idegesítőnek inkább.

    Tovább lapozott a gépén és az egyre szebb képekhez, már magyarázatok is tartoztak. Nem tudtam elolvasni azokat innen, de nagyon felkeltették az érdeklődésemet. Valószínűleg ezt ő is észre vette.

    Ha szeretnél többet tudni csak keress meg - mondta, majd felállt az asztaltól - egyébként Toby vagyok - fűzte hozzá és egy mosollyal a száján elment.

    A nap hátralévő részében nem járt más a fejemben csak ő és a képek a tengerekről. Nem is figyeltem az órákon sem. Hazafelé menet még kerestem őt a folyosókon, de nem találtam. Otthon a tabletemben a keresőbe beírtam hogy tengerek, de csak a klasszikus pusztító képeket találtam róla. Nagyon kíváncsi lettem, hogy ő honnan szerezte azokat a képeket és mit tud még mesélni a tengerekről. Elhatároztam, hogy másnap felkeresem.

    Másnap az ebédlőben szintén ott ült, ahol tegnap. Erőt vettem magamon és leültem hozzá. Köszöntem neki és ő is nekem.

    Nem is tudom a nevedet- mondta.
Adry - vágtam rá gyorsan - és érdekelne a tengeres téma - tettem hozzá.
Tudtam én - felelte és elmosolyodott. - mesélhetek neked egy pár dolgot, de ahhoz meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek és nem írod le sehova, amiket hallasz.

    Persze megígértem neki, hiszen amúgy sincs túl sok barátom, akinek elmondhatnám. Megbeszéltük, hogy este vacsora után találkozhatunk a sarki parkban. Vacsora Közben eléggé izgultam, mert valahogy ki kell szöknöm az üregből. Megvártam míg mindenki a családban elmegy fürödni a szobájába és gyorsan kiszöktem az ajtón. Futottam, meg sem álltam a sarokig ahol Toby már ott várt rám. Köszöntünk egymásnak, majd leültünk egy padra. Előszedte a tabletjét és elkezdett magyarázni.

    Órákig lehettünk ott, és beszélgettünk. Elmesélte, hogy ő a felső rétegből származik, és ellopta az apja tabletjét, ahol ezeket találta. Megtudta, hogy a világ teljesen más, mint azt nekünk tanítják. Réges rég, mikor még az emberek a föld felszínén laktak, az élet sokkal másabb volt. A tengerek és az óceánok szépségéről mesélt, a földön található hegyekről, folyókról, tavakról, az égről és a csillagokról, a hóról, az esőről, a napsütésről és számtalan olyan jelenségről, amit mi itt a föld alatt sosem láttunk vagy érzékeltünk. Azt is elmondta, hogy ő, ha visszamegy a felső rétegbe elszökik otthonról és bármi áron is kijut a felszínre. Én pedig elhatároztam, hogy vele tartok.

    Ez volt az a nap, amikor rájöttem valójában milyen világban is élünk. Azóta minden nap tervezünk, és kutatunk a régi fenti világ után. Hiszem azt, hogy egyszer ki fogunk törni a föld alól és újra kint élhetünk a napfényben.

Horváth Csilla: Talán most sikerül

Minden más, mint régen. A technológia fejlődött, az emberek már nem önmaguk, megváltoztunk.

    Valaki más irányít minket, most, 2346-ban ő éppen Sičok. Felnéznek rá, mivel jó szónok és öröklődés útján jutott trónhoz, senki sem veszi észre, milyen sunyi és ravasz igazából, csak azok, akik Látnak. Nem sok egyénnek adatott meg a Látás. Én se vagyok közöttük, de sokat tudok róluk, a bátyámon keresztül. Ők kívülről olyanok, mint a többiek, de van egy olyan tulajdonságuk, ami 3-4 éves korukban fejlődik ki, így születésükkor nem tűnik fel az államnak és nem iktatják ki őket, ez egy kis hiba a tökéletes rendszerben. Szóval erről az adottságról csak ők tudnak, és ez mindenkinél más. Van, akinek óriási a fantáziája, így a mi kis zord világunkból el tud menekülni, ilyen a bátyám is. Mindig irigyeltem őt emiatt. Van, aki ki tudja kapcsolni a fájdalmait. Persze, csak a testi fájdalmakat, a lelkiekkel senki nem tud mit kezdeni. Olyan is van, aki a hangjával el tud bűvölni másokat. Ezeket hallva, biztosan úgy gondolják, hogy ha összefognának, akkor bármire képesek lennének. Amikor először elmondta nekem a testvérem a képességét és, hogy vannak még mások is ilyenek, én is rögtön erre gondoltam, de ez nem ilyen egyszerű. Először is félnek elmondani másoknak, mert úgy gondolják, hogy majd szólnak a hatalommal rendelkezőknek és csinálni fognak velük valamit. A bátyámról is csak én tudok és néhány nagyon megbízható barátja, ők is csak azért osztották meg egymással a titkukat, mert megbíztak egymásban. Másodszor a rendszer tud mindenről és mindenkiről. Megfigyelnek minket, így elég nehéz bármit tenni, úgy, hogy ők ne tudjanak róla. Harmadszor, mindenkinek meg kell csinálnia egy próbát 15 évesen, amit a Látók rendszerint nem tudnak teljesíteni, így nem tudnak belefolyni az elnyomók munkájába, maradnak az elnyomottak között. Természetesen vannak kivételek, hol nincsenek? Tehát egy nehéz társadalomban élünk, a Látóknak nehéz “normálisként” élniük.

    Szóval a mi kis csapatunk a bátyámból, Alexből, a barátnőjéből, Emilyből, Alex legjobb barátjából, Williamből és belőlem, Joyce-ból állt. Mindannyiunknak van valami képessége, mint említettem a bátyámnak nagy a fantáziája, Emilynek csodaszép a hangja, William pedig meg tudja szüntetni a fájdalmait és itt vagyok én. Én azért vagyok benne a kis társaságunkban, mert teljesítettem a próbát 4 évvel ezelőtt. A Nagy Próbát, ami alatt megalázzuk magunkat, és ezt az egész ország végignézi december 31-én, mert ilyenkor már biztos, hogy mindenki 15 éves az adott évben. Vannak erőnléti, logikai, és a legnehezebb, a kitartást igénylő feladatok. Ezek minden évben változnak, hogy a gyerekek ne tudjanak rá gyakorolni. Mivel nekem sikerült véghez vinnem, így több dologba tudok belefolyni, hisz elnyomó vagyok. Sokáig tervezgettük ezt a hadműveletet, mindent végig kellett gondolni. Van az a törvény, hogy ahhoz kell hozzá menned, akihez elrendeltek 1 éves korodban. Vannak szerencsés emberek, például Alex és Emily, őket egymáshoz rendelték és szeretik egymást. Engem Frankhez rendeltek, a szomszéd fiúhoz, de egyáltalán nem szeretnék vele összeházasodni. Borzasztó ez a rendszer, ez az egyik dolog, amiért el akarom törölni. Ne szabják meg az életem, én nem szeretnék olyan lenni, mint az élőlények többsége. Azt se tudják, hogy mit csinálnak, minden napjuk előre meg van tervezve, nem látják át a dolgokat. Persze, mi is úgy teszünk, mintha semmiről se tudnánk, ezt kell tennünk, különben rájönnek a dologra.

    Az egészet a csapatunk bővítésével kezdtük, ez több mint 2 évünkbe telt, hisz keresnünk kellett megbízható embereket és rávennünk őket, hogy csatlakozzanak. Nagy nehezen 4 főről 241 főre gyarapodtunk. Eközben és után az információ szerzéssel foglalkoztunk. Ennek én voltam az egyik vezetője, mert ez a munkaválasztásos évem, így könnyebben tudok információt szerezni, amikor kipróbálok munkákat a hivatalban. A megmaradt időben alaposan elterveztük az egészet:

    Nem kocsival közlekedünk, mivel az közvetíti a hivatalnokoknak a pontos helyünket, ráadásul át kellene formáznunk, hogy ne csak a megadott helyekre vigyen el minket, és ehhez mi túl sokan vagyunk.

    A karunkba ültetett chipeket kiszedjük, mivel az is jelez mindent a vezető rétegnek. Ügyesen kell eltávolítanunk, mert ha csak úgy kivesszük, azt is megtudják, úgyhogy gyorsan átültetjük őket állatokba, így azt fogják hinni, hogy ott vagyunk, ahol ők.

    Alagutakon keresztül közlekedünk, kisebb csoportokban, idő eltolódásokkal, hogy ne legyen annyira feltűnő.

    Amikor a központba érünk az esti híradás helyére betesszük azt a videót, amit összeállítottunk. És akkor fény derül minden gonoszságra, átverésre, amit az átlagemberek nem vettek észre. A nép a vezérek ellen fordul és akkor vége. Túl sokan vagyunk. Nem fognak tudni mit tenni. Mi vagyunk a társadalom megmentői, megváltoztattuk a nyomorult sorsunkat...vagyis, csak terveztük. Annyi időt feláldoztunk, annyi energiát belefektettünk, kockáztattuk a saját életünket. Már csak egy gombnyomás hiányzott, majdnem leadták a videót, amikor….. amikor az a fránya macska meglátott egy egeret. Egy egeret, ami beszaladt egy olyan területre ahol ember nem járhat és nyilván, a szőrgombóc utánament és persze ezt észrevették, és utánanéztek és rögtön átlátták a dolgot. Rájöttek a kis tervünkre. Nem tudtuk megnyomni azt a gombot. Egyetlen gombot. Csak egy mozdulat.

     Most a kivégzésünkre várunk. 241 ember élete már nem számít semmit. Még a szüleink se fogják észrevenni, hogy nem vagyunk már. Megmaradt nekik egy gyerek, de majd lesz még kettő és akkor ugyanolyan boldogok lesznek, mint eddig. Egyetlen pozitívum van az egészben. Nem kell hozzá mennem ahhoz a nyomorult Frankhez.

Szakál Jázmin: Fénypillangó

Már kisgyerekkora óta megbabonázták a vízipillangók. Varázslatosnak, izgatónak találta, ahogy remegve hullámzik a szüremlő masszában lágy, krémkönnyű szárnyuk, és olyan lassan mozdulnak abban a szinte ingerlő kényelmességben, mintha egy egészen másik időben élnének. Csápjaik és lábaik úgy lebegtek a testükön mintha legalábbis független létformák volnának, szinte néma szelídséggel óhajtották az elszakadást. Rendkívül érdekes volt a vízipillangók táplálkozási folyamata: varázslatosnak találta, ahogy ezek az időtől elkülönült lények valóságos angyalparazitaként libbentek rá a vízalatti hínárosok kínálta gyér, dísztelen virágokra, és szikefinom, édes csigaívbe forduló szájszervükkel kikortyolták belőlük földöntúli, misztikus valójuk táplálékát.

    Ahogy a panorámakapszulájában ült, és bámult kifelé az ablakon, mindig csak ezt az őrült elragadtatást érezte, mert a vízpillangók hihetetlen módon elszaporodtak a Hold energiaszerzési okokból történő tönkretétele és ezzel együtt a dagályok és apályok rendjének felborulása óta, tökélyre fejlesztették vízalatti életmódjukat, és valóságos rajokban örvénylettek a csillagnyi suhanó, tojásdad panorámakapszula között, és bár művészi sikerességgel manőővereztek a gyilkos iramú járművek sűrűjében, hullottak, mint az élők dögvészkor, és kifakult, nyers húscafathoz hasonlatos porhüvelyeik minduntalan a panorámakapszulájának ablakát cirógatták, de ő még ezt is leírhatatlanul nagyszerűnek találta: hihetetlenül precíz és modern eszközeivel már milliószor vett mintákat ilyen tetemekből, és szinte megveszett, olyan szép volt a még élénkebb sejteket elkülöníteni a teljesen elfonnyadtaktól, felfedezni a halál okát, a panorámakapszula becsapódásának pontos szögét, mely bele volt billogozva azokba a meseszép élőhalott mozaikokba. Egyszer talált egy petéket hordozó hullát, igazi ínyencség volt kikapargatni a kacagó kis ki nem bomlott életeket, és aztán még ezeket a kis gyöngyöket is felboncolgatni és ultramikroszkóp alá helyezni. (Jesszus.)

    Miközben ült a padlón, amin a vakító fehér anyag fényén kívül nem húzódott semmi, és bámult kifelé az ablakon, valamiféle különös nyomottságérzete volt. Érzete volt csak, és még ez sem tudatosult benne, élesen gondolkodni csakis a vízipillangókról tudott, jóllehet, azokról géniuszi módonan. Ő maga nem élvezhette ki a panorámakapszula második legfontosabb funkcióját: azt, hogy az ablakba a valóságtól egészen eltérő káprázatokat lehetett vetíteni, hiszen az ő munkájához az volt a leghatékonyabb módszer, ha valóban azt látta, ami odakint van, hogy élesben figyelhesse azt, amire az ő élete rendeltetett volt. Nagyon halványan, napfénysugárként siklott fejében egy emlék, a nővére mesélte neki extázisban, hogy választhat a gombok közül, kiválaszthatja, hogy milyen környezetben akar leandert látni: tenger mellett, virágcserépben, erdőben, földből kifordult gyökerekkel, ó, bárhogy, és hogy ez milyen borzalmas, hiszen nem választhat a lenadertől függetlenül, és bár kívánja a leandert az elméje és borzong a gyönyörtől, ahogy megpillantja a virágok rózsaszínjét, mégis, valahogy olyan izgalmas a tenger, olyan izgalmas lenne egészen más képeket vetíteni az ablakba, de az elméje, valami megbéklyózza. Igaz, mindezeket már azután mondta, miután „elromlott”, a nőővére ugyanis egyszer elesett és beverte a fejét, és onnantól egészen abnormálissá vált a viselkedése. Hol eposzokat költött a leanderekről, hol elkezdett számára ismeretlen szavakkal vagdalkozni, úgy mint: okapi, galaxis, szerelem. Aztán egy nap nem jött haza. De szinte észre sem vette senki. Tudomásul vették, az információ bekúszott és megrekedt a fejükben, de értelmezni nem tudták és nem is akarták, hiszen még az információ értelmezésének lekmikroméretűbb gondolata sem jelent meg az elméjükben.

    A panorámakapszula pontosan a kijelölt úton haladt végig, Melara minden egyes sziklát ismert, ismerte az ívüket, hogy milyen alakzatban kerülik meg őket a vízipillangók. Hamarosan feltűnt a munkahely. Nem ütött el a legkisebb mértékben sem a többi munkahelytől, éppen olyan méretű és kinézetű volt, akárcsak a többi, és egy végtelenhosszú alagútrendszerben illeszkedett tervezett sejtként a többi közé. Annyi egyedi volt benne, hogy a víz alól lehetett megközelíteni, de ez nyilvánvalóan praktikumból volt így, hiszen a munkája kizárólag a vízhez kötődött. A panorámakapszula előtt automatikusan megnyílt az alagútrendszer zord sziklafalába ágyazott, köralakú fémkapu, és az légies siklamlóssággal suhant be rajta. Melara léptei alatt halottiasan kopogott a rideg padló, és mikor leült gépelőasztalához, szinte apró iszonyatsikolyt hallatott az élettelen szék, amin napjainak túlnyomó részét töltötte. Kisvártatva már a komputer fakó lidércfénye vibrált az arcán, valamiféle földöntúli csillogást csempészve fáradt, kifejezés nélküli tekintetébe, kísértetiessé téve az arcát, amin azoknak az érzelmek kifejezése végett kialakult finom kis ráncoknak nyoma sem volt, ennélfogva egészen gyermekinek hathatott volna, hiszen Melara csak nemrég töltötte be a tizenhatot, mégis: a közöny, a monitor elé leülve a rá finomállagú méregként szétömlő semmi miatt egyenesen iszonytató volt ez az arc. Már suhantak is a kezei, a villám könyörtelen sebességével gépelt, csak úgy csurogtak a sorok, jelentek meg a képek, melyeket az agyából olvasott ki a szerkezeten keresztül a számítógép és kalibrált értelmezhetővé.

    Épp a vízipillangók szárnybodorintási elméletét dolgozta ki, egy gép tökéletességével és minden létező elvárásnál pontosabban. Nem vette észre az árnyat, ami mögötte bolyongott a kényelmes méretű, ám nagynak semmiképpen sem mondható szobában. Azt sem érzékelte, amikor az árny szinte a lehulló falevél könnyedségével landolt a fején és matatott valamit. Viszont amikor az a lény váratlanul sötét hullócsillagként szelte át az orra előtt a számítógép gyilkosfakó űrét, már hihetetlen gyors reflexekkel reagált, azonnal felugrott és a riadtság vérében forgó szemével perdült meg a tengelye körül. Mikor megpillantotta az idegen lányt, semmit nem érzett, semmi kérdés nem vetült fel benne, egyedül arra gondolt, mennyire emlékeztet ez a lány egy pillangóra, mert valamiképp mindenhonnan ez sugárzott belőle, körüllengte, mint valami illat. Csakis e miatt a felismerés miatt nem ugrott azonnal és riasztotta egy gombnyomással a barrakudákat. A lány vele szemben szelíden, elnézően mosolygott, a mosolya is szakasztott olyan volt, akár a szeme: olvadt csokoládé.

    - Szia – szólalt meg, és valamiféle olyan idegen, balzsamosan lélekről árulkodó rezonancia vibrált a hangjában, ami azonnal összeborzongatta Melarát. – Én Lisimnia vagyok. Kérlek, ne ijedj meg tőlem, és ne hívd a biztonságiakat, mert azért vagyok itt, hogy segítsek – Lisimnia halványan elmosolyodott, ahogy „beszélgetőpartnere” meglehetősen nevetséges arcát fürkészte, amin a visító rettegésen kívül semmi, semmi egyéb nem volt kiolvasható, mindössze a lelki nyomorúság. – Én máshonnan jövök, a Beccaráról, az egy másik bolygó, elég messze van, de hagyjuk is, erről ne beszéljünk, mert csak összezavarlak. Álljunk is meg, elnézést, téged hogy hívnak?
- Melara – vágta rá a lány azonnal. – Felső osztály, 16 éves, vízipillangó általános kutató és analizátor, a csillag jelével – ez utóbbi kifejezés akár dicsekvésként is hathatott volna, de Melara mindenféle érzelem nélkül sorolta mindezeket, akár egy beprogramozott leckét.
- A csillag jele? – kérdezte Lisimnia érdeklődéssel.
- A csillag jele azt fejezi ki, hogy renden kívül dolgozok, mert 16 évesen a legtöbben még iskolában vannak, de a képességeim alapján az egy éve megtörtént próbám után hamarosan munkába állítottak.
- Tehát valami zseni… - dünnyögte magának Lisimnia. – Annál jobb…

    Melara kifejezéstelen arccal meredt rá, nem jutott el hozzá a lány szavainak értelme. Lisimnia arca aztán egészen váratlanul megváltozott, szinte kétségbeesett, és ez még Melara tudatát is karistolta.

- Azt mondtam, segíteni jöttem, de igazából neked kéne segíteni nekem. Tudod, egyedül hozzád jöhettem, mert én lepke alakban tudok legjobban lenni, és a mikrochiped nem jelentett rendellenességet a központnak, természetesen egyelőre, mert ha rendesen átfut az információ, akkor felfedezik az apró rendellenességet, és én épp ezért, ne haragudj, elhelyeztem a fejeden a mikrochiphez lehető legközelebb eső helyre egy kis szerkezetet, ami tompítja a jeleket, de még egy napig sem tart ki, addig mindent el kéne intéznünk! Ó, a magasságosokra, hiszen egy zombihoz beszélek! Jaj, ne haragudj, de hát alig tudok rólatok valamit, mikor legutoljára itt jártam, a kétezres években, még egészen másként festett minden. Kérlek! – kiáltott fel egyszerre könyörgőn. – Kérlek, nem kell értened engem, csak segíts, és ne árulj el senkinek!
- Dolgoznom kell. Le vagyok maradva. Ha nem fejezem be, eljönnek értem. Mivel az értelmemmel nincsen baj, engem nem bántanak, de téged elvisznek és eltüntetnek.
- És az még mennyi idő? Meddig kell dolgoznod? – kérdezte lemondó beleegyezéssel Lisimnia.
- Amíg nem jelez a gép.
- Jaj, akkor csináld! A fenébe, hogy minek kellett nekem…

    Melara nem szólt semmit, csak leült a gép elé, és folytatta ott, ahol abbahagyta. Különös módon a sorok nem csurogtak úgy, ahogy eddig, valamiféle gomolygó, irritáló, viszkető, megfogalmazhatatlan tudat szállt az elméjére, amit sehogyan sem bírt felismerni. Tudomást sem vett Lisimniáról, aki a háta mögött egész idő alatt ide-oda járkált a szobában, és madárkapkodással vette szemügyre a helyiség minden létező részecskéjét, egyre halálra váltabb arccal.

    Melara meglehetősen szúró elégedetlenséggel állt fel a gépe mellől órák múltán, amikor egyszerre megkérdőjelezhetetenül jeleztek az elméjében az abbahagyásra, munkáját pedig elnyelte a komputer, az adatokat egy ismeretlen, hatalmas óceánba vezetve. Lisimniát sehol sem látta, és vélhetően minden különösebb aggály nélkül, a szokott rendben hagyta volna ott a munkahelyét, visszatérve mindennapi életének üresmedrű folyójába, ha meg nem pillantja a lepkét. Egyszerre ingerlő, heves gyönyör robbant szét elméjében. Az az isteni lény határtalan bájjal verdesett méretes, kacagótarkaszínű szárnyaival, Melara pedig szinte elájult a látványtól, mert ez százszorta szebb volt még a mélygyönyörű vízipillangóknál is, ennek szárnyát nem kötötte semmi gúzsba, a levegőt játszi módon löködte arrébb gyermeki lágysággal. A pillangó egyenesen a parkolóban álló panorámakapszula fényes borítására röppent, ott kéjes bájjal rebegtetve varázslatosszép szárnyait. Melara a szép tövises indájával gúzsba között szívvel szállt be a panorámakapszulába, és halk sóhajjal vette tudomásul, hogy a pillangó is belibegett és ugyanolyan kellető módon foglalt helyet a falon. Nem kérdezett magában semmit: mi ez a lény, hogyan került ide, nincs-e összefüggésben Lisimniával (akit már el is száműzött gondolatainak kietlen pusztaságába, ahol mindössze pillangókáprázatok táncoltak remegő kegyetlenséggel a nagy semmi fölött), egyszerűen el volt telve ezzel a csodával, és végig le sem vette róla a szemét, míg a panorámakapszula a végtelen óceánban száguldott a beprogramozott lokáció felé.

    Ugyanolyan sorházban laktak, mint mindenki más a felső osztályból, ezek a házak nagyobbak és ízlésesebbek voltak az alsó osztályhoz tartozókénál, több volt bennük a használati tárgy, több dekorelem lehetett elhelyezve, és esetenként akár három emeletük is lehetett, igaz, nekik csak kétemeletes volt.

    Kis földszinti parkolójukból már csak az ő panorámakapszulája hiányzott, ez természetesen a lemaradásának volt betudható, hiszen mindenki ugyanannyi időt dolgozott. A pillangó váratlanul a hátára rebbent, és Melara arcán borzongó örömmel jelent meg egy mosolyra hajazó vicsor – ez egészen kivételes esemény volt életében – és bár nem látta imádatának tárgyát, érezte, amint finom kis ízei motoznak a ruháján, a jelenléte szinte beleitta magát a bőrébe. Halványan, sejtelmesen, alakot nem öltőn kaparászott lelkében az aggodalom, hiszen elkésett, és bizonyára már mindenki vacsorázik. Így is volt, a lepkével a hátán ült le az asztalhoz, de senki sem figyelt rá, egyedül a húga pillantott fel, aki már megint egy macskaszemet rakott ki a tányérján az élénkszín, mesterséges zöldségekből, Melarát már alaktalanul bosszantotta, mert mégiscsak nyilvánvaló volt az a nevetséges tény, hogy míg húgának agya zöld kocsonyagolyókra stimulálódott, addig benne ezek eszményi szárnyas, vízipillangókként elnevezett angyalok csapnak fel tüzes lánggal, és annak sokkal, de sokkal több értelme van. Éppen csak összevillant a tekintetük, aztán a húga már evett is tovább, és Melara is nekilátott, valamiféle nyúlós sajt volt, párolt zöldségek és mártás, de tulajdonképpen sohasem nézte, mit eszik, nem élvezte az evést, elfogadta, hogy van és szükségszerű, akár az összes többi mindennapos cselekvése. Ezúttal, számára is meglepő módon szinte habzsolta az ételt a tányérjáról. Valamiféle különös feszültséget érzett a lelkében és azt, hogy mindennél jobban el akar vonulni a szobájába. Ez persze tilos volt, mégis, égető szükségét érezte, és a teste szinte önakaratból mozdult, és már azon kapta magát, hogy kitolja a székét. Erre egyszerre szemben találta magát az anyja tekintetével. Szinte perzselt, szinte gyűlölt, közönyösen, akár egy idegent, aki, bár nincs közük egymáshoz, cselekedetével kellemetlenséget okoz neki. A nő napfény-mérnök volt, a létfenntartásukhoz szükséges alapfoglalkozások egyikét űzte, és a nap fakó, égető sugarai szinte ott villództak a szemében.

    - Ihletem van – mondta Melara, hangja, akár a tűzkohóban törhetetlenné izzott kristályanyag.

    A nő nem szólt semmit, csak összeszűkítette a szemét, és mintha, mintha biccentett volna. A húga riadt tekintettel pillantott fel, de láthatóan semmit sem fogott fel, az apja pedig a nyálcsorgóan szaftos húst szelte éppen a korcsolyasiklású késsel, tele volt a szája, nem is figyelt semmi egyébre, Melara még azt is el tudta képzelni, hogy a saját gyerekei nevét sem tartja a fejében. Melara úgy érezte, ha a hátán percegő csodalény nem adna neki erőt, minden bizonnyal összeesik, hiszen így is az érzelmek és az üresség közötti megfoghatatlan, bármikor összedőlhető semmifonálból csavart hídon egyensúlyozott ügyetlenül a lénye. Ahogy egy bolygótengelyforgató perdülés után a szobája felé haladt, a lepke alig észrevehetően megingott a ruhájába kapaszkodva. Az anyuka szemei gyilkos szikrázással tapadtak a tarka szárnyakra.

    Az a híd Melara lelkében a szobába érkezés és a bezárkózás pillanatában, mikor egyedül volt azzal a mérhetetlen sok rendellenességgel a mai emlékeiben, meginogni látszott, és ha nem válik le a lepke a hátáról, talán össze is dől és „elromlik”. A pillangó csavarodott egyet a levegőben. Melara nem is érzékelte az átváltozást. Lisimnia zihálva, elgyötört arccal állt előtte, és fájdalmasan mély sötétbarna szemi ismét megpendítették azokat a használaton kívüli húrokat Melara lelkében.

    - Észrevettek – suttogta. – Igazán, őrültség ez az egész! Hogy mentselek meg titeket, ti kedves faj, ha magamat sem tudom? Ó, el kellett volna hoznom legalább azt az idióta Lagópust, csak hát ő madár, és az nem illett volna a tervbe… de… - hirtelen felcsillantak a szemei, mint ahogy a napfénycsillámló vízcsepp szikrázik. – Még nincs semmi veszve! Azonnal, abba a fura járgányodba!
- De át kell menni az étkezőn – jegyezte meg Melara, összerakva magában, hogy a szülei Lisimniát semmiképp sem láthatják meg.

    Lisimnia kacsintott egyet, már el is tűnt, és Melara halkan felnevetve érezte nyakán az apró kis pillangót, igen, érezni lehetett, hogy az, csak sokkal kisebb. Szinte kilőtt a szobája rejtekéből, az étkezőben aztán lelassított, elképzelte, hogy egy vízipillangó, egy másik időben, és eljutott a parkolóba anélkül, hogy észrevették volna, már mindenki a saját sivár jelenésegű pusztaságába volt zárkózva. Azt persze nem tudták, mit tett az anyuka némán, a gondolataiban.

    - Hol kell betáplálni az úticélt? – kérdezte Lisimnia, mikor már feléjük borult a panorámakapszula mocsaras biztonságérzetet adó kupolája, és visszaalakult humanoid alakjába.
- Nincs olyan panel. Oda visz mindig, ahová kell.
- Tehát azt akarod mondani, hogy egy tapodtat sem fog velünk mozdulni?!
- Igen.
- Rendben – sóhajtott Lisimnia kissé szomorúan. – Ne haragudj, Melara. Egészen máshogy terveztem a dolgokat. Ígérem, nem fog fájni – azzal Lisimnia eltűnt, és Melara a következő pillanatban enyhe, kellemetlen szúrást érzett a karjában. Sötét, mély kábulat-égbolt zuhant rá.

    Mikor felébredt, rázta a fény. Nem látott és nem is hallott semmit, egyedül valami pusztító, vad, fénysugarú káosz rázta az elméjét. Nem tudta azt sem, kicsoda.

    - Melara – ugrott elé Lisimnia. Melara hatalmas szemeket meresztett. – Ne félj! El sem tudom képzelni, milyen lehet most neked! Igazán szívesen lennék a helyedben, mert ez… ez valami egészen rendkívüli lehet.

    Melarának egyszerre eszébe jutott, hogy a lány neve Lisimnia, és megállapította, milyen kedves arca van Lisimniának, és hogy milyen szimpatikus.

    - Kiszedtem belőled a mikrochipet – közölte egészen más, szinte komor hangon Lisimnia. – A fejeden van most egy seb, de elzártam, ne nyúlkálj, és ne kérdezd, hogyan csináltam, most nincs erre időnk, semmire sincs!

    Melara bús, végtelenül szomorú tekintettel mélyedt Lisimnia szemébe, mire Lisimnia napfénycirógató mosolyra húzta a száját. Váratlanul odalépett és erősen megszorította Melara kezét, amitől Melarának villámok csapdostak a testében, mert egyszerre megviszolyogtatta és felemelte ez a kézfogás.

    - A mikrochiped zseniális, egészen meghackeltem vele a járgányod rendszerét. Ebbe a kis műalkotásba, illetve szörnyűségbe, bele van programozva, hová viszi az információt. Valami „S”- el kezdődő név volt belekarcolva. Na, majd meglátjuk, ki ő.

    Melara nagyon szeretett volna, de nem tudott figyelni Lisimnia szavaira. Azok a fénnyalábok mind kézzelfoghatóbbak lettek az elméjében, és eddigi vad, ám testetlen csapdosásuk lassan recés kardsújtásokká kovácsolódott át.

    - Te jó Beccara! – sikoltott fel szívfájdító riadtsággal Lisimnia, és kimutatott az ablakon. – Az anyukád szólt nekik!

    Melara néma, szörnyűséges kínja közepette felismerte a feléjük tartó barrakudákat. Közönyösek voltak számára, nem félt tőlük.

    - Majd én elintézem őket. Nem is tudnád, mire képes egy beccarai, különösen, ha a királyi családba született. Vigyázz magadra, Melara! Vissza fogok térni hamarosan, ne izgulj. Jaj, hogy sajnálom!

    Melarán egyszerre, ahogy egyedül maradt (nem is kezdett azon gondolkozni, hogyan jutott ki Lisimnia), végignyargalt tüzes szekerén a vérszemű kétségbeesés. Összerogyott, lecsúszott a falhoz, felhúzta a lábát, épp úgy látott rá az ablakra, mint amikor a vízipillangókat figyelte. Egyszerre szívrianással vette észre, hogy elvesztette őket. Nem találta a fejében a vízipillangókat, a létező összes, porszemnyi adatok róluk, kiszivattyúzták belőle azt a gyönyört is, amit akkor érzett, mikor meglátta ezeket a teremtményeket. Végigsuhant elméjének pusztasága fölött, mely immár hemzsegett a legkülönfélébb lényektől: ott látta elsuhanni mind az ízeket, és nyelt egyet, ahogy megérezte szájában a grillsajt füstös, mennyei ízét, látta vibrálni a filmeket, amelyeket bár megnézett a moziban és a tévében, semmi véleménye nem volt róluk, és egyszerre valamennyiről megállapította, hogy rém unalmasak voltak, látta bosszúságait reszketni, melyeket az a közösségegyenruha minduntalan okozott neki, a szeme fáradtságát, amit a képernyő idézett elő, a munka alatti folyamatos ülés egyhangúságát, és a milliónyi egyéb között még látta az emlékeit, ezek fájtak a legjobban, martak, savakként pezsegtek benne, a családja gondolata pedig egyenesen kitépte a belsőségeit. Reszketett, szeme tébolyodottan kezdett forogni ide-oda, megfogta a fejét, és úgy érezte, azonnal megveszik, miközben süvöltve rianták meg ezek a pusztaságbeli élőlények testének és lelkének minden mikroszálát, nem bírta elviselni, túl sok volt, túl kaotikus. Egyszerre égető kérdések törtek elő szikrázva: mi az az okapi, mi az a galaxis, mi az a szerelem, és tudni akarta, éhezve akarta tudni mindezeket. Ki az a Lisimnia? Rugdalni kezdett a lábával, kezét a falhoz csapta, és boldogan élvezte az enyhítő fájdalmat. Másik kezével azonban mint az őrült, rángatózott, túrni kezdett a hajában, mire egyszer csak különös, kemény, idegen testet talált benne. Kaparni kezdte, és mosolyogva szemlélte a kemény, sötétvörös alvadtvérszilánkokat a kezén.

    - Szeretlek, szeretlek titeket! – suttogta halkan, ragyogó arccal. Utána megkereste fején azt a pontot, és kihúzta a tömést.

Mészáros Laura: A varázsgömb

    Az ágyamon ülve, görcsösen az órámat néztem. Olyan érzésem volt, mintha egy lánccal a földhöz lennék rögzítve, és a másodpercmutató minden kattanása egyre csak a föld felé húzna, majd lassan lesüppedek és egy sötét helyen találom magam, de még ez a sötét, üres hely is tökéletesebbnek tűnik, mint az a hibátlan világ, amiben élek.

    A nevem Aida, tizenkilenc éves vagyok. A város, ahol lakom több kilométerrel a földfelszín alatt helyezkedik el. A földfelszín már kihalt. Régen ott éltek az emberek, de az összes energiaforrás elfogyott, túlmelegedett a Föld, kiszáradtak a vizek, majd elszaporodott egy vírus, amitől az emberek megőrültek, és barbár módjára gyilkolták meg egymást, a túlélőket pedig Siĉok, az elnökünk vezette le egy földalatti bunkerbe. Ezután építkezni kezdtek és kiépítettek, egy, a fentihez hasonló világot. Mikor megszületik egy kisbaba, az agyába ültetnek egy chipet, ami ellenszert ad a vírusra, valamint található benne egy nyomkövető, így a vezetők mindig tudják, ki hol van és mit csinál. Egy éves korunkban kisorsolják, hogy ki lesz az élettársunk, akivel aztán tizenkilenc éves korunkban össze kell költöznünk. Kiskorunk óta meghatározott étrenden élünk, amit a különböző bevásárlóközpontokban szürke tasakokban lehet kapni, a két nemnek különbözőt. A férfiakéban több fehérje van, a nők pedig vegetáriánusok. Kinéztem az ablakon. Szemben ugyanolyan szürke és unalmas sorházak, mint a miénk, az úton megannyi kapszulaszerű jármű robogott, valószínűleg munkából jönnek hazafelé. Jobbra egy bevásárlóközpont volt látható, a távolban meg-megcsillant a fény az Energiaközponton, aminek a tetejét nem lehetett látni, mivel a felszín fölé emelkedik, és onnan gyűjti magába az úgynevezett Napenergiát. Apukám azt mesélte, hogy a Nap egy olyan hatalmas gömb, ami fénylik és meleget ad. Jó lenne egyszer látni, a kezembe venni, majd lehozni ide, megmutatni a többieknek. Talán akkor nem rekesztenének ki a körülöttem élők. Balra van a nagy kapu, ami mögött egy kicsit se szürke, inkább giccses kastély van, ahol a vezetők laknak, mögötte pedig még néhány lila, narancssárga és kék színben pompázó házikó, ahol a vezetők ismerősei élnek. Egyszer csak, mint a kakukkos órából, a sorházakból egy piros medve ugrott ki, és haladt végig szokásos útvonalán a városunk himnuszát énekelve. A város címerén is megtalálható a vörös medve. Minden csütörtök öt órakor megtörténik ez a jelenség. Ez jelzi, hogy mindenki üljön a tv elé, mert kezdődik az ünnepélyes műsor. Lelépkedtem a lépcsőn és leültem apukám mellé a kanapéra. „Ez egy tökéletes világ.”-kezdte meg beszédét Siĉok. Majd, mint mindig, elmesélte, hogyan hozta létre ezt a helyet, hogy mi mind milyen szerencsések vagyunk, hogy itt élhetünk, majd büszkén mutatja meg, hogy végezte ki a chippel a lázadókat, a becsületes polgárok érdekében. Az agyunkba ültetett készülék egy gombnyomásra felrobban, így kiiktatja a nem kívánt személyt. Én ennél a résznél mindig behunyom a szememet. Nem sokkal azután, hogy befejeződött a műsor, kopogtattak az ajtón. Egy lila öltönyös férfi állt a küszöbön, szépen artikulálva közölte velem, hogy most jött el az idő, hogy összeköltözzek az élettársammal. Biccentettem apukám felé. Ő visszabiccentett, majd beszálltam a kapszulába, ami közvetlenül a házunk előtt állt. Nagyon hosszú ideig utaztunk, az ablakok, pedig le voltak sötétítve, így kilátni sem volt esélyem. Amikor végre megálltunk, az öltönyös úr lehúzta az első ablakot, majd valakihez beszélt, s tovább indultunk innen már nemsokára kiszállhattam. Nem hittem a szememnek. Körülöttem nem a megszokott unalmas sorházak voltak, hanem pompázatos, vattacukor színű épületek. A lila öltönyös a kastély felé vezetett, hosszú folyosókon át, míg elértünk egy gyönyörű szobához. Az ablakpárkányon ült egy velem egykorú fiú és olvasott. A szoba falai halvány sárga színűek voltak, az egyik falat teljesen eltakarta egy hatalmas könyvespolc. Az én szobámban csak történelmi könyvek voltak, de itt mindenfélét megtalált az ember. A fiú végigmért, valószínűleg őt is tájékoztatták, hogy ma érkezem.

    -Gaszton vagyok!-szólalt meg.
-Aida.-válaszoltam tömören. Az öltönyös férfi becsukta mögöttünk az ajtót. –Mit olvasol?
-Apám könyvét. Mikorra én kerülök hatalomra, ezeket mind ki kell olvasnom.-mutatott egy halomra az íróasztalon.
-Te..te vagy Siĉok fia?-képedttem el. Velem szemben áll a kígyószemű uralkodó fia.
-Te a szürke sorházakból jöttél, igaz? Borzalmas lehet ott élni elnyomottként.
-Miért, itt milyen élni?
-Itt nem dolgoznak az emberek, csak egész nap bálokat rendeznek, és a pénzüket költik. Ez az egész egy borzalmas rendszer.
-Te olvastál már a Napról? A gyönyörű világító gömbről?
-Még nem.
-Az az álmom, hogy a kezembe tarthassam és lehozhassam ide.
-Szerinted, ha azt lehoznánk, akkor megoldódna a helyzet?-pattant le az ablakpárkányról Gaszton.
-Lehetséges.
-Akkor mire várunk?
-Megőrültél? Mégis hogy jutunk fel a felszínre? Minden kijáratot megszűntettek.
-Egyet nem. Az Energiaközpontból indul egy lift, ami fölszállít. –kiosontunk a helységből, át a hosszú folyosókon, ki a kastélyból. Gaszton beprogramozott egy kapszulát, hogy vigyen el minket az Energiaközpontba. Az ajtóból egy szerkezet jött elő. Erre Gaszton odanyújtotta jobb csuklóját, amin egy karszalag szerűség volt.
-Az elnök fia bárhova bemehet. –vigyorgott rám. Egy zöld lámpa felvillanása után kinyílt az ajtó. A sötétben alig lehetett látni valamit, de megláttam a lift gombjának pirosan világító körvonalát.
-Ejnye, Gaszton!- hallottam meg egy ismerős hangot, amitől földbe gyökerezett a lábam. –Így visszaélni a hatalommal, amit a kezedbe adtam. Azt hittem okosabb vagy ennél. És ki ez, az élettársad? Ő kényszerített?
-Nem, nem ő tette.
-Már mindegy Gaszton, a lázadóknak meg kell halniuk! –elővette a zsebéből a gombos készüléket, és felém tartotta.
-Apám, könyörgöm ne! –összeszorítottam a fogaimat és becsuktam a szememet, de nem történt semmi. Azt hittem megkönyörült rajtam, de ekkor mégegyszer megnyomta, de most sem történt semmi. A földre estem, majd megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Nincs bennem chip.
-Apám, miért csinálod ezt? Miért kellenek ilyen szigorú szabályok? Miért kell meghalniuk embereknek? –kérdezte Gaszton kétségbeesetten.
-Amikor annyi idős voltam, mint te most, akkor kapta el édesapám a vírust. Érezte, hogy meg fog halni, ezért odaadott nekem egy piros plüssmackót és ezt mondta: ”Fiam, kérlek, hozz létre egy tökéletes világot, ahol nincsenek betegségek.” –ebben a pillanatban éreztem, hogy cselekednem kell. Elrohantam a liftig és benyomtam azt a gombot, amin ez állt: földszint. Már csak egy esélyünk van.

     A földszín olyan volt, ahogy azt elmesélték. Sivár, kopár, élettelen. A Napot kerestem, felnéztem az égre, de egyáltalán nem volt hatalmas. Akárhogy próbálkoztam, nem értem el. Üvöltözni kezdtem, hogy segítsen, de ő csak önzőn állt a helyén és nem mozdult. Szédülni kezdtem. Ránéztem az órámra. A másodpercmutató visszafelé ment, s az élettelen tájon minden kattanással felfelé emelkedtem. Bele a Napba.

Nagy Ágoston: Disztópia

2223. 06. 07. Felkeltem, mint bármely másik reggel, azonban rendkívül izgultam. Nem tudtam, mire számíthatok majd pontosan, csak azt tudtam, hogy most nem szabad hibát ejtenem, ugyanis ma volt a nagy nap, a nap, amire mindenki vár, azonban fél is tőle. Egy hete lettem tizenhét, ezért nekem, mint, ahogy a többi barátomnak és jövendőbeli feleségemnek mind meg kellett csinálnunk a tesztet, ami szerint besorolnak majd minket, hogy az előkelők, vagy az elmaradottak közé kerülök. Szüleim mindketten az előkelők közé tartoznak, ezért nem is volt kérdés, hogy nekem hova kell bekerülnöm. Feleségem Scarlet, és az egyik barátom Johnny is az előkelő leszármazottakkal rendelkeznek. A másik 3 barátom Finn, Cassie, és Piper elmaradottaktól származtak. Finn Piper férje, Johnny pedig Cassie férje volt. Így 6-an alkottunk egy nagyon jó baráti kört, amit semmi sem tehetett tönkre. A teszt 3 feladatból áll. Az első feladat egy akadálypálya, a második egy kérdés, és a harmadik pedig, egy alkalmassági teszt volt, ami arra irányult, hogy mennyi fajta munkát és hogy, milyen minőségben tudnánk elvégezni. A tesztet szerencsére mind a hatunknak sikerült elvégeznie, bár nem tudom, mi értelme van. Mióta Sičok a vezető, azóta ez a teszt minden évben megrendezésre kerül a tizenhét évesek körében. Nagyszüleim mesélték, hogy régen az élet teljesen más volt. Szabadabbak voltak az emberek és minden jobb volt, vagy hát én ezt gondolom, mivel az úgy nevezett vezetőség ennek még a gondolatát is megpróbálja elfojtani, így nem sokan vannak, akik erről akár beszélni is tudnának, vagy akár mernének, mivel a barlangi suttogók, a kémek szigorúan büntetik az ilyesmit, ezért szüleimnek nem is nagyon szoktam erről beszélni, mert ők is kémek. És igen, régen nem is barlangokban és járatokban éltünk, mivel a Föld még nem volt ellepve vízzel, ezért nem tudnánk a Föld felszínén élni, még ha akarnánk is, de mivel ezt is tiltja a rendszer, ezért nem is tudjuk, hogy igazából milyen. Szerencsére a barátaim, mind egyetértenek velem, mivel ők is múlt pártiak. Így nevezik azokat, akik nem értenek egyet a rendszerrel és lázadnak. Már egy ideje készítünk terveket arról, hogy hogyan és miként juthatnánk fel. Van is pár ötletünk, azonban nem tudjuk, hogy működnének-e, még azt se tudjuk, hogy egyáltalán van-e valami a víz felett vagy sem. Terveztük azonban egy ideje, hogy hogyan tudnánk felmenni a felszínre. Tervünk része volt, hogy sikeresen teljesítsük a tesztet, így a rendszer szerint végezhetünk majd olyan munkát, amit csak az előkelők végezhetnek, mint például a baracudaság. A baracudák az egyetlenek Sičok diktátoron kívül, akik tudják, mi van, oda fent, ugyanis naponta többször felküldik őket, hogy leellenőrizzék a vizet, ami beborít minket. Mivel még csak tizenhét évesek vagyunk, ezért nem dolgozhatunk, csak próba- és teszt időszakra jelentkezhetünk. De ez nekünk bőven elég is, hogy tudjuk, hogy mi vár ránk odafent, és hogy a védelmi rendszert, ami a határt védi, nehogy valaki átlépjen, és hogyan lehet kijátszani. Igazából sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk, mivel csak egy igazolvány kell, ami igazolja, hogy átmehetsz, de mivel egy egyszerű ember nem is gondolna erre, ezért nincs olyan, aki megpróbálna engedély nélkül átmenni. Így hát a tervünk elég egyszerű, hamis igazolványokkal tettetve, hogy baracudák vagyunk, felmegyünk a víz felszín fölé, és a lehető legmesszebb megpróbálunk elmenekülni, és végre itt hagyhatjuk ezt a helyet. Nyilván több kérdés is felmerülhet, minthogy hogyan szerzünk hamis igazolványokat, és hogy mivel akarunk majd elmenekülni. Az igazolványok beszerzése pofonegyszerű, ugyanis Finn mestere az ilyeneknek így pár perc alatt össze dob egy hamis igazolványt. Az azonban, hogy hogyan állunk majd tovább az kérdéses, mivel innen lentről nem tudunk semmilyen járművet felvinni a vízre. Erre is van viszont megoldásunk. A napokban a tudósok találtak egy régi hajót ami, hogyha működőképes, akkor elmehetünk vele. Azt nem tudjuk, hogy pontosan hol van, csak azt, hogy elég közel a kijárathoz ahol a baracudák kiúsznak a vízre. De mi lesz, ha lebuknánk, vagy még rosszabb: megpróbálnának minket megölni menekülés közben, sőt igazából nem is tudjuk, mi van a vízben, vagy, hogy a víz felett mi van. Ezért kellenek fegyverek és a megfelelő eszközök is. Én és Johnny a fegyvereket, Cassie, Scarlet, meg Piper pedig a baracuda ruhákat és a többi esetleges eszközt szerzik be, mint például oxigénpalackot. A terv jól hangzik, már csak meg is kéne valósítani.

    Úgy döntöttünk, hogy legkésőbb 1 héten belül megpróbálunk elmenni. Minden jól haladt, megvolt a ruha, voltak fegyverek is, habár csak pisztolyok, és készen voltak a hamis igazolványok. Elérkezett a nap, és tettetve szüleink előtt, hogy suliba megyünk elmentünk a találkozó helyünkre. A megbeszéltek szerint először csak az egyikünk próbált meg átjutni a határon, hogy nehogy az egész társaságról kiderüljön, mire készülünk, baj esetén. Én voltam az, akinek először kellett mennie. A határon bemutattam az igazolványom és hosszabb várakozás után átengedtek a határon. Ahogy átmentem, jeleztem a többieknek, hogy működik az igazolvány, ezért jöhetnek. Kijutottunk. Egy kis résen keresztül engednek ki minket. A vízben voltunk. Eleinte tisztának tűnt. Semmi különös nem történt, úsztunk a felszín felé, mikor egyszer csak Cassie valami mozgást látott a vízben. Először nem hittünk neki, azt hittük, hogy csak szórakozik, aztán különös nagyon vékony sikító hangra lettünk figyelmesek. Tudtuk, hogy tényleg nem egyedül vagyunk és ez gyorsan be is igazolódott. Egy fekete árny úszott el Piper mellett, mire Piper fulladozni kezdett. Ez a nem tudjuk mi, elvágta Piper oxigénpalackját és ruháját összekötő zsinórt, így Pipernek nem jutott oxigén. Messze voltunk már a határtól, de a felszíntől is még, így tudtuk, ha valaki nem adja oda az ő palackját, akkor Piper nem éli túl. Finn átadta az ő saját palackját, ezzel a halálba küldve magét, Johnny pedig egyből elkezdett lőni a lényre, ami úgy tűnt hatásos is ellene, azonban a lövésre még több lény jelent meg. Káosz tört ki, mindenki lőtt és megpróbált a felszín felé úszni. Finn viszonylag jól bírta azonban 2 lény megtámadta és az oldalán egy vágást hagyva próbálták megölni. Finn oldalából folyt a vér, amire a lények mind Finnt támadták meg. Tudtuk, hogy Finn nem fogja túlélni. Választanunk kellett, tudtuk, hogy ha ott hagyjuk Finnt, akkor el tudunk menekülni, azonban senki nem akarta, hogy szenvedjen, ezért tudtuk, hogy le kell lőőnünk. Másodpercekig csak néztünk egymásra, mire Piper volt az, aki meghúzta a ravaszt megszabadítva férjét, a kíntól, ahogy ezek a lények szétmarcangolják. Nem is kellett sok idő a lények újra megindultak felénk és főleg Piper felé mivel ő felőle jött a lövés. Megmozdulni se tudtunk, mire Piper egy végzetes vágást kapott a lényektől a hátán és nyakán. Tudta, hogy nem fogja túlélni, és, hogy ezzel a mi életünket is megmentheti. Egy lövés. Piper fejbe lőtte magát, és csak azt láttuk, ahogy eltűnik és lesüllyed a víz mélyére. Tudtuk, hogy ez az egy lehetőségünk van, mivel a lények a vért követve Piper után úsztak, és tudtuk, hogy Piper és Finn miatt most már tovább kell haladnunk. Már fél órája úsztunk, mikor látunk valamit a víz tetején. A hajó volt az. Felértünk a víz felszínre, majd a hajóba másztunk. Mindenkire ráfért a pihenés ezek után.

    Egy ideig egymáshoz se szóltunk, nem tudtunk megszólalni. A hajónak egy kabinjában ültünk és néztünk. Végig csend. Scarlet volt az első, aki megszólalt, de csak annyi mondott, hogy most kimegyek. Amint kiment, rá egy perccel egy sikítást hallottunk. Scarlet volt az. Ott feküdt a hajó orrában. Levette a búvárruhát és a búvármaszkot és a bőre pedig elkezdett kivörösödni és hólyagosodni, amit egy fuldokló köhögés követett. Azonnal bevitték az egyik kabinba, ahol lefektették. Nem tudtuk mitől lehet, semmit nem tudtunk tenni. Megpróbáltunk, amit csak tudtunk, vizet, és valami gyógy krémet is tettünk a bőrére, de mind hiába volt. Pár perc szenvedés után meghalt. Finn és Piper után ez hiányzott legkevésbé, és a hajó még el sem indult. Johnny teljesen kiakadt és kirontott a kabinból. Én és Cassie eltakartuk a testet, mivel többet nem tudtunk egyelőre tenni vele. Kimentünk Johnny után, ő pedig épp vizsgált valamit. Hozott magával egy mérőt, ami a levegő összetételét tudta kimutatni. Johnny tudta már, hogy nem lesz innen ki út csak a vízen keresztül, mivel a mérő kimutatta, hogy a levegő, ami a víz felett van maró, savas és sugárzó. Johnny teljesen reményvesztett volt és mielőtt bármit is mondott volna nekünk, ránk nézett és tőlünk méterekre fejbe lőtte magát majd teste a hajó korlátján kizuhant és a vízbe süllyedt. Napokig voltunk hajón. Mikor elhatározásra jutottunk. Eldöntöttük, hogy tovább kutatunk a vízfelszín felett úgy, hogy a víz tetején fogunk úszni. Megkezdődött utunk, és több órányi úszás után egy nagy masszív tömböt vastömböt láttunk. Nem tudtuk mi az. Nem volt rajta nyílás sehol. Az alapja egy szigeten volt, így Cassie-vel kimásztunk a vízből és a tömbhöz futottunk. A tömbhöz érve azonban egy hangot hallottunk. Ember hangja volt, és hozzánk szólt: Kik vagytok? Mint kiderült egy teljesen új civilizációra bukkantunk. Egy hete éltünk itt már Cassievel, és minden úgy volt itt, ahogy a nagymamám mesélte. Egy álomnak tűnt az egész. Nem tudtam elhinni. Minden tökéletes volt. De mégis ér ennyit álom…?

Szendrői Emma: Elrontottam

-Kivel beszélsz? Hahó Sophie! – szólongattam a barátnőmet, aki gondterhelten, maga elé meredve hallgatta az ismeretlen személyt, a telefon másik feléről.
-Bocsi, mondtál valamit? – eszmélt fel és egy gyors köszönés után lerakta a telefont.
-Igen, azt kérdeztem, hogy kivel beszéltél? – ismételtem meg, mire ő felállt, és bezárt minden ablakot és ajtót a házban. Különös. Csak akkor csinál ilyet, ha valami kínos dolgot akar mondani. Sokszor volt ilyen, hiszen már egy éve együtt lakunk.

    Az érettségi után úgy döntöttünk, hogy összeköltözünk arra az egy évre, amíg munkát nem találunk. Szerencsére már az elején jól kezdtünk, hiszen én a második, Sophie meg a harmadik próbálkozásra megtalálta a neki való munkát. Így most mindketten próbaidősök vagyunk. Én vizisiklónak, ő pedig denevérnek tanul. De már csak 6 napig lakunk együtt, mert utána véget ér a próbaidőnk és ezzel együtt a gap year is és össze kell költöznünk a jövendőbelinkkel. Utána már csak a szórakozásra kijelölt időben láthatjuk egymást. Furcsa lesz, hogy nem lesz része az életemnek. Eddig mindig együtt voltunk. Már az általános óta legjobb barátnők vagyunk, együtt ismertük meg a számunkra kiválasztott férjet, együtt végeztük el a gimnáziumot és együtt laktunk egészen mostanáig.
-Figyelj Scarlet! Tudom, hogy nagyon ki fogsz akadni, hisz te teljes mértékben elkötelezted magad Sicoknak (A világ megmentője, áldva legyen mindhalálig), de be kell vallanom valamit. Csatlakoztam az ellenállókhoz.
-Hogy mi?! Mégis mit képzeltél?! Hogy lehetsz ennyire ostoba? Eldobtad a biztos és normális jövőt azért az elmebeteg baromságért?! – kiáltottam rá.

    Teljesen összetörtem. Mégis, hogy tehette? Mindig tudtam, hogy vannak akik ellenállnak. Akik azt hiszik, hogy tehetnek azért, hogy megszűnjön a diktatúra. Akármennyire is hisznek benne, Sicok (A világ megmentője, áldva legyen mindhalálig) diktatúrája ellen nem tehetnek semmit. Az elnyomottak legalább is biztos, hogy nem. De álmomban sem hittem volna, hogy pont az az ember, akihez a legjobban kötődöm, fog csatlakozni az ellenállókhoz.

    -Scarlet kérlek ne kiabálj! Értsd meg, hogy ez nem normális. Nem normális az, hogy az emberek nem dönthetnek az életükről. Hogy nem találkozhatnak a barátaikkal amikor csak akarnak, hogy folyamatosan agymosás megy mindenhol, hogy a chip miatt ami a fejünkben van nem tudunk normálisan gondolkodni. Most, hogy kiszedték belőlem már mindent tisztábban látok. Kérlek értsd meg! hidd el, hogy jobb lesz ha győz az ellenállás. Visszaállíthatjuk a régi világot. A jobb világot. Egy diktatúra nélküli világot. – mondta csillogó szemekkel.
-Mi? Kioperáltattad a chipet a fejedből? Te teljesen megőrültél. Ho-hogy tehetted? Sophie ez őrültség. Mi az, hogy egy rendesebb világot? Miért nem tudod elfogadni, hogy ez van. Kész. ne tedd tönkre az életedet egy hiú abránd reményében.
-Nem Scarlet nem érted. Az emberek úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, pedig nem. Egyáltalán semmi sincs rendben. Pár nap múlva, Sicok (A világ megmentője, áldva legyen mindhalálig) első napján mindenki ünnepelni fog. Meghosszabbítják a szórakozási időt, levetítenek egy filmet, új ruhákat adnak el és az emberek ettől sokkal boldogabbak lesznek. Mintha elfelejtenék, hogy egész évben szenvedve robotolják végig a munkanapokat, nincs saját akaratuk, nem lehet véleményük, a kreativitás teljesen kihalt. Ez nem normális. Ez ellen tenni kell. – érvelt.
-Na jó ez nem normális, én hívom a büntetőket, majd ők rendbe hoznak téged! – indultam el a telefon felé, mire egy éles fájdalom hasított a fejembe, majd ájultan rogytam le a földre.

***

    Másnap reggel borzalmas hányingerrel ébredtem. Mi történt? Mentem a telefon felé, aztán elájultam? Miután összeszedtem magam kibotorkáltam a konyhába, ahol Sophie a kávéját iszogatva olvasgatott egy számomra ismeretlen könyvet.

    -Jó reggelt! Mi történt tegnap? – kérdeztem, mire ő a könyvet letéve komoran meredt rám.
-Elájultál. Az ösztöneid és a chip szerinti helyes cselekedeted szembekerült egymással és a chip zárlatos lett, ami kiütött téged is.
-Zárlatos? Ugyan miért? Mert ahogy minden épeszű ember, én is be akartam jelenteni, hogy információim vannak az ellenállókról?
-Nem, pont azért, mert nem akartál szólni. Csak a chip kényszerített rá. Figyelj. ha szólsz a büntetőknek akkor engem elvisznek. valószínűleg sose térnék vissza. Te ezt akarod? – kérdezte, mire én hitetlenkedve megráztam a fejem - Akkor ne szólj senkinek. Mert ha szólsz, abból botrány lesz. Ha most törne ki egy botrány, pont Sicok napjai előtt és leleplezték az ellenállókat, óriási káosz törne ki. És ahol káosz van, ott áldozatok is vannak.

***

    Folyamatosan úgy érzem, hogy tudják a titkomat. Hogy mindenki csak arra vár, hogy mikor vallom be, hogy tudok az ellenállókról. Figyelnek. Minden lépésemről, tettemről és gondolatomról tudnak. Borzalmas, hogy a kötelességem és az akaratom ellenszegül egymásnak. Én ezt nem bírom. Sose tudtam, hazudni, olyan dologról meg végképp nem ami ennyire nagyon befolyásol mindent. Próbálom a munkával elterelni a figyelmemet, de nem nagyon sikerül. A vizisiklók munkájához nagy koncentráció és jó erőnlét kell. Az erőnlét még megvan, a koncentráció már kevésbé. Ma például annyira elmerültem a gondolataimba, hogy kis híján nekihajtottam az egyik ház falának. Majdnem ki is rúgtak, pedig még nem is dolgozom. Még csak próbaidős vagyok, de ha így folytatom, csak álmodozhatok a vizisiklósok parancsnoki posztjáról. Miért pont most? Miért pont most kellett ezt megtudnom? Pont Sicok (A világ megmentője, áldva legyen mindhalálig) napja elött? És miért nem mond Sophie semmit? csak titkot titok hátára halmos és elvárja tőlem, hogy ne szóljak senkinek, amivel a saját szabadságomat és életemet is kockáztatom. Hogy lehet ennyire önző? Biztos a chip miatt. Mivel az nincs a fejében, előjöttek a rossz tulajdonságai. Ma lenne az egyetlen napunk a szórakozásra, de még ez sem érdekli. Folyamatosan azt a buta könyvet bújja, és ismeretlen emberekkel beszélget órákon keresztül. A munkáját is kezdi hanyagolni, a jövőjével meg egyáltalán nem törődik. Nem követi a megadott kötelességeit, például nem megy el vásárolni. Már a büntetők a házunkhoz is kijöttek, hogy megnézzék, minden rendben van-e. Szerencsére akkor épp nem voltunk otthon, csak a szétdobált holmikból jöttünk rá, hogy itt jártak. Nem lesz ez így jó. Azt hiszem ideje bejelentenem, hogy nincs minden rendbe Sophieval. Így lesz a legjobb. Nem kell többet titkolóznom, ő kap egy új chipet és minden a régi lesz.

***

    Sicok első napja (A világ megmentője, áldva legyen mindhalálig). Az világ legnagyobb ünnepe. Összesen öt napig tart, hogy a naptárat pontosan kiegyenlítse. 10 hónap, minden hónapban 36 nap, a maradék öt nap pedig Sicok (A világ megmentője, áldva legyen mindhalálig), a vezetőnk ünnepe. Ilyenkor a kormány mindig engedékenyebb az emberekkel. Cserébe, ha mindenki ajándékot visz szeretett vezetőnknek. Én reggel elrohantam letenni az ajándékom a nagy ajándékhegy mellé, hogy ne kelljen sokáig sorba állni és mehessek az aznapi ingyen programokra. Gondoltam ha már úgy is sok hivatalnok a közelben lesz, tiszteletemet teszem valakinél, és elmondom a Sophieval kapcsolatos balsejtelmeimet.

***

    -Scarlet! Mit tettél?! - rontott be kiabálva Sophie - Scarlet, hogy tehetted? Én bíztam benned. Hát semmit sem jelent neked tizenkilenc évi barátság? - kérdezte sírógörccsel küszködve. -Dehogynem! Persze, hogy számít!
-Akkor miért árultál el?
-Én nem…-kezdtem volna mondani, de ekkor egy csapat büntető törte be az ablakot és rúgta be az ajtót. Az ajtó előött álltam és mikor azt betörték, rámborult, így pont ki lettem takarva a büntetők szeme elől.
-Maga Sophie Kerrich?-förmedt rá a gyanúsan nyugodt barátnőmre az egyikük.
-Igen én vagyok.
-Letartóztatom Sicok vezetőnk elleni szövetkezet felállításáért!- mondta határozottan, majd körülnézett a lakásban - Scarlet Sherrard, az ön cinkostársa hol tartózkodik jelenleg?- kérdezte ridegen.
-Ő nem a cinkostársam. Ő nem tudott semmiről. Ártatlan.-válaszolta Sophie, majd elindult az ajtó felé nyomában a büntető csapattal.

***

    Pár óra telt el azóta, hogy Sophie-t elvitték a büntetők. Mivel az ajtó rám esett, nem sokkal a távozásuk után elájultam. Megint a chip miatt. De most véglegesen elromlott. Kisült. És most jöttem rá, hogy Sophie-nak igaza volt. Mindenben. Ahogy néztem a szenvedő embereket az ablakból, amint azt hiszik, hogy jó életük van rájöttem, hogy mekkora őrültséget csináltam. Feladtam. feladtam őt, és most ki tudja mit fognak vele csinálni. Pedig neki igaza volt. Később megtudtam, hogy ő lett az egyik vezetője az ellenálló csoportnak. És még így is, hogy én feladtam őt, még így is engem védett. Mondhatta volna azt, hogy én is segítettem neki, de nem tette. Ő nem árult volna el soha. De én elárultam. És ezzel egy olyan dolgot tettem, ami visszafordíthatatlan.

Takács Mandula: 1. ,,Felfedező.”

    - Nocsak, különös. - állapította meg az asszisztens nő, miközben bepötyögte a gépbe az adatokat. - Sose láttam még ilyet. Azt hittem, ez zárolt szakma. De hát - itt vidáman felpillantott az előtte lévő széken ülő lányra - amit a Gép mond, az úgy is van. - Még leütött pár billentyűt, aztán egy széles mosollyal kihúzta magát, és a lány elé lépett. - Gratulálunk. Ezennel hivatalosan is aktiváltuk a chipedet, és a Rendszer tagja vagy. A további adatokat a jövendő szakmádról megkapod az útbaigazításon, a 243-as irodában. Kim Likeleave, üdvözlünk a felnőttek soraiban!
- Köszönöm. - állt fel Kim is, és közben gyorsan lekapta a fejéről a süveg formájú fém-szkennert, ami eddig mélyen az arcába lógva akadályozta meg benne, hogy bármit is lásson.
- Most pedig indulj! Vár az eljövendő … ki-tudja-miféle hivatásod, amivel közösségünk hasznos tagjává válhatsz!- folytatta az asszisztens szinte már szónokian, miközben kivette Kim kezéből a kattogó süveget, és még mindig mosolyogva kitessékelte a szobából. - A Gép majd elvezet az irodádhoz. - mondta még, aztán az ajtó fémes dördüléssel csapódott be a lány háta mögött.

    Kim pár pillanatig még fülelve állt ott, aztán elvigyorodott. A folyósó hangszórói recsegve mondták be a következő nevet, ő pedig vidáman elindult előre. Nem gondolta volna, hogy ilyen egyszerű lesz a Vizsga, amitől mindenki úgy retteg, és ez roppantul szórakoztatta. Pedig mennyi hülye szakmába oszthatták volna be! Bármi is ez a felfedezős cucc, - gondolta, - a halnyelv-válogatásnál tuti jobb.

    Kim alapvetően mindig is imádta a kalandokat, és az újdonságokat, a nyíl pedig, ami előtte lebegett pár méterrel, igencsak felkeltette a figyelmét. Bizonyára ez az, ami az irodához vezeti, vonta le a következtetést, ahogy a 3D-s, narancssárgán világító jel a léptei nyomán szertefoszlott, és a folyósó padlóján villogva vezette tovább. Ezek a retina-kijelzők mégis elég hasznosak, - gondolta vidoran, ahogy tovább indult - akár tudott róluk eddig, akár nem. Mondjuk párszor megkönnyíthették volna számára a tájékozódást ebben a labirintus-szerű városban - vetett egy dorgáló pillantást a retinája aljánál villogó számokra, amik a hátralévő távolságot jelezték, - de most már eltévedhetetlen. - mosolyodott el újra, és megbökte a levegőben lévő, bizonyára csak számára látható ikont, mire szinte az egész látóterét a város térképe töltötte ki. Az útvonalat a Gép már megadta, neki már csak a nyilacskákat kellett követnie a kaotikus alagút-rendszeren keresztül. Ahogy a térképet egy legyintéssel bezárta, megértette, hogy miért is hadonászott a levegőben mindenki úgy, mint egy lökött, aki kijött a vizsgáztató szobából.

    A falhoz egész hosszában padokat toltak, a rajtuk ülők pedig meghökkenve, és kissé ijedten bámulták az előttük elhaladó lányt, mintha egy oroszlánokkal teli veremből tért volna vissza sértetlenül, ahová majd nekik is be kell menniük.

    Kim gyorsan továbbindult a fényes folyósón, amin csak a léptei keltette kopogás visszhangzott végig. Valahogy sejtette, hogy a Gép, Mindenek Eldöntője most valamilyen módon meghibásodhatott, de ennek igazából nagyon örült. A felfedezés bulis dolognak hangzott, és inkább csinálta ezt, mintsem az űrbányászatot, aktakukackodást, vagy az ehhez hasonló lélekölően unalmas munkákat, mint amilyeneket a szülei, meg a legtöbben kaptak. Jó fizu, adott munkaidő, semmi izgalom. Nem, nem, ő egészen mást akart, bár hogy pontosan mit, azt még nem döntötte el. De hát apró zökkenők mindig vannak, nemde? Vigyorogva fordult be a következő sarkon is, ahol a várakozók hosszú sora még mindig folytatódott, a remegő, 15. életévüket már betöltőkkel, akik úgy várták a sorsukat, mintha csak a vágóhídon lennének. Kim, tudatában hogy milyen semmiség az egész, alig bírta visszafolytani a nevetését, és somolyogva haladt tovább a kikövezett alagúton, a ragyogó nyilacskákkal szemezve.

    Pár kanyar után az utolsó feszült vizsgázókkal teli padok is eltűntek, Kim pedig az alagútból kiérve egy óriási henger alakú téren átvágva folytatta útját. A Verem tetejéről halvány napsugarak próbáltak lejjebb férkőzni a barlang belsejébe, de a több száz szint mély üregnek csupán a felső határát tudták súrolni. Kim az egyik fehér neon fényekkel kivilágított mozgólépcsőn ment fel az irodák egyik félreesőbb szintjére. Innen kiválóan láttszott a rengeteg üveglift, néhány másik szint egész falas üvegablaka, meg a járatok, amik Barlangoló városának ezen régiójában találkoztak össze. Az ilyen csomópontok voltak a Vermek. A Verem-3 régiója, ahol Kim járt, viszonylag nyugis résznek számított a városban, mivel főként az iroda szinteket kapcsolta össze sápadt jégként csillogó üveghídjaival, és nem volt túl nagy a mozgás.

    Kim a kiszemelt emeletre felérve ugyan látott pár dolgozó felnőttet, és elsiető munkásembert, de a kis, üvegkorlátokkal ellátott tér a barlang mélyére vezető folyósóival mégis olyan kihaltságérzetet keltett benne, mintha teljesen egyedül lenne, egy ismeretlen templomban. Kim elindult az egyik folyósón a kivilágított termek és szobák mentén, amik a lehető legkülönfélébb módokon voltak berendezve. Volt, ami szinte már egy kertre emlékeztette, máshol óriási, de félkész gépezetek kaptak helyet az azokat bütykölő emberekkel, és olyan irodák is akadtak, ahol a dolgozók egyszerűen sorokban ülve pötyögtek a számítógépeikbe. Kim már egy jó ideje baktathatott, és a narancsszín nyilacskát érdeklődve figyelve haladt egyre mélyebbre az irodák között, míg el nem érkezett a 243-as számot viselő szoba ajtajához. Gyanúja, hogy valamilyen szerencsés véletlen történt a besorolása kapcsán, felerősödött, ahogy meglátta az irodáját; a folyósó végén lévő bedeszkázott ablakú és ajtajú helyiség láttán az ember nem gondolta volna, hogy még használják bármire is, de a szobaszám ott virított az ajtón.

    - Még visszafordulhatnék. - villant be Kimnek. - Most visszaszaladhatnék, mint kislány az anyjához, és szólhatnék, hogy valami hiba történt, hiszen az ajtó is zárva, meg minden. Besorolhatnának valahova egészen máshová, és sose kéne megtudnom, mit rejt ez az ajtó. Lehetnék akár mintapolgár! De hát - mosolyodott el angyalian az emlékre, - amit a Gép mond, az úgy is van!

    Ezután megpróbálta berúgni az ajtót. Elsőre nem sikerült, bár nem is nagyon számított rá, de úgy ötödjére-hatodjára, miután már lefeszegette a deszkák nagyját, a zár végre engedett, és az ajtó egy hangos csattanással kinyílt. Az iroda sötétségbe burkolózott, és Kimnek kicsit le kellett hajolnia, hogy átjusson egy ottmaradt léc alatt, majd a következő pillanatban már egy éles kiáltással bukott előre. A szoba mozgás-érzékelő lámpái még működhettek bizonyos mértékig, mert hirtelen mindent elöntött a halványan derengő fény, megvilágíva a Kimet elbotlasztó, mesterien rossz helyre elhelyezett dobozokat.

    A lány enyhén szitkozódva föltápászkodott, leporolta a nadrágját, majd felnézett, és rögtön meg is feledkezett apró bosszúságáról. A szoba, sőt, inkább terem óriási volt és impozáns, és ugyan látszott rajta, hogy pár évtizede már nem igazán használják, a márványoszlopos helyiség még a sok rétegnyi por alatt is gyönyörű volt fehéres-kék derengésével. A hosszúkás terem közepén volt egy nagy, kerek asztal, amin, Kim legjobb tudása szerint, leginkább a Föld domborműve látszódhatott, aprólékosan kidolgozva, körülötte pedig dísztelen márványszékek voltak, ellepve porral és szeméttel. A teremben két sornyi oszlop állt, amit az asztal középen szakított meg, így, ha Kim jól számolta, 8-8 oszlop lehetett mindkét szobarészben.

    Ahogy óvatosan lépett párat, észrevette, hogy a talajból az oszlopok között különféle emberek, és lények szobrai emelkedtek ki, a falakat és a padlót pedig szintén domborművek ékesítették összekuszálódott jelekkel és ábrákkal. Kim szinte öntudatlanul indult el a nagy asztal felé, és közben megállapította, hogy ez az iroda azért elég király.

    Az árnyfedte szobrok között, középen haladt előre, az előbukkanó merész arcokat, bajszokat és mítikus szörnyeket formázó márványtömegeket figyelve. Az asztalhoz pár lépcsőfok vezetett le, és Kim már ott is állt a csodálatosan kidolgozott világ-korong előtt. A kékes-arany félhomályban, amit a lámpák gyér fénye szolgáltatott, épphogy észre tudta venni az asztalon elhelyezett kis lapot. Felemelte, és egy számsort talált rajta:

    245 389 746

    Ezután sok dolog történt egyszerre: a falak mintha megremegtek volna, Kim elejtette a papírdarabot, és hirtelen egy alak jelent meg mellette a semmiből. A lány ösztönösen felkapta az első dolgot, ami a keze ügyébe akadt, és az idegenhez vágta. Vagyis vágta volna, de az üres palack akadálymentesen száguldott át az ismeretlenen, majd pattogva földet ért. Az alak ekkor felé fordult, és Kim legnagyobb döbbenetére egy középkorú, kékesen derengő férfi nézett vissza rá. Egy hologramm - futott át Kim agyán a felismerés, majd a kék figura megszólalt:

- Üdvözlöm a Felfedezők Társaságánál, Miss Likeleave - mondta kellemesen lejtő hangon a pixeles figura.- Az én nevem Jules.

Ezek a disztópia-részletek
a 9.c magyar tagozatosainak írásai. A feladat az volt, hogy miután a disztopikus jellemzőket alaposan és klasszikus valamint kortárs szövegeken elemezve megállapodtunk egy általunk elképzelt disztopikus világ/rendszer alapdíszleteiben, mindenki írjon egy fejezetet a képzeletbeli regényünkbe. Különböző megközelítésekkel álltak neki.

x

Gyarmati Fanni

Nem

Nem tudhatom, másnak e tájék mit jelent,
Nekem szülőhazám itt e kerítésektől ölelt
kis ország, nemmesszeringó gyerekkorom hiánya.
Csakhogy tisztázzuk:
Ez nem egy fajgyűlölő nemzet.
Nincs bennünk semmi kinézés,
bár kinézek az ablakon, ha ugatnak a kutyák. Azt mondják,
amelyik ugat, az nem harap. Csak lop, bevándorol, gyújtogat és
követel. Elszennyezik országunk poros lábnyomukkal, sátraikkal
kitapossák a mezőt. Még jó, hogy a reformok működnek, így
legalább ebben biztos vagyok.
Dehát ez tényleg nem egy fajgyűlölő ország!
Csak ha leszáll mellőlünk egy cigány,
első dolgunk megnézni a tárcánk.
Ez nem egy diszkriminatív ország,
bár a muszlimok és a zsidók lenézése alap, hogy normál.
Ez nem egy agresszív ország,
kérdezzétek csak meg László Petrát.
Ez nem egy önző nemzet,
csak jobban szeretünk kapni,
mint adni.
Itt jó az oktatás,
csak lassan több a stadionunk, mint iskolánk.
Ez egy fitt ország.
Persze kizárólag a heti öt testnevelésnek köszönhetően,
és amúgy is, háromból két ember nem túlsúlyos, csak vastag csontozatú.
Ez egy tudatos ország,
ezért nem vehetsz 18 alatt még vizet sem a dohányboltban
(harmadfokú hőségriadóban).
Ez nem egy provokatív ország.
Csak az "anyád" gyakrabban hangzik el, mint az "édes anyám".
Nálunk a tehetség számít az egyetemi felvételnél
- évi minimum 500 ezerért.
Ez nem egy szegény nemzet,
bár a havi átlagkereset alig éri el a bruttó 170 ezret.
Ez nem egy szexista nemzet,
pontosan ezért keresnek a nők kevesebbet.
Ez nem egy homofób ország,
de vonulós pride-ot lécci ne tarcsá!
Ez egy befogadó ország,
de csakis cuki kisállatok esetén.
Ez egy korrekt nemzet,
ahol a nácik kiskutyákkal fotózkodnak és az árusok a saját boltjukból lopnak.
Ez egy alapos ország,
azért tart ennyi ideig a Moszkva téri felújítás.
A munkamorál kitűnő: ötből négy ember sugározza az energiát,
az ötödik meg dolgozik.
Ez egy becsületes ország,
bár a bliccelés nemzeti sportág.
Mi sosem ítélünk elsőre,
feltéve ha
nincs tetkód, színes tincsek a hajadban, fülhallgató a füledben,
nincs rajtad fekete, nem iszol és nem dohányzol.
És persze bőröd színe egy árnyalattal sem sötétebb a hónál.
Itt mindenki tudja a tutit,
mindenki tudja, hogyan kell jobban csinálni.
Ezért jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok.
És ha már itt tartunk:
ez nem egy irigy nemzet.
ez nem egy rosszakaró nemzet.
ez nem egy konok nemzet.
ez nem egy egyhelybentoporgó nemzet.
ez nem egy gyűlölkődő nemzet.
ez nem egy lusta nemzet.
ez nem egy saját kertjébe szaró nemzet.
ez nem egy rasszista nemzet.
Ez nem egy,
egy,
egy...
Ez nem.
Ez nem egy nemzet.

Gyarmati Fanni
a VMG 11.c osztályos tanulója. Szövege a Litera irodalmi portál Nekem nem mindegy című országos kampány és irodalmi versenyére készült, melyet 14-20 éves fiatalok számára indítottak. A résztvevők szólásszabadság, erőszak, rasszizmus és elvándorlás témában nevezhettek alkotásaikkal. A bírálók: Grecsó Krisztián, Keresztesi József és Rácz Zsuzsa írók, az országos slam-mentor pedig Horváth Kristóf – Színész Bob volt. Fanni slam poetry kategóriában I. helyezést ért el.

x

A 10.b osztály Hamlet-értelmezései

I.

Igaz, hogy Hamlet nagyon szabadosan cselekszik, mintha semmit sem bánna és nem érdekelnék a következmények (például halál: lehet, hogy meghal közben). Hamlet egyre inkább levetkőzi a gátlásait ahogy játssza az őrültet és a dráma tetőpontja közeleg. Első gondolatra teljesen független, hiszen nem veszíthet semmit - ami teljesen igaz, hiszen mindenkiből kiábrándult és a hatalom sem vonzza - valamint végül is se nem egy jó, se nem egy gyarló ember.

    Mondhatjuk, hogy: “Dehát az apja iránti hűségből vagy szeretetből (amit én eddig még nem tudtam megállapítani) felvette a kesztyűt a trón bitorlóval és hősi halált halt, de Hamlet azért hibázott is.” Az előző gondolatban sem csak tiszta érzések vezették, hanem saját virtusának kényszeréből is cselekedett. Tehát Hamlet viselkedése teljesen szabadságra utal, kivéve egy tényt: Hamlet kötelezettségből halt meg. Mindegy, hogy dühből, szeretetből vagy virtusból cselekszik, kötelezőnek érzi (mert ha nem gondolta volna így nem ment volna ennyire messzire), kötelezőnek érezte, hogy igazságot szolgáltasson. Senki sem mondta meg neki, hogy ezt muszáj megtennie. Apja szelleme sem kényszerítette csak megkérte rá, és Hamlet eldönthette, hogy mit csinál.

    A herceget senki sem kényszerítette semmire, később is bármikor leállhatott volna, de nem tette, mert saját emberségének rabja volt.

II.

Hamlet a világirodalom egyik legérdekesebb alakja. Gondolatai, tettei és céljai néha érthetetlenek, máshol világosak.

    A királyfi megfontolt, előbb gondolkozik, aztán cselekszik; tervez és végrehajtja a tervet. Szerinte Claudius királysága erkölcstelen, és nem elégedett a királyi udvar helyzetével. A sok csalást és ármányt rothadásnak nevezi és megpróbál fellépni ellene.

    Apja szelleme egy küldetést ad neki. Bosszút kell állnia és meg kell torolnia a halálát. Hamlet kötelességtudatos és el akarja végezni feladatát. De ő nem ilyen. Ő nem vérszomjas gyilkos. Rengeteget őrlődik, keresi a helyes utat, a jó döntéseket. Szerette apját, nem szereti Claudiust, de jelleméből fakadóan egy olyan feladatot adtak neki, ami túl nagy teherként nehezedik rá. Ő is áldozat és igazából keresi a helyét a világban. Rengeteg kérdést tesz föl, töpreng és mérlegel, válaszok után kutat. Tudni akarja mindenről, hogy helyes-e, hogy miért úgy van. Győzködi magát, hogy képes legyen megtenni azt, amit kell.

    Másfelől higgadt fejjel, okosan felépített tervvel készül. Képes nyers erőszakra célja elérése érdekében, de nem ez a fő jellemvonása. Nem sodródik az árral, igyekszik mindenről előre megbizonyosodni és felkészül minden lehetséges opcióra.

    A hamleti jellem rengeteg kérdést vet fel. Az irodalomtörténet során sokan próbálták már megmagyarázni, mégis újra és újra felmerül a kérdés: kicsoda Hamlet?

    Egy időtálló karakter, egy olyan személyiség, aki minden korban megtalálható. Az időpont (történelmi kor), a ruha, a külső vonásai nem számítanak. A belső vívódás és az emellett előre gondolkodás a két fő befolyásoló tényező benne. Nem számít, hogy mikor, hogy hol, ő mindig az a töprengő ember lesz, aki keresi a válaszokat.

    Tetteti, hogy megőrül, hogy elhitesse környezetével, hogy ártalmatlan. De valóban csak tetteti? Lehet, hogy e szerep eljátszása közben túlságosan is azonosul az „őrült Hamlet”-tel. Magában beszél, és filozofikus megnyilvánulásai alig-alig adnak értelmet egy kívülálló számára.

    A mű azért olyan népszerű a mai napig, mert Hamlet jelleme, ez az érdekes, gyakran megmagyarázható, szkeptikus és megfontolt karakter vonzó. A tudásvágya, a gondolkodási formája most is megfogja az embereket.

III.

Hogy kicsoda Hamlet? Őrült vagy furfangos? Örökké korszerű marad? Érdekes kérdések. Érdekes kérdések, talán válasz nélkül.

    Hamlet dán királyfi, ahogy Shakespeare művének címéből kiderül. De több ennél. Szerető fiú, aki hallgat az apjára, elszánt gyilkos, aki bosszút áll szerettein, ifjú szerelmes, aki nem akarja bajba keverni szíve hölgyét, ravasz cselszövő, aki nem sétál csapdába és dán királyfi, akit megillet a trón. Mindezt egyszerre megjeleníteni két óra rövid idő. Kapunk ezért mindenből egy csomagot. Felvonásról felvonásra, színről színre változik a hangulata, stílusa. Egyik percben még barátaival filozofál, a másikban nagybátyjának állít csapdát. Mindezt egy olyan környezetben, amit átjár a bosszú és cselszövés szaga. Senkivel sem lehet őszinte, senkiben sem bízhat, nem tudja, ki áll mellette, ezért ferdít, hazudik, álca mögé bújik. Ezzel viszont minket is összezavar, nem tudhatjuk, mikor önmaga és mikor nem. Talán csak úgy tesz, hogy őrült, talán tényleg nem százas. Kihangosított gondolatai lehetnek csak támpontok számunkra, de azok sem egyenesen mondják el, mi jár a fejében. Éppen ezért lesz nagyon ellentmondásos az a figura, aki megöli szerelme apját, leszúrja barátját, akarja a trónt, de nem a hatalomért és végül apja ellenségének fiára hagy mindent.

    Az ő örökérvényűségét megfejthetetlensége biztosítja, és egyre reménytelenebb harca a bitorló ellen. Mert bármit tesz a gonosz király, akárhány barátja hal meg, Hamlet nem nyugszik, amíg be nem teljesíti sorsát. Ez a jó harca a gonosz ellen, az elnyomotté a zsarnok ellen, éppen ezért mindig aktuális lesz. A végén pedig elvész a gonosz, és új kezdet jöhet a megrontott világ helyett.

    Szóval kicsoda Hamlet? Egy őrült vagy egy cselszövő? Nem tudhatjuk biztosan. Száz év múlva is olvasni fogjuk? Nem tudhatjuk biztosan. De egy dolgot igen: a dán királyfi története évszázadok óta népszerű mű.

IV.

Hamlet karaktere több téren is ellentmondásos, az idézetben említett és egyéb szempontok szerint is.

    Az idézet “lányosságát” és kegyetlenségét, bosszúvágyát állítja szembe egymással. Amennyiben a “lányos jelzőt” -nyilván helytelenül- mint visszafogott, gyengéd stb. értelmezzük, megállapíthatjuk, hogy a tragikus történések egyik okozója, a főhős habozása e két tulajdonság ellentmondásából ered. Az állandó feszültség, szorongás, döntésképtelenség tartja vissza Hamletet a mihamarabbi cselekvéstől, ami azonban jó jel is: nem csak bosszúvágyára és haragjára hallgat, hanem -”lányosan”- használja józan eszét, összetettebb érzelmeit is.

    A főhős viszonya Horatióval nem ellentmondásos, hanem sokkal inkább kétoldalú: legjobb barátja és tanácsadója, illetve valóban felfedezhető köztük valamiféle szerelmi szál is. Az ok, amiért ez erőteljesebb lehet az Ophélia iránt érzetteknél, az, hogy Horatióban valóban megbízhat (bár Ophélia nem tehet “megbízhatatlanságáról”). Ezenfelül ő Hamlet “Max Brodja” is, hiszen ő meséli el tragikus történetét az utókornak (az ellentmondás itt az, hogy barátja meg is kéri erre).

    Nem elhanyagolható azonban az ellentmondás a többi szereplőhöz fűződő viszonyában sem. Ophéliához is valami szerelemnek nevezhető érzés köti, miközben tönkre is teszi a lányt. Anyjába vetett bizalma összeomlik, a szeretet azonban még felfedezhető.

    Korszerűsége abban mutatkozik meg, hogy az igazság és az új értékek keresését a hagyományokkal, dogmákkal szemben előnyben részesíti. Ellenzi például Claudius pazarló és részegségbe torkolló lakomáit is. Mindeközben vallásos, és apjához, “valódi családjához” ragaszkodik, ami szintén ellentmondásnak tűnhet.

    Ezek az ellentétek azonban nem bizonytalanságára, hanem összetett személyiségére utalnak.

V.

Hamlet igen összetett, vagyis, mondhatni annak látszó jellem a darabban. Neki is van egy egyénisége, ahogyan mindenki másnak a világban és a történetben is. Wittenbergben tanult, onnan jött vissza Dániába, mivel meghalt az apja. Alapvetően tudós ember lehetett, aki Luther tanait tanulja és békés, gondolkodó, szellemi javakban gazdag, ám tettekben szegény életet élhetett. Ez utóbbi tulajdonsága, a határozatlanság, a tetterősség hiánya vissza-visszatér a történet folyamán is, főként a vége felé haladva.

    Amikor visszajön tanulóvárosából a kastélyba, Helsingőrbe, otthonába, többé már nem élhet megszokottan, hiszen belecsöppen egy álnok, erkölcstelen, egymás életében vájkáló, kémkedő közegbe, elyben nem maradhat olyan közel sem, mint amilyen előtte volt. Hamlet meg van szorítva: nem mehet vissza Wittenbergbe, nem ülhet a trónra, mert Hamlet király öccse elfoglalta azt. Így hát nem tehet mást, alkalmazkodnia kell a légkörhöz. Ármánykodások, színlelés, hazugságok, titkok fogják körülvenni életét, s azt hiszem, ő valóban összetett egyéniség, ám ezek a dolgok még bonyolultabbá teszik megítélését.

    Hamlet ellentétes jellem, mert eleinte - már-amennyire - tetterős, végül elveszti erejét, érzékeny lelkű, végül pedig - habár ösztönösen, mégis - több embert megöl (Polonius, Laertes, Claudius). A hazugságok és titkok még megfejthetetlenebbé teszik, egyedül Horatio az, aki tisztán látja tetteinek célját, s aki a végén az utókornak tovább tudja adni a históriát.

    Hogy miért korszerű? Mivel a dráma az emberekről szól, mi pedig most is ugyanolyan emberek vagyunk, amilyenek Hanleték voltak. Az életünkben gyakran nem tudunk dönteni, sodródunk az árral néha, és a többi, és a többi. Tehát jellemzőek ránk mindezek a tulajdonságok, emberi reakciók; ugyanúgy hazudunk, titkolózunk embertársaink előtt, rosszabb esetben baráti körünkben, családunkban is. Csak a helyszín és az idő más, de az emberek egymáshoz való viszonyának témája, azt hiszem kimeríthetetlen és örök érvényű.

Kicsoda Hamlet? Miért korszerű? Szabad ember-e?
A 10.b osztályosok ezekre a kérdésekre válaszolva értelmezték Shakespeare klasszikus művét.

x

Horányi Hanna Zelma

Aztán eljött

Az évzáró ugyanolyan volt, mint az elmúlt években bármikor: a templom hűvös és tömjénszagú, a köszöntők végeláthatatlanok, a kórus egyszerű és csodálatos. Az iskolához sétálva a lányok feltűrték hímzett egyenblúzuk ujját, és mind hosszúságában, mind szabásában esetlen szoknyájukkal hadakozva igyekeztek utolérni az előttük haladó fiúkat. A kórusegyenruhájának utálata az iskola dogmái közé tartozott, júniusban azonban ez is viccé vált,bensőséges poénná, amit a környék gimnazistái előtt is kihívó magabiztossággal lehetett viselni. A nyár pedig minden másodperccel közelebb ért: ott volt a levegő illatában, a vágtató alsósok izgatottságában, a fesztelen nevetésekben, az ég kékjében.

    Máskor mindez Emmára is hatott volna, most azonban csak a sírás járt az eszében, ami reggel óta ott lapult benne. A tudat, hogy utoljára lehet része a pillanatnak, mikor az iskoláját elfoglalja a szünet, minden megszokott és unalomig ismételt mozzanatot nosztalgikussá tett. Akárhová nézett, csak arra tudott gondolni, hogy most utoljára – most utoljára énekelt a kórusban, most utoljára mondhatja osztálytársainak az osztálytársait, most utoljára lesz értékelve olyan tanárok által, akik ismerik. Érezte, hogy csak idő kérdése, és zokogva fog minden szembejövő nyakába borulni.

    Tudta, hogy az elkövetkező hónapokban visszavonhatatlanul meg fog változni az élete, de végső soron pont ezért döntött az iskolaváltás mellett. Nyolcadikban még nem tudta elképzelni az életét a kis sulin kívül, így a sikeres felvételi ellenére a maradás mellett döntött. Mikor azonban elkezdődött az új év, rá kellett jönnie, hogy mit jelent a választása; hogy ott ragadt egy közösségben, kilenc éves kapcsolatoktól és konfliktusoktól megkötve. Azt hitte, választhatja a gimnáziumot és a maradást, azonban hamar kiderült, hogy túl sokat kér: ha meg akarja őrizni az életét olyannak, amilyen volt, akkor semmi sem fog változni. Tizenöt évesen, tele álmokkal a titokzatos gimnazista létről be kellett vonulnia a régi épületbe, hogy meghallgassa a régi tanárait, és nevessen a régi vicceken. Külsős barátnői, akik büszkén és riadtan vágtak neki Budapest különböző gimijeinek, már az első hetekben gólyatábori pletykákról és frissen formálódó közösségekről beszéltek, az ő osztályában viszont mintha megállt volna az idő. A legfrissebb pletyka még mindig egy fél évvel ezelőtti szakítás, a legádázabb vita témája pedig a karácsonyi szóló volt.

    Ebből a tehetetlenségből keresett akkor kiutat, most azonban rettegve gondolt arra, hogy el kell hagynia ezt a fészket – mert az volt számára. A bizonyítványosztást még átvészelte, mikor azonban az utolsó mondat is elhangzott, és a többiek búcsúzkodni kezdtek körülötte, izgatottan készülve egy új nyárra, nem bírta tovább, és elsírta magát. Osztálytársai mosolyogva gyűltek köréje, semminek sincs vége, és bármikor visszajöhetsz, mondták, ő pedig a könnyeit törölgetve bólogatott, de tudta, hogy nincs igazuk: valami igenis véget ért, és ő inkább vált évente iskolát, minthogy egy ilyen döntés után legyőzöttként könyörögje magát vissza. A sírást mégsem szégyellte: lehetőséget kapott arra, hogy megmutassa teljes önmagát, és ahogy sorra ölelte társait, boldog volt, hogy élt vele.

    Aztán elapadtak a könnyek, és a búcsúztatnivalók sora is véget ért: menni kellett. Együtt indult el a négy lánnyal, akikkel az elmúlt években furcsa kis csapatba fonták magukat. A nyár a vállukon ült, ahogy a térre érve megálltak a palacsintázónál. A sorban állva hangosan nevetve vitattak meg bármit, ami csak eszükbe jutott, majd forintonként dobták össze a pénz két pohár turmixra. Az emeleten a középső asztalt foglalták el, és a leghangosabb csoportok magabiztosságával fecsegtek tovább. Aztán előkerült egy telefon, és a falon lógó tükörbe mosolyogva csoportkép készült. Azelőtt sosem örökítettek meg semmit; kapcsolatuk hullámzásától függetlenül állandóak voltak egymás életében.

 

    Az ezt követő nyarat a megkeményedés vágya töltötte be. Nem volt tudatos vagy programszerű, de Emma erőre vágyott, megingathatatlanságra, és a keménység ezt ígérte neki. Sorra nézte a filmeket és sorozatokat, amikben hemzsegtek a meg nem értett csodák, az érzelemmentes vagy érzelmüket száz lakat alatt őrző hősök, ő pedig szép lassan elfogadta magát annak, ami sohasem volt. Eltökélten kerülte az előtte álló év témáját, és ábrándozásnak álcázta a lehetőségeken való rágódást. Ha családjával vagy barátnőivel lehetett, ismerős helyzetek ismerős forgatókönyveit követve, határtalanul szabadnak érezte magát – elég volt azonban egyetlen kérdés, egyetlen egyet nem értés, és a levegő megfagyott közönyétől, amire ijedtségét próbálta lecserélni.

    Pár nappal a nyár vége előtt a bátyja egyik barátja ránézett állig visszavágott hajára; mi történt, kérdezte. Meguntam, hogy hosszú, válaszolta ő, mosolyogva az emberek eltökéltségén, hogy történetet lássanak minden megváltozott frizurában. Hirtelen felindulás volt, és boldog ő volt az eredménnyel: ez nem elég?

 

    Aztán eljött, ő pedig félt, és mindent megtett, hogy független maradhasson. Nem akart támaszt, mert nem akart teher lenni. Egyedül akarta megtalálni a helyét és megalkotni önmagát, de újra és újra megbénította a meggyőződés, hogy ahova csak lép, leírják, beteszik egy dobozba; hogy eldöntik, milyen viselkedést várnak el tőle.

    Hetekbe telt, mire meg tudta különböztetni az osztálytársait, és hónapokba, mire habozás nélkül a nevükön merte szólítani őket. Képtelen volt megszokni a tagozatok gondolatát, hogy egy helyett mindenből négy van, és már nem elég csupán azt tudni valakiről, hogy hányadik osztályba jár. Túl sok volt az ember, elöntötték a folyosókat. A napok egyetlen végeláthatatlan vándorútba folytak össze, amit időnként a helyekért való verseny tett még nyomasztóbbá.

    A szünetek, amiket addig az elvárásoknak megfelelően várt és szeretett, most bizonytalan várakozássá nyúltak, amiket osztályterem híján, a folyosón kellett átvészelni. Nem volt többé olyan, hogy szándékos egyedüllét: ha leült egy padra, hogy olvasson, pár perccel később egy ismeretlen csoport táborozott le mellette, hogy kifordítsák, kényszeredetté tegyék magányát. Menetrendszerű kitérőket tett, vissza-visszajárt a szekrényéhez, a haját rendezgette a mosdóban; bármit megtett, hogy elkerülje az alternatívát, a negyvenöt percenként ismétlődő vadászatot egy társért.

    Úgy érezte, hogy egy működő rendszerbe lépett be, ahol sosem tudhatja, milyen egyensúlyt borít fel egy meggondolatlan lépéssel; ahol mindenki a szabályoknak megfelelően működik, amiket ő nem ismer. Nem tudta, mikor kapcsolódhat bele egy beszélgetésbe, és mikor fog megzavarni egy bizalmas témát. Nem értette az állandó képmutatást, ahogy a társai gondolkodás nélkül leálltak beszélgetni olyanokkal, akit egy szünettel korábban ítéltek el. Nem tudta, mi a támadás és mi a kedves ugratás. Nem tudta, hogyan kellene reagálnia arra, ha beszéd közben elterelődött róla a figyelem, vagy a szavába vágtak. Egyszer meghívták egy házibuliba – sikerült túlöltöznie, és szörnyen érezte magát. A következő alkalommal megfordult a fejében, hogy nem megy el, a végén azonban mégis ott volt, mert a félelem, hogy kizárja magát valahonnan, mindent felülírt.

    Nem akarta elveszíteni önmagát, de félt a másságtól. Egyszemélyes hadjáratot hirdetett a gimnáziummal szemben, ami eltörli az egyediséget és dicséri a hasonulást, és eltökélte, hogy ő sosem fog meghajolni egy ilyen hatalom előtt. Titokban lesajnált mindenkit, aki a divatnak megfelelően öltözött, és nem hitte, hogy valódi egyénisége lehet annak, aki enged a tömegnek. Gondolatban olyan emberek beszólásaira készült fel, akikkel sosem beszélt, és lélegzetvisszafojtva figyelte, hogy nem tévesztette-e el a helyét, nincs-e útban valakinek.

    Keservesen vágyott a régi napok után, mikor oszlopos tagja volt egy osztálynak, mikor huszonnyolc emberrel osztozott száz meg száz emléken, viccen és szófordulaton. Bár a régi iskolájában soha többé nem érezte magát otthon, és meglepően kicsinek és csendesnek találta az épületet, az első hónapokban rendszeresen visszalátogatott. Már nem tartozott oda, de minden tégláról magára ismert. A folyosókat járva erőt merített a tudatból, hogy ő már túllépett, túlnőtt mindezen, és elöntötte a büszkeség, amiért képes volt változtatni az életén. A legnagyobb ajándék azonban a kitörő lelkesedés volt, amivel volt osztálytársai fogadták, ha feltűnt az ajtóban. Az új iskola küzdelmei sokat veszítettek súlyukból, mikor érezte, hogy megvan még az a csoport, ami mögötte áll, ismeri és elfogadja minden hibájával együtt.

    Ugyanakkor az erő, amit a látogatásokból merített, minduntalan visszahúzta egy kicsit – hónapok teltek el, és ő még mindig az osztályomként utalt a régi osztályára, és aránytalanul sokat emlegette őket. Érezte, hogy ezzel csak árt magának, hogy nem lehet egy új közösség tagja, amíg a régihez ragaszkodik, de képtelen volt abbahagyni: megnyugtatta, hogy mások is láthatják, hogy nem volt mindig a periférián. Történeteiben minden régi ismerősből barát lett, míg az új társait hónapok után sem merte így nevezni. Félt a függéstől, a visszautasítástól, a kiszolgáltatottságtól. Hogy többet olvas bele a kapcsolataiba, mint amit jelentenek. A régi barátságok hangoztatásába burkolózott, hogy ne kelljen rászorulnia újakra.

 

    Küzdött a függetlenségért, de titokban már meghódították a szívét. Mutatta a keményet, de elég volt pár hónap, és megszerette azokat, akik körülvették. Boldoggá tette minden szó, minden mondat; bármit megtett volna a barátaiért. Hozzájuk akart tartozni.

    Annyira örülök, hogy átjöttél hozzánk, mosolyogtak rá. Én is örülök, akarta válaszolni hálásan. De mi van, ha az elszigeteltség után valami sokkal ijesztőbb jön?

Horányi Hanna Zelma
2018-ban érettségizett a Városmajori Gimnázium magyar irányultságú c. osztályosaként.
2017-ben a Budapesti Eötvös József Gimnázium és az Aegon Magyarország Általános Biztosító Zrt. támogatásával az Irodalom Másképp középiskolai irodalomversenyen különdíjat nyert. 2018-ban a Menő Könyvek kiadónál megjelent első önálló tiniregénye
Egy év, tíz hiba címmel. E novelláját ugyanebben az évben publikálta a kiadó Szakítós című novellaantológiájában.

x

Horváth Emese Dorka

Az idő

Az időtlenség kellemes ringatása véget ért,
Az ember az időért odaadta végtelen életét.
Kinek kellett ez-siránkozott a nép-
Egy végtelen pillanatot mi darabokra tép?
Ez a jelenség már mindenkit elért,
S néhány ember csak, ki bűnhődik ezért.
Egy faluban laknak, hol egy lány született,
Ugyanúgy itt az ablakok üvegek,
Ugyanúgy vannak dombok és üregek,
Csak itt nem él az idő s a gyűlölet.
Levelet írának falunk hős lakói,
Nem tudván, hogy ezért meg kell majd lakolni.
Jó szándék vezérli időtlen szívüket,
Magukhoz csábítván egyetlen hívüket.
S maguk ellen fordítva ellenségüket,
Ki kifolyasztaná nemes vérüket.
De valami varázslatos elrejti őket,
Az idő tengerében az űttörőket.
Eléáll egy lány, kilépve e ködből,
Megmondja az igazat, s úgy beszél, mintha könyvből
Olvasná: – Megkaptad-e levelem?
– Hallgass el, szemtelen
Vagy társaid testét elvermelem
Így lakol, ki fordul ellenem.
Bujdosásra vagy hivatva s árulók között,
Kísérteni fogja lelked az ördögöt.
Sírni fogsz az időn s a saját sorsodon,
S amerre mostantól lép a lábnyomom,
Ott a művészeted halála vár reád,
Sors elől menekülni úgyis kár tehát.
De én mindörökké rajtad tartom szememet
S ha nem én, az idő majd véget vet neked.

A lány csak csendben nézett, értette e szavakat,
Mégis érezte, hogy lélegzete elakad.
Elindult lassan és csendesen, amilyen csendesen lehet.
Lelke vérzett, látszott, elkeseredett.
Keblén ült gyermeke, elhagyatott lélek,
Férjükkel hárman egyszer visszatérnek.

A többiek vándoroltak, szemük mindent tűvé tett,
De máig nem lelték meg újra, hol van a művészet.

Horváth Emese Dorka versét Lázár Ervin Az asszony című novellája ihlette.

x

Horváth Emese Dorka

Örök körforgás

Azt hiszem, hogy szeretlek,
Mert felejtek.
Azt hiszem, hogy felejtek,
Mert szeretlek.
Ha Rád nézek, elfelejtek
Mindent, csak Te vagy.
Ha elfelejtelek, Rád nézek,
Hogy eszembe juss.
Ha eszembe jutsz,
Rád nézek, hogy elfelejtsek mindent.
Ha eltűnsz, megkereslek;
Ha megkereslek, eltűnsz újra.
Pedig itt vagy az emlékeimben,
Igen, itt, éjjelente Te kopogtatsz
És rontasz ki, hogy újra megkeresselek.
Vagy csak azt hiszed, elfelejtelek, mert nem szeretlek?
Nem felejtelek el, mert…
Azt hiszem, hogy szeretlek,
Mert felejtek, azt hiszem...

Horváth Mesi (7.b) verse a novemberi TollÁszkodó feladatok nyomán íródott.
Vérbeli szerelmes vers.

x

Horváth Emese Dorka

Őszi hajnal

Reggelente a harmat,
Hideg van már, kapargat.
A szélnek dől a hajnal,
Elszelel nagy robajjal,
Már köd borul a tájra,
S a napnak víg sugára
Már gyengébb, mint a kályha,
Elveszett, gyönge, árva.

Horváth Emese Dorka 7.b osztályos tanuló versei őszi feladványunkra érkeztek, mely Parti Nagy Lajos Őszi kávé és Rilke Őszi nap című verseihez kapcsolódott.
Anakreóni hetesekben kellett őszi témájú verset alkotni.

x

Horváth Emese Dorka

Az idő

Egy elátkozott faluban, Alsókalászospusztán született egy lány. De ne vágjunk rögtön a közepébe, miért is volt Alsókalászospuszta elátkozva.

    Egy szép napon, mikor a világban még nem volt idő, a nap és a hold egyszerre voltak fent az égen és a patakokban állva folyt a víz, ezen a településen furcsa dolog történt. A nap egyszer csak leszállt és átadta helyét a holdnak. Az emberek azt hitték, örök éjszaka borult a falujukra. Amikor pedig a nap újra teret hódított, rájöttek, hogy valami hihetetlen született meg. Ez a hihetetlen attól fogva behálózta életüket, szorongással és félelemmel töltötte el szívüket. Enélkül is éltek volna, meghaltak volna, enélkül is aludtak volna, enélkül is lettek volna ébren, de az egész életük egy végtelen pillanat maradt volna, melyben minden egyszerre történik és mégis minden történésre kellően oda lehet figyelni. Ehelyett a kusza és mégis rendezett gombolyag helyett az emberek élete egy hosszú, követhetetlen fonallá vált. Megszületett az idő.

    Persze ez nem csak Alsókalászospusztán történt meg, hanem az egész világon. Az emberek nem ülték le többé életüket egy helyben, gondolataikba mélyedve, utazni kezdtek. Kivéve persze említett településünk lakói. Ők voltak azok, akik először papírra vetették gondolataikat. Ők voltak azok, akik le akarták győzni az időt. Ők voltak a művészek, akiket a kívülállók elátkozottnak hittek.

    Ebben a falucskában – mint már említettem – született egy lány, aki az idő kegyetlen törvényeinél fogva felcseperedett. Neki jutott először eszébe, hogy a művészetet, ami az utolsó időtlen dolog a földön, más településekkel is meg kéne osztani. Természetesen a többieknek sem volt ellenvetésük. A postát nem ismerték, így szelek szárnyára engedték verseiket, festményeiket, gondolataikat, egyszóval művészetüket. Így sok embert sikerült meghódítaniuk, akik szintén elkezdtek verseket írni, festeni, gondolkozni és sokan keresni indultak Alsókalászospusztát. Egyszer egyikük oda is talált. Valami különös érzés vezette. Legelőször a lányt pillantotta meg. Ahogy egymásra néztek, megszületett a szerelem.

    Igen ám, de az egyik ilyen üzenet egy időkedvelő emberhez is elért, akinek nem tetszett ez a dolog. Már hogy is tetszett volna, amikor egyszerűen nem tudta felfogni, mi lenne idő nélkül. Azt pedig nem tudta, hogy nem felfogni, hanem elképzelni kell. Megkérte térképészeit, hogy segítsenek neki megtalálni a falut, hogy végleg leszámolhasson vele. Természetesen a tudomány egy idő után mindenre képes volt (csak arra nem, hogy elvonatkoztasson saját magától), így ez az ember is eljuthatott Alsókalászospusztára. Pusztítást akart véghez vinni, hihetetlen mértékű pusztítást.

– Mindenkinek véget vetek! – mondta vérszomjas hangon – Meglátjátok majd, lejárt az időtök... 

Az idő szót erősen hangsúlyozta. Félelemre és rettegésre számított vagy legalább eszeveszett menekülésre, de választ sem kapott. Az egész falu láthatatlanná vált. Hogy mi történt, az máig nem tisztázott és talán csak akkor derül rá fény, ha az idő újra eltűnik az emberek életéből. Akkor először a világ időtlen történetében esni kezdett a hó. Csak egy asszony, karjában csecsemővel, állt merészen az ember szeme elé és válaszolt neki: 

– Megkaptad az üzenetemet? 

– Takarodj innen! A többieket megölöm, te még nagyobb büntetést kapsz. Életed végéig száműzve és üldözve leszel. Árulók vesznek majd körül.

    Ahogy ezt kimondta, megszületett az áruló fogalma. Az asszony hát menekült. Elhatározta, egy legalább olyan művészi nevű településen bujdosik majd, mint Alsókalászospuszta. Mi sem lett volna tökéletesebb helyszín Rácpácegresnél.

    Az ott töltött nehéz napok után elhatározta, hogy visszatér szülőföldjére férjével (a már említett művésszel) és gyermekükkel.

    Azóta keresik, de nem fogják soha megtalálni, mert a tudomány fejlődése leigázta a művészet földjét, a művészeket szétszórta a világban.

    Talán ma is élnek, ha az idő meg nem ölte őket.

Horváth Emese Dorka (7.b) elbeszélése a TollÁszkodó egyik decemberi feladványára készült,
Lázár Ervin Az asszony c. novellájának főhősének történetét képzelte el.

x

Horváth Emese Dorka

--- 4-es 6-oson utazva ---

Budapest.
Szétnézek a téren, illan a sok
Busz. Mennyi autó s sárga villamosok.
Budapest lelke a szívemben lüktet,
Gyors és mégis lassú, soha meg nem szűnhet.
Költők lelkében sorok,
Mennyi eldugott sarok!
Duna tükrében látom az arcom.
Nem tudom, ébren vagyok vagy alszom.
Szén-dioxid és hazaszeretet a bensőmben tombol.
Soha sem elég a végtelen sok sorból.
Egy dallam, ahogy zakatolnak a villamosok.
Észre sem veszed s már illan a sok
Emlék.
(2016. május)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

--- Egy másik galaxisból ---

Rád gondolok,
Hát ez beteg,
Hogy egész eddig szerettelek.
Kinevetem magamat,
Miért vagyok oly' hülye,
Kinek Téged kell
Szeretnie.
Láttalak ma... Látlak mindig,
Várom, mikor jössz végre,
Érted lemennék a pokolba,
Veled felszállnék az égbe.
Szeretlek. Ezzel álmodom,
Te tartasz meg olyannak, amilyen vagyok
És egyben miattad változom.
Lelkem vérzik, mégis ragyog.
Megölsz és felviszel az égbe,
Megfojtva ölelsz, mégis lágyan.
Gondoljak véresre, szépre,
Te vagy az egyetlen vágyam.
Látni akarlak, ahogy mosolyogsz,
Ahogy leolvasztod a szívemet.
Tudd meg, egyszer majd híre megy,
Hogy egy másik galaxisban éltél még,
Bolygóink összeütköztek.
Van valami édes-véres
(Amit csak én érzek)
Köztem-közted.

De érezned kell Neked is néha.
Látom, ahogy az éj sötétjében
Jeleket küldesz felém.
A világ másik felén
Is megérteném...
Visszatértél hozzám,
Boldog vagyok, hogy miattad szenvedek,
A szenvedély s a képzelet
Felperzseli véremet
S mindeközben eltemet.
Rám mosolyog az emléked,
Élesebb, mint akkor,
Átvágsz a galaxisok ködén,
Kikelek, kikelsz a napból.
Itt vagy. Közel. Bennem.
Érzem, hogy Te fogod a szívemet,
Mégis messze vagy...
Elvesztettelek.
Hol vagy?
Elmentél, itt hagytál, fáj az emléked.
Hiányzik pirosad, kéked.
Kitépted magadat belőlem.
Fényévekre tőlem
A távolban látlak,
Mert nekem örökre itt leszel,
Dobd le a fátylat,
A köd vékony lepel.
Hiányzol. Ennyi. Vége.
Megakadtam. Millió fényévre
Nem juthatok el. Hát, szia...
Szívemnek már nem kéne fájnia.
Nem is kell, csak rémlik a fájdalom.
(2017. január)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

--- Gól! ---

Oh szabad gyermekkor hogy elveszett
Azon nap, mikor megismertelek.
Rab vagyok én és máglyán égek el.
S a legszebb ebben, hogy nem érdekel.

Csak az a börtönőr, bizony az ott,
Ő volt az, aki felizgatott.
Ő érdekel csak, Érte égek én!
Szívem tüzének mérge kén.

Végem van. Oh! Végem volt két éve már,
Szellem vagyok, ki a földre visszajár.
Nem megy az írás sem, bambán nézek
Miért? Talán a halálért élek?

(Persze ha mindenki itt van mellettem! Nem képes senki sem békén hagyni? Egyedül (Veled)? Oh, kedves Utókor! Halálomon túl azt kívánom, legalább a síromat hagyják majd békén! Akkor is, ha rossz ember leszek, akkor se gyalázzátok meg síromat! Kérem! Epedve könyörgöm! Egyszóval plíz! Na persze, öt perc a művészetre, utána irány ki! Inkább megrohadok, mint hogy időkorlátban szenvedjek! Persze! Később is lehet verset írni! Megfogadom, nem hallgatok az időre, mert minden másodperc elvesz részegségemből!)

Jaj nekem! Irány a sík rónaság!
Ahol az időnek rab foga rág?
Akkor is megszegem! Minden illegális másodperc ezrede
Egy-egy csepp. De édes a tiltott gyümölcs leve!
Annál is édesebb, hisz megvan jogom!
A Művészet engedi, leszakíthatom.
És mégis sietnek ujjaimon a percek...
Egyre fagyosabbak a másodpercek.
Vége az időnek. Három kettő egy!
Emese ma tényleg futni megy!
Vége a mesének, hiába végtelen...
Pedig írnám még, mert jobbam élvezem
Bárminél
Leolvad már a két kezem
A sorokat lassan gépelem,
Lemerül bennem a gépelem...
(Bakker! Ahogy ezt leírtam, 15% maradt.)
És lehullott a fáról a barack.
Léccizéseket sem hallok.
Mert Neked most szerelmet vallok.
Századszorra...
Meghódítottál...
Az évszázad gólja!!!
(2016. augusztus).

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

--- Ha a hülyeség fájna ---

Ha a hülyeség fájna,
Fájna a kései
Észbe kapás s a pen-pineapple-apple-pen
Általunk gyarapodó megtekintései,
Ez fájna a fejünkben.
Fájna minden de miért,
Minden idióta
Reklám s mikor nem kapjuk, mit megígért
Átbillen a libikóka,
Mi voltunk a hülyék,
Nem a reklám. Átvertek
Rondán.
Agyunk rombolódik, mint az elhagyott várkertek.
Pont annyira fejlett a mai civilizáció, amennyire két r az ormány.
Fejlődünk visszafele, saját
Tudományunk nyom el és csap be,
Megesszük a mekis kaját,
Pedig jól tudjuk, mi van benne.
Becsapnak az ízek is,
A mennyei műanyag varázsa.
Egy régi vásárló, hű mekis
Sem mehet be a raktárba,
Mert szembesülne
Az összetevőkkel.
Ez rosszabb, mintha szembeülne
Egy önmegevővel
S látná, mint emészti magát meg,
Mint egy agy, ha gazdája a vizsgán átmegy
S onnantól nem érdekli
Semmi, mert a vizsga megvan.
Onnantól lehet lustálkodni, vétkezni.
Szén-dioxiddal dúsított földünk
Energiáit szürcsöljük.
Hogy majd néhány év múlva
Minél szűkösebben szűköljünk.
Már csak kóla lesz inni, az is romlott.
Száz éve várja pont ezt a sorsot
Van még egy raktárral.
És kezdődik a nagy párbaj.
De hopp! Tudósaink felfedezték
A holdlevet.
A kráterek közti hűs erecskék
Oltják szomjunkat, ugyan, mi gond lehet?
Palackozzuk be, áruljuk magas
Áron, a népek hadd lássák!
Olvadjon le a földön minden, ami havas,
Sarkok, parkok, minden hátság!
Ilyen az élet, a földnek annyi.
Ha a hülyeség fájna, már sikerült volna abbahagyni
Ezt az egészet. Ha fájna,
Megmaradna talán az emberiség közös hazája.
(2017. február)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

--- Otthon ---

Apa barnasört kortyol,
Függ-e ez a kortól,
Nem tudom,
Csak annyit sejtek, hogy bizonyára a húgom
Sikítása töri át a csendet,
Miszerint már megint csíp a szemcsepp,
Amire rá van írva, hogy nem csípi a szemet.
Na mindegy, van még egy tortaszelet,
Amit nekiadok. Ez a testvéri szeretet hatalma,
Hogy ne hízzak el, övé a torta, enyém a hat alma.
Így legalább nem kell szenvednem a futópadon
És úgy lesz minden, ahogy én akarom.
De ha felfedezem a hűtőben a fagyott Milkát,
Akkor abbahagyom a fogyást és az irkafirkát.
Akkor nincs más, csak a csoki
Fenséges íze, oly fenséges mint a hoki.
És a sportra gondoltam.
Ha már sport, kocogok egyet.
Megérte a csoki ezt az ötven percet?
És most az egyszer kidobom a kukába a szemetet,
Mellékhatás: fél óráig rángatom a szememet.
Csak a kupakot tartanám meg, nekem
Lett teremtve,
Mert rá van írva a nevem. A szemrángatás és kötődés,
Anya szerint annak köszönhető, hogy költő és
Kamasz vagyok. És e kettő ugyanaz és mégis ellentét, mint a sarkkörök
Mert a kamasz állapot, a költészet örök.
(2016. május)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

--- SLAM1 ---

Az idő telik, a térrel egybekel,
Mint a penésszel a romlott kecsketej.
Ez volt az eddigi legrosszabb hasonlatom –
Állapítom meg, majd a jövőmet latolgatom.
Hogy lesz a holnapom,
A holnaputánom.
Mert rövid az életem, mint a harmatnak a hajnali tájon.
Majd kitalálom . . .
Mert változom,
Inkább nem álmodom,
Mint hogy túl kelljen tennem az álmokon.
Vagy inkább kaszaboljam az álmokat rendesen,
Mint a kedvenc hentesem
A szalámit? Pörögjek egy vashengeren?
Melyen gurulni édes, mint az eper.
De mikor a realitás naponta elteper?
Megéri álmodni!
Naponta változni.
Egyik nap átlagos ruha, másik nap bakancs és térdzokni.
Még cikkcakkos az utam, inkább hullámvasút.
Örökké így fog ez menni? A realitás megint hátbaszúrt.
Az égen látok pirosat, lilát, azúrt.
Melyik fényt
Válasszam? Menjek és ismerjem meg a molibdént?
Vagy írjam örökké ezt, míg nem döntök?
Ez is útkeresés: naponta eldönteni, hogy angyal legyek vagy ördög.
Hogy egyek-e még egy csokit, vagy már ezt az egyet sem
Kellett volna. Vagy hogy Ő maradjon-e az egyetlen.
Minden nap egy döntés,
Mert ködmönt és
Dzsekit is csak idő különböztet meg.
A lelked ugyanolyan, bármily ruhába öltöztesd.
S hiába raksz rá gombot, a köntös megmarad köntösnek.
Már megint egy rossz hasonlat.
Legyek tagja a sornak?
Vagy csakazértis legyek más?
Leljem meg magamban a gerendát?
Keressek csomót a kákán?
Távozz, sátán!
Majd utamat megtalálom.
De addig is jól jön némi álom.
Nem mindig érzem magamban az akaratot.
Boldogok, akik hanyagok.
Vagy építsem már
Most az utamat? De mindig ellepi a sár.
Addig úgyis beomlik.
Annyit taposom a betont! Mit
Tehetnék mást, csak elképzelem,
Hogy majd Te is mész velem.
Képzelet, hogy képzeled?
Realitás? Ég veled!
Elolvassam-e az élet összetevőit?
Hisz a mogyorós csokiban is van minden földi jó,
Kivéve mogyoró vagy netán kesudió.
Bocsánat! Túlzást alkalmaztam,
Hiszem mogyorót nyomokban tartalmazhat!
Elolvasom, az élet
Tartalma: 99% döntések,
1% földimogyoró. Az élet hangját,
Színét és szagát döntések adják.
De az íze Nutella . . .
Melytől eltűnik a hétköznapok szürke unalma.
HKT vagy Eperke?
Maradjak gyerek vagy legyek gondok teperte
Felnőtt?
Napot vagy felhőt
Lássak az élet egén?
Az ég úgyis a tenyerén
Hordoz, csak néha tapsol.
Elég a sok elcsépelt hasonlatból.
De nem elég a döntésből,
Hogy zárt legyek, mint a klausztrofóbia?
Vagy legyen az életnek hozzám mit szólnia?
Koronája legyek a világnak vagy zoknija?
Legalább nem pályáznak sokan az utóbbira.
Ez már nem rossz hasonlat, hanem rossz metafora,
Egy világ-zokninak pont így megy a sora.
Mint egy elcsépelt
Metaforának. A realitás felképelt.
Mert nem az vagyok, aminek ő elképzelt.
Mert arról álmodom, hogy zokni
Legyek. De legalább van miről álmodni.
A művészetnek áldozni.
A szerelem romlott kecsketejébe mártózni.
Álmodni még egy szépet,
Mert nincs ideje még a döntésnek.
Nem tudom még, hogy merre menjek el.
Mert nem romlott még igazán az a kecsketej . . .
(2017. március)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

--- SLAM2 ---

Amikor nagyban emészt a szerelmi bánat
És elkezdek gondolkodni, hogy most
Emésztőrendszere mely szakaszán járok,
Ráébredek, hogy érdekel a biológia.
Igen, ezt kell csinálnom.
De aztán maradok a versírásnál.
Mely közben sokszor elgondolkodom
A golyóstoll működésén,
A papír és a tinta egymáshoz való
Vonzódásán és azon, hogy a szerelmet
Is fizikai folyamatok okozzák,
Akkor lelkes leszek és tanulmányozni
Kezdem az izzót, amíg lila foltok
Nem jelennek meg előttem.
Vagy még tovább.
Ha pedig majd egyszer értetlenül
Nézek egy ábrára vagy éppen egy
Szerelmes versre, amit totál önkívületben
Írtam, majd eszembe jut, hogy nem kell
Mindent érteni. Amikor pedig harmadszorra
Is az jön ki, hogy az ember súlya mínusz 600Newton,
Egy pillanatra elhiszem, hogy nekem van
Igazam. És ez az érzés több mint sikerélmény.
Valami egész más. Aztán persze megértem. És mindennek vége.
Szomorúan nézem a kockás lapokat. Négyzethálós. Kockás.
Elgondolkodom, hogy miért pont derékszögűek.
Ez a gamma szög. Ha elforgatjuk,
Egy befejezetlen végtelent kapunk.
Ez az Univerzum. Nem U betűvel
Kéne jelölni.
Az annyira minden kreativitást
Nélkülöző.
Igen, ilyeneket akkor jegyzetelek a kockás lapra, amikor kevésbé lelkes kedvemben
Vagyok a tudományok iránt.
Majd mégis tenni akarok valami
Értelmeset
És a körzőm segítségével elharmadolom
A szöget. Nem. Nem lehetetlen. Nem.
Najó, én leszek az ötletgazda, a kivitelezést
Másra hagyom.
A szögekről eszembe jut
Az énekesmadarak csőre
És szívből jövő dalra fakadok.
De amikor a falamon függő
Robert Smith is szenvedve
Fogja be fülét, akkor nem szomorú,
Hanem mérges leszek.
A húgom pedig utalásként a másik szobában feltekeri az általa dzséjlónak
csúfolt nos, zenét.
És még velem van a baj!
Ért is a környezetem az avantgárd zenéhez!
Előveszem a gitárom a szekrényből.
Sikerül felidéznem két akkordot
És roppant tehetségesnek érzem magam.
Depisen csücsülök ágyamon.
Előidézem, honnan bányászhatták hozzá a fémet.
És hogy az egyik bányászfiú biztos jól
Nézhetett ki. Eszembe jut, hogy
Milyen régen varrtam.
Főleg hogy nem is tudok.
Megvarrom az arcát.
Akkor sem csüggedek, amikor
A végeredmény leginkább egy befejezetlen
Picasso-festményhez hasonlít.
Direkt lett ilyen.
Ezt legalább én elhiszem.
Úristen!
Kezdek öregedni.
Minden jel erre utal.
Feledékenység, hímzés.
Hát mi vagyok én.
Inkább előveszek egy nagy
Kartont, és festéket rázok rá
#kortársművészet
Amikor pedig az ilyen művészi
Tevékenység miatt elcsúszom
A tanulással, mint ahogy
Elcsúsznak a kőzetlemezek,
gyorsan átmegyek egy másik
Időzónába.
Amikor pedig agyserkentőként
Betolok egy nagy tábla csokit,
Azzal nyugtatom magam, hogy
Napóleon is azt evett,
Eszembe jut, hogy miért lett volna feltétlenül Napóleon?
Lehet, hogy a világ nem is régen született, csak mindenki engem akar becsapni.
Lehet... Minden lehet.
Ezt bele kell írnom egy könyvbe.
Nem, innen már nem fonódik tovább
Gondolataim fonala,
Melynek kuszasága egy hiperaktív
Macskának is kihívás lenne.
Itt, ezen a ponton megtaláltam, mi akarok
Lenni.

Viszont.
Amikor a lelkem nagyban eret vág.
És úgy érzem, hogy ennek már
Megint az irodalmi vénám esett áldozatául,
Már nem vagyok ebben annyira biztos.
Költői válság néven elkönyvelt
nincskedvemsemmihezérzéssel
Ülök az ágyamon,
Jé, az az ujjlenyomat biztos a bányászfiúé.
Ja nem, az én voltam, amikor ráugrottam
Az ágyra, majd bűntudatomban simogatni kezdtem.
És amikor rádöbbenek, hogy mennyire
Nem vagyok normális.
Újra biztos leszek benne,
Hogy mi akarok lenni.
(2017. március)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

--- Tinta ---

Azóta kifogyott a toll, amit még a BTK-ról szereztem
Már a szívem is üres, mintha csak új lenne,
Emlékekre várva állok a semmi esőjében,
Hátha ismét feldobog szívem.
Nem élek. Unalmas.
Már nem is akarlak látni. Minek?
Úgyis csak egy üres pillanat lenne.
Megszűnt az időtlenség. Vége a végtelen pillanatoknak.
Nézem a tollat. Nem fog.
Az eszem. Végem, kiürültem, nincs értelmem.
Mint egy vers, ami nem szól semmiről,
Most pont olyannak érzem magam,
Ha látnálak, megtelne élettel a szívem.
Bár ezt a tollat nem tudnám megtölteni
Az emlékeddel. Mert az nem tollba önthető.
Az egy szívbe férkőző rózsa,
Ami néha nagyon tud szúrni.
Idegességben nyugtató. Néha kávé.
Amikor pont nem kéne.
De a kávé forrósága leolvasztja
A toll műanyagját. És erről
Eszembe jut a hűtő. Meg az összes vers, amit nem nekem írtál. Vagyis az
Összes versed. És végre Te is eszembe jutsz,
És az emléked egy kifogyó toll végső lehelete,
Az utolsó pötty tinta.
Még itt van bennem,
Bár máshol jársz.
De érzem, hogy egyszer még írni fogok
Azzal a tollal.
Erre a papírra. Most,
Csak egy másik galaxisban.
Ahol a tinta és a reménytelenségben való hit
Kifogyhatatlan. Ott fogunk
Egyszer találkozni.
Egy végtelen pillanatra.
A toll csövében látom a tükörképed.
Gratulálok.
Újra életet (halált?!) hoztál szívembe.
De legalább látom a tollban a
Rászáradt tintát,
Amit már csak nézésre lehet
Használni.
Ezek az emlékeim Rólad.
(2017. február)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

A novemberi eső lemosta

A novemberi eső lemosta
Az őszt, a hóval csordul le a peronra
A tél az esőcsatornából.
A hó alatt,
a zajtól távol,
Az idő múlása ottragadt.
Botladozván a befagyott villamossíneken.
Még remélem, hogy az ősz egy búcsúlevelet ír nekem.

Az ég néha olyan világoskék,
Hogy legszívesebben virágoznék
A fejem fölött komoran álló fa helyében.
Hagyom, hogy beférjen,
Szépen lassan beférkőzzön
A szívembe a hó hullásának elmosódott
Emléke, mely öt mérföldön
Elkísér majd életem útján.
Az emlékamőbából egy utolsó nyúlvány
Bizseregve, szívemet átfúrva.
Áthangolja életemet a-mollból A-dúrba.
De hiába táncolok és éneklem: hópelyhek, hulljatok,
Ha egyszer egyre közelebb az abszolút nulla fok.

Kiszívott belőlem sok mindent a tél, a lelkemet ütve meg.
De mostmár érzem, hogy közelednek az ünnepek.
A hideg és az ünnepi hangulat ellentéte olyan éles ,hogy nem érzem az élét sem.
Alattam csak hallgat a hó félénken
Amióta letapostam, azóta fél.
Érzem, örökre belémfagyott a tél.
(2017. november)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

Wellness

A levegő nehéz. Azoktól a gondoktól,
Amiket az emberek önfeledtségükben
Elfelejtettek.
Látszik, ahogy egy kisgyerekbe
Egy nehéz légvétellel
Visszatér a fogfájás.
Sokan a víz alá menekülnek a jelenség
És a hangosan üvöltő idegesítő
Szám elől,
Amit nem tudnak elkapcsolni.
Naptejjel hozzáragadva a lustasághoz,
Senki sem gondolja,hogy ez a fejek fölött lebegő
Ismeretlen tömeg sűrűsödik
És nő.
Egyszer majd eljut a víz alá is.
Senki nem számít rá,
Hogy egyszer beleragad egy csúszdába beszorult sóhaj buborékjába.
És vagy ottmarad örökre,
Vagy magával viszi a pillanatot
És csak a felfújható krokodil
Fogának kidurranás előtti állapota szakíthatja át.
Amiben még csak levegő van.
Amiben ottragadt a teljes megkönnyebbülés
Utáni első légvétel,
Amiben ott ragadt a nyár.
(2017. július)

Ülök, valahol a békés semmittevés és a lelket széttépő
Unalom határán, vagy az ég szélső
Kapaszkodójába fogódzva
Sodródom az univerzummal, egy újabb gondolat-bozótba.
Nem hagy békén a semmi,
Semmi sem hagy békén.
Ennyi az élet, ellenni
A világ üledékén.
Nem tudom, mi az az élet,
De jobb, ha meg se tudom még, mert
Futhatok a valóság után
Még végtelen kilométert.
Hagyom, hogy az univerzum szélrózsái
Kibillenjenek a végtelen irányából.
Hagyom, hogy a végtelen megfoghatatlan muslincája
Körözzön a fejem körül ellipszis alakú pályán.
Mert mi mind a végtelen kötéltáncosai vagyunk.
És ugyanaddig jutunk el a kötélen.
Az emberi agy határzáráig.
Ezen tűnődve töltöttem el életemnek egytízmilliomod részét,
Majd lecsaptam az élet légycsapójával a muslincát.
Éjszaka pedig végignéztem, ahogy megszületik az újabb.
A körforgás szele egyre nagyobb széllel fúj,
Amíg le nem sodor a kötélről, és nem kezdhetem újra.
De addig is hagyom, hogy
A végtelen
Kopogtasson az agykérgemen.
Csak még nem gondolkoztam el,
Mi lenne, ha be is jönne.
(2018. augusztus)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

--- Ablak ---

A nyitott ablakból áramlik be a hideg levegő.
Az este utolsó sóhaját érzem az arcomon.
Tekintetem egyesül a sötéttel,
Amihez nem fogok soha hozzászokni.
A szobát betölti a hideg,
Amit a kinti sötétség rántott le magáról.
Egy egész város álmait
Fújja be a fejembe a szél.
Csak a hűtő zúgását hallom lentről,
A hang magányosan indul útnak,
Hogy kikössön valahol a sötétben.
Kezdek fázni. Remegésem betölti a tér világos
Részét. Vagyis a papírt, amire írok.
Nem csukom be az ablakot.
Nem.
Valahol távol egy repülőgép
Búcsúzik a mozdulatlanság békéjétől,
Benne emberek életük útját élik meg.
Én pedig pontosan 18 másodperc múlva
Fogok tüdőgyulladást kapni.
-------------------------------------
Becsuktam az ablakot.
A hiányérzet dörömbölése elégedettséggel tölt el.
Mi keresnivalója volt a gondolataimnak ott kint?
Valamit kerestek.
Elegem van az írásból.
Még a piros zseléstollból és a
Mélyfehér, fájdalmas papírból is.
De tudom, hogy az ablak
Még ki fog nyílni.
És végül minden a papíron köt ki.
Ami végül a sötétség része lesz,
És lassan beszivárog
Valaki más ablakán.
(2018. február)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

--- Pocsolya ---

Fölnézek az égre.
Túl messze van a végtelen ahhoz,
Hogy az emberi agy által felfogható legyen.
Évmilliók óta felrobbant az a csillag ott,
Gondolom.
Vagy talán az Univerzum is.
És én meg a leheletnyi életem
Itt a földön csak utóhatás vagyunk.
Emlékszem a mesékre a csirkékről,
Amik még levágott fejjel is rohangálnak.
A Föld pármilliárd éve is ilyen.
Egy utolsó kör a tanyán.
Az emberiség történelme csak egy lépés.
Én pedig egy porszem vagyok,
Ami a csirke lépése nyomán kijut a semmibe.
Mert a semmi mindig megmarad.
Ezen gondolkoztam egy pocsolya mellett guggolva
És épp igyekeztem megfejteni,
Hogy néz ki a semmi tükörképe.
Próbáltam elterelni a figyelmemet erről:
„És mi van az után és az után? És mi volt az előtt? És az előtt? És az előtt és a semmi előtt?”
Ekkor egy galamb repül a pocsolyába
(Persze nem itt és nem most)
És arcbafröcsköl a valósággal. Amit nem értek.
Talán azt akarta közölni,
Hogy az alienek is a végtelenen gondolkoznak?
Otthagytam azt a pocsolyát.
Felálltam.
De az arcomon még mindig ott folydogált
a galamb által ráspriccelt
Végtelen.
(2018. február)

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Horváth Emese Dorka

Püspökladány

Este van, este van: kiki nyúgalomba, már aki itthon van, mert amúgy egyedül
Vagyok. A lelki aksim lemerül
A magánytól.
Mióta nem hallottam apámról.
Zúg a számítógép, csúcstechnológia.
Nagy szobám van, sosem tör rám a klausztrofóbia.

Este van, este van : kiki nyúgalomba. Pedig közös a szobám az öcsémmel.
A szeretet a válasz arra, ennyi ember itt hogy fér el.
Ha szeretet lenne, elférne itt egy egész ország is,
Azért igazán kéne egy normális
cipő. Zúg a légy, a szobán vele is osztozom.
Messze a város, messze az oktogon
Innen.
Az udvaron üvegház, mesterséges

Trópusi övezet,
Soha nem láttam én még kérges,
Munkától fáradt kezeket.
Bár az osztályból sok mindenben vezetek.
Boldog lehetek,
mászhatok szintetikus pálmafákra.
Ez elég is általába’.
De van, hogy nem.

Az udvaron – ha szabad ezt itt
udvarnak nevezni - akad egy kis
Rendetlenség, meg a kutyánk.
Jó nekünk ő, én személy szerint soha nem akartam orángutánt.
Mindig jut neki is étel,
Ez alól sosincs kivétel,
Inkább egy nap lemondok a vajról a szendvicsben.
Te szent isten!
Már mindjárt fél hét,
Össze kell dobnom valami vacsorafélét.

Nyitva az ajtó, ez csak fokozza
Az ürességet. Egy gigantikus dobozba
Bezárva élek,
Ez árva élet,
Luxusmagány.
Tudom, milyen Miami, de azt nem, milyen Püspökladány.
Pedig ott élnek a Nagyiék.
Hogy az milyen szép vidék
Lehet. Ja, amúgy
Van egy öcsém. Ha csak úgy
Letévedek a nappaliba, összefutok
Vele, de úgyis csak kockul, figyelme mint görbe hurok,
Telefonja köré fonódva.

Nyitva áll az ajtó, árad be a kacagás.
Szívemről a gondok legurulnak, mint egy farakás,
Ha ezt hallom. A sütiből mindenkinek jut egy harapás.
Bejön mindenki.
Úgy érzem, nincs semmi
Baj. A kutya heverészik, a kis lusta,
A családot nem cserélném el semmilyen luxusra.
Látni az ablakból a lemenő napot,
Ilyen látványt
Sehol sem kapok.
Bár néha átvált
A szívem a vágyakozásra.
De eddig mindig meghátrált
Az önző vágyak sokasága
A szeretet elől.

Gyűjtögeti a meleget a napkollektor, mily megható.
Az udvarban lenn a tó
Csak az enyém, de semmi
Kedvem oda lemenni.
Apa küldött valamit, dejó! Jaj nekem…
Most lett egy 14. iPadem.
Super VIP limitált széria.
Nem is tudok már elférni a
Sok ajándéktól.
De egy kis szeretet elvétve
Még elférne…

Fűt a kályha, amennyire
Csak tud, a szennyvize
A városnak messze innen
Folyik el, persze minden
Messze van, mint már mondtam,
De nyugodt az élet, a nyugalom megül, mint kis patak az árokban.
Kicsi az ágyam, de annál nagyobbat álmodtam
Ma éjjel. Enyém volt a világ, amennyi város van,
Mind az enyém volt.
A teljes égbolt,
De csak a félhold.
De boldogabb vagyok, mint álmomban,
Mert ilyen családom van.

A szomszéd szobában öcsém popcornt ropogtat.
Nem minősítem gonosznak,
De én épp diétázom, ő meg hangosan csámcsog.
E fiúból szakács
Lesz, mondja a tanács,
De nem láttam még, hogy legalább szendvicset
Vagy bármi mást készített
Volna.
Egyszerűen csak fontos neki a gyomra.

A kisebbik öcsém kenyeret kér, van még.
Csend van, csak a csámcsogás s a nagy szék
Nyikorgása hallatszik, a nagyobb öcsém olvas.
Leolvasná az égről a napot és a holdat.
Ez most nem volt egy túl jó hasonlat
(nem is hasonlat volt). Ő biztos jobbat tudna, azt mondja, költő lesz.
Ha hallatszik egy apró nesz,
A könyvből néha föl-föl les,
Egyébként olvas, olvas, olvas.

Végre leteszi a tálat, az asztalon pendül,
Ez után teljes csend ül
A sokszáz négyzetméterre.
Szép volt a világ legdrágább étterme,
De nem Apa, hanem egy néni vitt el,
A bébiszitter.
A szívem így mivel töltsem meg?
Letörlök egy árva könnycseppet
Az arcomról, de csak egy van. Ő is magányos, pont mint én.

Pendül a húr, a nővérem fél évig egy használt
Gitárra gyűjtött, mert nem ingyen adták.
De megkapta. És játszhat rajta mostmár,
Ugyanis rocksztár
Szeretne lenni. Nagy álmok
Ezek, de egymással megoszthatjuk őket, ezért szeretem a családot.
Nekem néha jól jönne egy telefon,
De álmaimat szinte mindig feladom,
Így ezt is. Jó nekem így.
A szeretettől finom az étel és édes a víz.

Kopog valaki, biztos nem Apa, mert épp üzleti
Úton van, úticélnak Indiát tűzte ki.
Valami szuvenírt biztos hoz majd, örülni fogok, de nem áltatom
Magam. Fáj, hogy nem láthatom.
Na, megnézem, ki az, egy új barát,
Tegnap meghívtam, hogy jól érezze magát
Legalább egy picit, otthon neki úgyis rossz lehet,
Koszos, pici lakás, mindenhol porszemek.
- Szia.

- Szia!
- Kerülj beljebb, mesélj, vannak testvéreid? Szereted őket?
Egy évben átlagosan hány centit nőnek?
Szereted az otthonod? És a családod?
Lépj csak be az ajtón, na látod,
Megy ez.

-Megy ám, lépni azt tudok,
Csak a ház láttán elbambulok.
Amúgy vannak tesóim, sokan vagyunk, mint a páratlan zokni.
Van egy nővérem, imád gitározni.
Van két öcsém, az egyik folyton olvas.
Olvasási kedve végtelen, mint egy 90 fokkal elfordított nyolcas.
A másik öcsém csak eszik és rohangál, mint egy tipikus
Kisgyerek. Bár néha kissé kritikus
Felém,
Szívesen köt belém,
Ha nem engedem, hogy csaljon sakkban, de aztán megnyeri az engedelmem,
Ezért sakkban verhetetlen.
Egyszóval jól elvagyunk.
Együtt nevetünk, s a nővéremmel átvesszük a KATI szórendet.

-Jó nektek.
Nekem van egy öcsém, de istenemre,
Néha teljesen olyan, mintha itt se lenne.
És vannak szüleim, egyik sincs itthon, de ez így szokásos, megvagyok egyedül, nyúgalomba’.
Apa elment Indiába, Anya meg Wellness-szalonba.
Szerintem hívd fel a szüleid, hogy ne aggódjanak, elfelejtetted, lefogadom.

-Hívnám én őket, csak épp nincs telefonom.
És otthon csak egy nagyon régi van. Néha elkélne,
Anya nem félne
Ennyire, hogy elveszek. De nincs. Ilyen az élet.

-Nekem van pár felesleges, az egyiket nem kéred?
-Nem fogadhatom el.
-Csak a kedvemért.
-Hát nagyon köszönöm.
(Beszél valakivel)
-Apukáddal vagy anyukáddal beszéltél?
-Apukáddal. Ne nézzél
Ilyen furcsán, tényleg vele, majd meglátod, higgy nekem.

-Csak kicsit furcsán hangzott hirtelen.
(Kicsit később)
Ki kopog, ki lehet,
Kit a sors idevet?
Hogy nem fogta el a security?
Nincs semmi tuti
Tippem. Na lássuk…..

(Apa érkezése)

Este van, este van, nincs zavaró csend végre,
Öcsém kapott egy könyvet így estére.
Mesélünk, kivel mi történt, együtt vacsorázunk.
Örömmel, nevetéssel van tele a házunk.
Közel már a boldogság felső határa,
Jövő héten elmegyünk Püspökladányra.
Este van, este van, a telefonom közös,
Lángol boldogságunk, mint egy üstökös.
Ki hív? A lány, akitől a telefont kaptam,
Vidámnak hallatszik, nevetése csattan.
Boldog a két család, mintha a világ ura volna,
Este van, este van, kiki nyúgalomba.

Horváth Emese Dorka
verse az EMMI Család és Ifjúságügyért felelős államtitkársága által meghirdetett Szabad a vers! című pályázatára készült, melyben 2018-ban, a Családok Évében nagy költőink családhoz köthető verseinek újragondolására hívták fel a középiskolás diákokat. Dorka Arany János Családi kör című versét választotta, a műhöz film is készült.

x

Horváth Emese Dorka

Változatok évszakokra és madarakra

Téli verebek

Szerencsétlen kikerics zöldellne még,
De levele el lett földelve rég.
Telemet verebek tönkreteszik,
Télen minden költő költekezik.
Verebeket kezemből etetem,
Egyelőre mégsincs elegem.
Jeges pelyhek csengenek, e zene felvidít,
De lehetne melegebb egy picit.
Értelmetlen versikémnek vége,
Ennyi elég lesz télre.

Madarak nyáron

Nyár van, száraz a szántó már.
Tyúkom s Marcsa kakasa? Álompár!
Tojást tojt kotlósom, hatvanat.
Padláson sok kacat ottmaradt.
Tombol a forróság, nyolcvan fok.
Városban, galambok, hogy vagytok?
Blahán s Kálmánon/Moszkván,
Hasatok dagad a morzsán.
Ódám az utolsó sorokat járja.
Ódából sok most már nyárra.


A szöveg hangtan tanulása közben született, a 9.b osztályosok szorgalmi feladatként kedvenc évszakukról írtak mély és / vagy magas hangrendben.

x

Horváth Emese Dorka

Éjszaka van

Éjszaka van.
Mint ahogy az élet értelmetlensége cseppen ki
A sötétség tollhegyén,
Úgy hagyja itt a szobát a nap,
És úgy ragadja végül mégis magával
A végzetükbe rohanó testek és lelkek
Önmagukon nevető lihegése.
És azok felett, akik éppen írnak,
Elrohan néhány percnyi bűntudat,
Megáll az idő, hogy még nagyobb lendületet vegyen utolsó útjához.
Akik boldogok, azokat rögtön továbbrángatja,
Hogy később megállva érje őket az emlék
Reális valótlansága.
Logikátlan, de önmagába visszatérő,
Mint egy vers.
Utcán bolyongó emlékek,
Lámpák fényében bujkáló sötétség.
Ezek jönnek ki a tollam hegyén.
És a könnyek, amiket a halál kasszása ejt
Az idő futószalagja felett.
Mindenki céltalanul bolyong egy filmben.
Egy fekete-fehér filmben,
A színek után kutatva.
A színek után, amiket régen elnyelt
A kutatás energiavesztesége,
Mert a semmi egyszerűbb,
Mint a minden, amit az érzékelés
Tintaként magába szív.
A minden egy vers,
Minden pillanat egy végtelen hosszú sor
Rég elfedve a reménytelenség hibajavítójával,
Melyet sajgó robotkarok mozgatnak.
De leállnak, és hirtelen minden látszik
A semmiben, mert
Éjszaka van.

Lüktet a város artériája,
Üvölt a szívem arzénhiánya.
Nem tudom, hogy hova megyek már most,
Nyakamba veszem az elátkozott várost.
Kiviszem a szelektívbe, m’ért ne?
Sárgába dobnám, de kidobom a kékbe.
Állok. Nincs miért továbbmennem.
Nem találom magam. Hová lettem?
A világ egy busz: válassz helyet!
Csak kérdéseket kapok válasz helyett.

Ezt a világot nem ismerem, De megismerni nem is merem.
A világ egy színház, üresek a sorok,
Nem hajol meg senki, hiába tapsolok.

Engem már csak a félelem ihlet,
Elnyomnak folyton, mint valami csikket.
Elnyomom magam, de írok is néha,
Nehogy elvérezzen bennem a költői véna.
Lüktet a város, ha élni nem is mer.
Nem ismerek senkit, senki sem ismer.
Szürke az élet, előjáték a halálhoz,
A halálfélelem oltárán áldoz.

Ezt a világot nem ismerem,
De megismerni nem is merem.
Göthös kéményen füstölög a lelkem,
Kérdezi a halál, élni miért mertem.
Nincs többé élet, nincs többé.
Összeáll a világ egy kis gömbbé.
Kívülről hallom, hogy buzgón s hiába
Lüktet a város artériája.

Egy kockás lap az életük.
Szabályok.
Rengeteg.
Ki akarok törni.
Reszketek.
Verssorok töltik ki a cellákat.
Pedig semmit sem vétettek.
Már-már áttörnek az érthetetlen dimenziók játékszobájába,
De megállnak pont azon a ponton,
Ahol most én bámulok feléd.
Mozgási energiájuk valami egészen mássá alakul át.
Az űr kettőnk között olyan nagy,
Hogy oda már nem merészkednek be.
A gondolat-alagút is csak szívveréseket küld.
A csend résein vér folyik át.
Többet jelent ez, mint puszta fizikát.
A meg nem értés logikája,
Csak ezt kell felfogni.
Meg azt, ahogy a szemeid galaxisában
Egy épp születő bolygó sír fel.

Ezt kell tenni, szemed módjára sírni fel.
Nem gondolkozni, tudni a semmit, és írni kell!
Mert egyszer úgyis versként végzem. És végzi a világ.
És az űrhajó, amit a bolygódra küldtem
A betűk szakadékába zuhant.
Most pedig hagyom, hogy a teljes létem utánamenjen.

Horváth Emese Dorka
a Városmajori Gimnázium 9. b osztályos tanulója, évek óta ír verseket.

x

Klimes Eszter

Ferenc és a sárkány

- Mit keresel te itt? – kérdezte a sárkány - Nem hallottad a helyiektől, hogy nem szívlelem az idegeneket, azt meg még kevésbé ha valaki betolakodik a területemre? Ma jó kedvemben vagyok, de ha nem tűnsz el azonnal, fölfallak.
- Ugyan sárkány testvér, mit idegeskedsz? Hát nem tudod, hogy Isten ma milyen boldog? Nézd, hogy süt a Nap! - próbálta Ferenc megnyugtatni, majd kicsit okítóbb hangnemre váltott. - Nem tudtad, hogy csak Urunk dönthet arról, hogy mikor haljunk meg? Nincs jogod mások életét elvenni.
- Ember, meg akarsz halni?
- Úgy nézek ki? - nevette el magát Ferenc.
- Ne feszítsd tovább a húrt!
- Te pedig légy egy kicsit udvariasabb!
- Mi van?!!
- Tessék.
- Mi?!?
- Nem mi van, hanem tessék - dorgálta meg Ferenc - Egy kis illemet kéne tanulnod. Ilyen házsártos természettel örökre egyedül fogsz maradni.
- Az az én bajom. Ráadásul én nem keresek barátokat. Tudod, sárkány vagyok, ha nem látnád, nem társas lény. Úgyhogy, ha kérhetem tarts hegyi beszédet másnak.
- Ohhh, ismered A hegyi beszédet? - derült föl Ferenc - Nem gondoltam volna, hogy a sárkányok olvassák a Bibliát. Mondjuk azt sem, hogy tudsz latinul. Igazán dicséretes. Talán beszélgessünk tovább latinul.
- Először is, azt sem tudom mi az a Biblia, másodszor pedig miből gondolod, hogy tudok latinul? Nem látod, hogy sárkány vagyok?
- Látom, de akkor honnan tudsz A hegyi beszédről?
- Ez egy kifejezés, te okos. Na mindegy, mi lenne ha elmennél? Kezdem unni a társaságod.
- Ez nem volt kedves tőled. Most igazán megbántottál.
- Remek, akkor elmennél?
- Természetesen, de előtte engedd meg, hogy elmeséljek egy történetet, ahol az igazi Hegyi beszédről szó esik.
- Kérlek ne! Kezdek éhes lenni, késztetést érzel rá, hogy az ebédemmé válj?
- Nem, nem dehogy. Már itt sem vagyok. Isten veled! - búcsúzott el Ferenc, immáron minden sérelmét feledve, és igen kedélyesen.
- He?- értetlenkedett a sárkány - Ki az az Isten? Ismerem? Ezt már korábban sem tudtam mire vélni. Na mindegy, legalább elment - konstatálta boldogan, és elrepült, hogy Ferenc helyett a hercegnőt falja föl.

Klimes Eszter
a VMG 10.b osztályos tanulója. Írása magyar irodalom házi feladat gyanánt született.
A feladat különféle szentekről szóló legendák szereplőinek interakcióba hozása volt egy szövegen belül.
Itt Assisi Szent Ferenc és a Szent György legenda sárkánya folytat párbeszédet.

x

Móra Anna

Ha5ztalan 5zavak

A szöveget dátum szerint, alulról felfelé kell olvasni!

2015. november 13., péntek
A kilincs, aminek kedvenc hobbija a lincselés

Tudni lehet rólam, hogy az életemben háromféle dolog létezik. A csoki, amit ugyebár nem kell magyarázzak, nekem az a legfontosabb.

    A második az, amire allergiás vagyok, pl. a suli, néhány idegesítő ember (ezek azok, amik esetleg újdonságok lehetnek, a többi tök szokványos, mint pl por, kutya-cica-ésmindenamiszőrösállat, toll, bizonyos kaják, szóval kb minden... )

    A harmadik csoportba tartoznak azok, amire nem vagyok allergiás, bár ez nem túl nagy csoport... Olyanok vannak benne, mint például merőkanál, homokozós játék, kilincs, meg ilyenek, amik még mozgás és cselekvésképtelenek. Bár azért ezek is tudnak gonosz dolgokat művelni.

    A legújabb ellenségeim most például a kilincsek. A csütörtöki napomat csodálatossá varázsolták. Nem is sejtettem, hogy ama mozgalom, amit anno az esernyő indított ellenem, ennyire nagyon kiterjedt, és már Németországban is vannak követői.

    Minden egy teljesen átlagos napnak indult. Kora hajnali ébresztés, magyarázkodás, hogy nem, még mindig nem akarok nyolcszor fürdeni, és könyörögve kérem, hagyjanak már egyszer az életben legalább hatig aludni, amikor kilencre megyünk a háztól tíz percre lévő talihelyre, amiről úgyis mindenki késik, szóval bőven elég lenne tíz után indulni. Persze igen, a koránkelődés az én hibám, mert én mondtam nekik olyat, amiből arra következtettek, hogy nyolcszor fürdök... De hát azért ez mégis túl abszurd ahhoz, hogy elhiggyék, bár ki tudja, hogy náluk mi számít furcsának.

    Nade térjünk vissza a legújabb ellenem szövetkezettek bemutatására, hogy felfedjem előttetek bűnös titkaikat, hogy titeket már ne érhessen meglepetés részükről.

    A reggeli ötkori ébresztés után beletörődve, bevonultam a fürdőszobába. Az ajtót természetesen bezártam magam után, nehogy beállítson valami nem szívesen látott hívatlan vendég. Fogmosás után, immár tárgytalanná vált benn tartózkodásom, így hát elindulok kifelé. Homlokom hatalmasat koppan az ajtón, homlokmagasságban, lévén kora reggel többnyire még nem találom meg a szemem nyitvatartása funkciót. Bár olyankor többnyire még értelme sincsen, abban a töksötétben, kivéve, ha valakit megfejel egy ajtó...

    Bizonyos nem szép, ellenben nagyon csúnya mondanivalók után, amiket az ajtónak címeztem, fejemet fogva megpróbáltam kinyitni az ajtót, ami természetesen nem sikerült, mivelhogy zárva volt. Elfordítottam a kulcsot a zárban, lenyomtam a kilincset, és megindultam kifelé. Megint rosszul döntöttem, mert az ajtó befelé nyílt. Na még egy nekifutás, gondoltam, aztán ha akkor sem sikerül kijussak, akkor elheverek itt, aztán alszom egy jót. Kilincs lenyomva, ajtó befelé húzva.

    A kilincs, sértődős lévén, magára vette az előbbi mondanivalóimat, amiket az ajtónak címeztem, ezért nem volt hajlandó örömet okozni azzal, hogy kienged onnan, inkább fogta magát, egy kárörvendő nyikorgós kacajjal a kezemben maradt, majd nagy csörömpöléssel földhöz vágta magát, ezzel is kifejezve nemtetszését irányomban.

    A nagy hangra összefutott a család, és fél órán belül szabad voltam. Az ajtóból még visszanéztem, és rányújtottam a nyelvem, hogy hahaaa nyerteem, nem sikerült elérnie a célját.

    Talán akkor, ha nem fölényeskedek, és nem nevetem ki, akkor elfelejthettük volna a nézeteltérésünket, de így erősítést kért. A következő rohamozást már a suliban kaptam, szintén a mosdóban. Becsöngetés után mindenki nagyon sietett, és egy lány úgy csapta ki az ajtót, hogy a kilincs röppályára állt, és telibe találta a pocakom, amire csak úgy tudtam reagálni, mint egy nagyranőtt kacsa: sok ideig hápogtam, és totyogtam egy helyben... Amikor már képes voltam gondolkozásra is, elővettem a képzeletbeli naplómat, és gondolatban belevéstem, hogy vigyázni kell mostmár a kilincsekkel, mert elég alantas jószágok.

    A következő támadás már sokkal jobban szervezett volt, és összeesküvésen alapult. Biciklin ültem, és legjobb tudásom szerint tekertem a többiek után, amikor is hirtelen megláttam, hogy a járda közepén egy csiga mászik. Reflexből kanyarodtam, hogy kikerüljem, nem számolva azzal, hogy az még nem nagyon megy. A bukásra a bicó is rásegített, így végül kicsi a rakást játszottunk, alul a csigusz, rajta én, és a magasban a bicikli zörgött kárörvendően.

    A grátisz az volt, amikor barátnőm, akinek meséltem a reggeli csatámról, odajött, és megkérdezte, hogy na mivan, kilincset láttam? Abszolútnemvagyvicces-tekintettel meredtem rá, és akkor megláttam mögötte egy nénit, akinek a kezében ott volt egy kilincs, és pillanatokon belül odajött, hogy leszidjon minket, hogy mégis milyen dolog ilyeneket szétdobálni... Ekkor már a barátnőm is kicsit lesápadt, és elkezdett komolyan venni.

    Ezzel így találtam egy szövetségest, úgyhogy felettébb poén volt a nap, mert együtt remegtünk minden kilincstől, és aznap már nem mentünk semmi olyan közelébe, ami kilincsként ránk támadhatott volna. A nap fő tanulsága, hogy nincs olyan hely, ahol nincs kilincs, ezért igyekezzetek, hogy nehogy magatokra haragítsátok őket, mert nekik mindenhol, mindenki a szövetségesük....
Bejegyezte: Móra Anna

2015. november 9., hétfő éjjel
Állati élmények, de szó szerint

Ha még nem tettem volna meg, most megemlítem, hogy kb mindenre allergiás vagyok. Ezek közül a sok dolgok közül most a kutyus-allergia volt a legaktuálisabb, mivel hogy a német családnak van egy kutyája. A neve Monty, és ő a kirendelt házőrző. Ezt a feladatkörét tökéletesen jól el is látja. Mindent megeszik, ami mozog, vagy épp nem, amitől olyan pocakos, hogy ha nem tudnám, hogy fiúkutyó, azt hinném, hogy picibabói lesznek.

    Az első találkozásunk kicsit rendhagyóan zajlott. Legalábbis annak úgy hangozhat, aki nem ismer engem. De aki már kb tudja, hogy milyen vagyok, az már semmin nem lepődik meg velem kapcsolatban, max ha esetleg azt mondanám, hogy nem szeretem a csokit.... De ez nem történhet meg.

    Szóval, az első míting Montyval úgy zajlott, hogy átestem rajta. Ő békésen zabált valami dolgot, amit talált, én meg el voltam tévedve, és még a lámpakapcsolót sem tudtam, hogy hol van, szóval ide-oda tántorogtam, mígnem egyik lépésemnél beleléptem valami csámcsogó szőrgombócba. Nem tudnám megmondani, hogy melyikünk ijedt meg jobban. Ő valami fura hangot kiadva, ugrott vagy két méter magasra, majd visszapattant a plafonról, megrázta magát, és amikor kicsit már magához tért, akkor kitántorgott a szobából. Én első ijedelmemben hátraléptem, minek következtében kigáncsolt egy szék, és én egy elegáns mozdulattal körbefordultam, végeztem néhány karkörzést, amiket ilyenkor szokás, majd amint rájöttem, hogy hiába csapkodok a karjaimmal, nem vagyok madárka, és nem fogok tudni repülni, ezekbe beletörődvén megadtam magam, kicsúszott alólam a lábam, és lehuppantam a popómra, egyenesen Monty kutyakajájába... Egy elegáns placcs lett belőle, de legalább puhára estem, és nem a kutyóra, mert azt kicsit kínos lett volna magyarázgatni, hogy este "húsospalacsintát" készítettem...

    Aznap este már nem aludtam túl sokat, mert feltakarítottam a kutyakaját, ami tompította az esésemet, kézzel kimostam a nacimat, na és persze a szobámat is meg kellett találjam. Mindennel végeztem olyan négy körülre, majd beájultam az ágyamba, bízva benne, hogy végülis a sajátomban fekszem, és nem valami random bácsi mellett ébredek majd reggel.

    Onnantól kezdve Monty került engem, ami talán nem is volt olyan nagy baj, mert így megtakarított nekem egy csomó hapcirohamot, orrfújást, és egy csomó zsepit.

    Néha azért kicsit furcsa volt, amikor bementem egy szobába, Monty feldagasztotta magát, majd méltóságteljesen kivonult a szobából, hörrenő-morranó hangeffektekkel kísérve, amire csak nagyon nehezen tudtam ráfogni, hogy csak éhes, és korog a szegényke pocija. Olyankor a németek kicsit furán néztek rám, és láttam rajtuk, hogy szívesen kifaggatnának, hogy mi történt, de már kicsit ők is feladták a velem való kommunikációt, amolyan ami nem megy, azt nem kell erőltetni alapon.
Bejegyezte: Móra Anna

2015. november 9., hétfő
Bicikli tanulás, több, de inkább kevesebb sikerrel

Azzal már megbékültem, hogy a németeket esélyem sincs hogy megértsem, de bár nem ért váratlanul, azon mégis kicsit ledöbbentem, hogy nekem is muszáj megtanulnom biciklizni...

    Ejtek pár szót a számomra kirendelt bicóról, hogy mindenki át tudja érezni a problémáimat.

    Az egész azzal kezdődött, hogy hajnali fél hatkor fel lettem keltve, hogy a napi nyolc zuhanyzásomból megejthessem az elsőt. Én tök kómás állapotban, még ha magyarul beszélnek hozzám, azt sem fogtam volna fel, nemhogy így németül, amiből akkor sem értek semmit, amikor józan vagyok, és nem másnapos az előző esti németdumcsi túladagolás mennyiségtől...

    Hosszú idő volt, mire felfogtam hogy mégis mit akarnak tőlem, és ők meg azt, hogy én inkább kihagyom a napi 8 fürdést, ha hagynak aludni. Eme feladat nehézségét jelzi, hogy mire kölcsönösen el-elmutogatósbácsiztuk egymásnak, eljött a hét óra, az indulás ideje. A kezembe nyomtak egy pici vizet, meg valami fura ízű, elvileg ottani különlegességet, és kilöktek az ajtón. Kint várt rám a cserediákom, meg egy csodálatosan princesseknek való gyönyörűséges lila bicikliszörny. Hasonló stílusú volt a külseje, mint kedvenc pink bőröndömnek. Nem minden a külső, gondoltam, és azt hittem, hogy vele is jóban leszünk nagyon, mint a kis csillogóssal. Épp csak azt nem kalkuláltam bele ebbe az gondolatomba, hogy ez a bicó is német, szóval a kínosan egymásra mosolygáson kívül más közünk nem nagyon lehet egymáshoz. Én azért bemutatkoztam neki, hátha...

    A németem fájdalmasan eltorzulós arccal meredt maga elé, és próbálta visszatartani a nevetést, a lila csoda viszont nem zavartatta magát. Talán kicsit idegesíthette az, hogy valami idegen kiscsaj valami idegen nyelven rizsázik neki, számára teljesen közömbös dolgokról, valószínűleg ezért lehetett olyan barátságtalan velem a továbbiakban. Az első gond épp a felszállásnál adódott. Én jógáztam, szóval viszonylag hajlékony vagyok, de egy, a hátam közepéig érő üléshez kb egy állóspárga szükségeltetik, és ahhoz akkor korán reggel nem volt erőm. Sajnos túl nagy egóval, amolyan úgyis megoldom, nehogymár kifogjon rajtam gondolattal giga nagyot ugorva, magasugrás csúcsomat megdöntve elrugaszkodtam, és már fenn is voltam. Büszkén körülnéztem, hogy na, elsőre sikerült, ezt csináljátok utánam, büszkén levigyorogtam a németre, majd hatalmas csattanással elvágódtam.

    A földön fekve felmerült bennem, hogy nekem ez itt tökéletes, hiszen ilyen korán még vízszintesen vagyok, van takaróm is, már csak egy kis csoki hiányzik a teljes boldogsághoz, de a cserediákom nem értékelte a szundikísérletemet, így felrángatott a földről, és rám parancsolt, hogy siessek, mert késésben vagyunk. Én igyekeztem eleget tenni a parancsnak, bár azért amikor nem látta, le-lehajoltam összeszedegetni az egóm szétszóródott darabjait a földről.

Magasugrás numero 2:
Újabb elrugaszkodás, immár kicsit óvatosabban, minek következtében nem sikerült elég magasra röppennem, így egy döbbent sóhajjal nyugtáztam, amikor az ülés beleállt a popómba. Ezen nagyon meglepődve, kicsit lefagyva, hirtelen megint én kerültem alulra. Ennek már nem örültem annyira, mert egy igazán rémületre okot adó dolog történt velem, és picurkát már tartottam a bicótól.

    Egy újabb feltápászkodás következett, majd átvonultam vele a lépcső mellé, és úgy a magasból végre sikerült elérnem a célom, és már én voltam felül, egészen addig, amíg ő, ennek nem örülvén, elkezdett a másik irányba dőlni. Ez engem nagyon váratlanul ért, mint ahogy az is, hogy kb fél méter volt a lábam és a talaj között, így fogtam magam, és olyan kecsesen, mint egy darab fa, megint padlót fogtam.

    Picit bemorcosodván úgy döntöttem, hogy ennyi volt. Nincs több kedves Panka, hanem kap egy mindenre elszántat. Óvatosan megközelítettem a lila csodát, odaléptem az üléshez, és egy apukámtól ellesett, hatásos mozdulattal lepicinyítettem az ülés magasságát. Csupán csak három körmöm bánta ezt a műveletet, na és persze a bicikli...

    Miután ezzel is megvoltam, egy picit még néztem a földön a furán rángatózó, és közben fura hangokat kiadó németet, majd belegondolva, hogy mi minden történt ebben a pár percben, fogtam magam és lehevertem mellé nevetni. Ott talált minket az anyuka, aki hirtelen nagyon megijedt, kérdezgette, hogy mi történt, és hogy jól vagyunk-e, amitől még jobban kellett nevetnünk. Végül fél órával a tervezett indulás után, könnyeinket törölgetve elindultunk. A következő gond akkor történt, amikor egy autós rádudált a németemre, köszönés gyanánt. A lila paripám megbokrosodott, és hiába minden ügyességem, ő eltökélte, hogy az autó egy vadállat, ami pont rá pályázik, és a legjobb védekezés az, ha halottnak tetteti magát. Feldobta mind a két kerekét, közben a testével védelmezve engem. Ez a trükk be is jött, mert az autó, bár nagyon közel, kb két centi közelségbe jött, de legalább nem evett meg minket, csak kicsit összejárkálta a kabátomat és jól összesározta... Szerencsére engem nem használt lábtörlőnek.

    Ezután megint útra keltünk, örülve, hogy megúsztuk a kocsival való talit.

    A következő gond a mindenféle hangokkal adódott. Az én biciklimnek felettébb sok mondanivalója akadt, ezért a maga módján végigdumcsizta a napot. Csattogott, pittyegett, csipogott, sípolt, nyikorgott, nyüsszögött, és további jó sok fura hangot adott ki...

    Egy három kilométeres út alatt csupán csak 7-szer esett le a lánc, ami ahhoz képest iszonyú kevés, hogy én hányszor....

    Mire odaértem a sulihoz, eldöntöttem, hogy a barátságunk érdekében elviszem őt disco-ba majd valamikor, hogy kiélhesse az ilyen irányú monoton hangkiadó vágyait dj-skedés közben...

    Végül túlzottan összebarátkoznunk nem sikerült, de egyre jobban kiismerem már a nyavalyáit, és eszerint már többnyire esés nélkül túl tudok élni 10 percet vele, amennyiben nem szállok fel rá....
Bejegyezte: Móra Anna

2015. november 6., péntek
Nyelvproblémák az éjszakában, de rossz az, aki rosszra gondol

Ez a sztori egyenesen a német cserediákcsaládomnál íródik. Itt mindenki nagyon kedves, legalábbis gondolom, mert igazából egy szót sem értek abból, amit mondanak. Viszont az rossz ember nem lehet, aki engedi minden egyes étkezésnél, hogy nutellával egyek mindent, még ha pizza van, akkor is.

    Első éjszaka, amikor ideértem, az anyuka nagyon kedvesen fogadott. Lassan, tagoltan, nagyon artikulálva elmondta, hogy nagyon örül, hogy itt vagyok, meg az ilyen szokásos, kötelező üdvözlési formákat. Azokat, amiket az ember, élete első németóráján már megtanul, mert annyira alap. Aztán megkérdezte, hogy értettem-e legalább egy picurkát azt amit mondott. Én azt válaszoltam, hogy persze, hiszen annyit még én is megértek, hogy hello...

    Nem kellett volna ezt mondanom, mert ennek nagyon megörült, hogy dejó, értem őket, szóval minden csúcsszupi, és így nekik nem kell tovább törniük magukat, hogy lebutítva beszéljenek, mert hát így is megértem őket. Onnantól kezdve úgy lettem kezelve, mint egy német. Gyorsan, és furán beszéltek hozzám, minek következtében egy kicsit ledöbbentem, de a némettudásom addig azért nem terjedt, hogy el tudtam volna magyarázni nekik, hogy ötletem sincs, hogy mit akarnak tőlem. Eleinte még próbálkoztam azzal, hogy visszakérdezzek, ha valamit nem értek, de aztán rájöttem, hogy akárhányszor mondhatnak el nekem valamit, de úgyse értem, így feladtam, mivel úgyis mindig az volt, hogy mire majdnem megértettem egyetlenegy kérdést, kaptam még húszat...

    Most már, egyszerűsítendő a dolgokat, akármit dojcskodnak nekem, a válaszom az, hogy: Ja, danke... És így jól elvagyunk, bár van néhány helyzet, amikor nem épp ez a legmegfelelőbb válasz, de erre mindig csak utólag döbbenek rá, vagy az arckifejezésükből, hogy itt valami oltári nagy baromságot mondhattam, vagy pedig akkor, amikor később nem értik, hogy ha azt mondtam valamire, hogy igen, akkor miért értetlenkedek, amikor természetesnek veszik.

    Ebből adódtak érdekes helyzetek, például amikor első este megtudták tőlem, hogy napi nyolcszor fürdök...

    Az történt, hogy meg lettem kérdezve, hogy akarok-e este vagy reggel fürdeni, amire izomból rávágtam az igen, köszi-s kis mondatocskámat. Már ezen is eléggé elcsodálkoztak, de azért visszakérdeztek a biztonság kedvéért, hogy nade mindkétszer?

    Ebből aztán már végképp nem értettem semmit, amit németül meg pláne nem tudtam volna a tudomásukra hozni, ezért kicsúszott egy:

    – Áh nem tudom- című mondat a számon, persze magyarul, amiből azt szűrték le, hogy az áh=acht, szóval én egy nagyon tiszta emberke vagyok, aki kb. három óránként fürdik...

    Bár én láttam a fejükön a döbbenetet, nem agyaltam rajta többet, mert ezek után nem volt hozzám több kérdésük, én meg örültem, hogy ilyen jól megértettük egymást, hiszen ezek után hagytak fürdeni, meg aludni menni. Csak másnap, amikor már kb harmadszorra kérdezték napközben, hogy megyek-e pancsizni, akkor kezdtem csak el azon gondolkozni, hogy miket hordhattam vajon össze nekik előző este...

    Na most képzeljétek el a szitut, amint a német próbál kedves lenni, és emlékeztetni engem a napi 8x-os fürdési szokásaimra, én pedig minden alkalommal úgy csodálkozom rá a kérdésére, mintha valami hatalmas hülyeséget mondott volna, valami random nyelven, amit nem értek... De hát nem épp ez történt? Persze csak azt leszámítva, hogy szerintük én tökéletesen beszélem a nyelvüket.....
Bejegyezte: Móra Anna

2015. november 5., csütörtök
Utazás, ha nem is a föld középpontja felé, de legalább olyan viszontagságosan

A cserediákságos németút sem kezdődött zökkenőmentesen, mint semmi sem ami velem kapcsolatos, vagy velem történik.

    Bár az elején úgy látszott, hogy egy egész napos, felettébb semmi sem történős, egész nap utazgatós napnak nézünk elébe.

    Az út elején még az egész vagon teli volt mondanivalóval, reményekkel, elfoglaltságokkal, aztán fokozatosan egyre többen merültek zenével alvásba, olvasásba, vagy telós játékokba.

    Én magam az olvasók táborát erősítettem, mígnem kb. egy óra alatt kiolvastam mind azt az egy könyvet, amit magammal hoztam erre a 13 órás tömény unatkozásra. Akkor nekiálltam facebookozni, jobb híján, mert különben megevett volna az unalom, jóízűen csámcsogva közben rajtam. Ennek az elfoglaltságomnak a határ vetett véget, merthogy hát addig tartott a mobilnet... Ekkor még nem merültem depibe, lévén elég leleményesnek tartottam magam (bár még azért Odüsszeusznak nem kell hívjon senki), gondoltam majd kitalálok valamit, meg hát úszni sem tudok, ezért csínján kell bánnom a mindenféle merülésekkel. Mivel más lehetőség nem maradt, nekikezdtem a zenehellgatós, antiszockodós, a szűk fél óra esti alvás miatt be-bealvós, felettébb fantáziadús programomnak. Nem kellett nekem tíz percnél több, hogy édesen elalukáljak, zenével a fülemben...

    Talán olyan két vagy három órát aludhattam, amikor borzadva ébredtem fel, hogy vajon miért lehet, hogy olyan szörnyűségeket álmodok... Mert hát én, ha nem is mindig értelmeset, de legalább mindig szórakoztatót álmodok. Na ez a mostani álmom egy cseppet sem volt szórakoztató... Szerepelt benne az összes, részemről kicsit sem kedvelt előadó és énekes... Rémülten ültem pár percig, hogy ezt vajon mivel érdemeltem ki? Először a tárgyak kezdenek ellenem szövetkezni, és mostmár az álmaimban sem vagyok biztonságban? Kis ideig dermedten ültem és gondolkoztam, hogy ez most hogy lehet, mert én rögtön ébredés után nem mindig vagyok szellemi képességeim teljes birtokában, de miután meghallottam a fülesemben szóló Justin Bieber számot, kezdtem sejteni, hogy mi lehet a bibi... Megnéztem a zenéimet, amik között egyet sem találtam, amit én tettem volna az mp3amra, és eszembe jutott uncsitesóm, aki múltkor elkérte, hogy megnézze, hogy miket hallgatok, aztán gyanúsan hamar visszaadta... Valószínűleg akkor cserélhette ki az sd kártyát...

    Így történhetett, hogy az utazás ötödik órájában kifogytam minden viszonylag értelmesnek mondható elfoglaltságból, és így jobb híján az út hátralévő részét a kényelmetlen ülés miatti popófájdalmaim ecsetelésével töltöttem, amiket mind a cuki pink bőrönd barátnőm hallgatott végig, és csak néha szólt közbe, hogy jelezze, hogy neki sem minden szupcsi, hiszen még mindig másnapos a hajnali ünnepléstől, és emellé egy csomó uncsi színű, vele beszélgetni nem akaró fakó színű bőrönddel van összezárva, szóval neki sokkal rosszabb dolga van...

    Megsajnáltam, és én dumcsiztam vele, ami miatt elég sok meglepett tekintetet és kérdést kaptam, hogy vajon minek beszélek egy élénk pink, csillogós bőröndhöz... Erre én csak azt tudtam válaszolni, hogy azért vele dumcsizok, mert ő minden problémámat meghallgatja, ő szeret, és ő van olyan okos és értelmes, mint én... Mondanom se kell, hogy az nem jött túl jól ki, hogy egy bőrönd értelmi szintjét hasonlítottam a sajátomhoz, és bár jó sok idevágó beszólást kaptam, legalább már nem volt olyan uncsi az utazás...

    Ebből is látszik, hogy egy egyszerű disney bőrönd mennyire jófej tud lenni, és mennyire nagyon fel tudja dobni az utazást, mindig biztosítva a jobbnál jobb témákat, hogy elterelje a figyelmet arról, hogy mennyire semmit sem tudunk itt csinálni... Jó kis csapat vagyunk mi ketten... Elszórakoztatjuk mi magunkat, meg a többieket, ha épp uncsizunk...

    Tanulság: egy hosszú utazásra nem kell mindenféle szupcsi elfoglaltságot keresni, elég, ha jól összebarátkozunk a pink csillogós disney bőröndünkkel....
Bejegyezte: Móra Anna

2015. november 4., szerda
Pakolás, pakolás, mindjárt jön a Mikulááááás

Kedd délután már előre boldog voltam, hiszen akkor már csak egy szerda választott el engem kemény egy hónapnyi sulimentes naptól, és még az sem szeghette kedvem, hogy azt cserediákként töltöm Németországban, a kb. három szavas némettudásommal... Akkor még azt hittem hogy olyan nagyon jó lesz nekem, mert hát addig sincs suli, meg tanulás, meg ilyenek.

    Szerdán is boldogkodtam még ezokból kifolyólag, mígnem rájöttem, hogy az mind szép és jó, hogy csereprogram, meg minden, de mégiscsak egy teljes hónap, és nem ártana elkezdeni pakolászni. Akkor találkoztam a pakolás első számú problémájával, miszerint pakolni valamibe kell...

    Neki is láttam felkutatni valami bőröndféleséget, hogy ha már ilyen este tíz körül eszembe jutott. Nehéz és fáradalmas kutatás után végül kettőt találtam. Egy picurka feketét, meg egy cuki, pink, csillogósat, amiről épp hogy csak néhány mesefigura hiányzott a teljes összképhez.

    Én már nagylánynak gondoltam magam, így hát rögtön kiválasztottam a feketét, mivel szerintem én már kicsit kinőttem a disney hercegnős stílusú cuccokból. Úgy döntöttem, hogy ha beledöglök is, bele fogok férni a feketébe. Mármint, jó esetben nem én, hanem a cuccaim, de végső esetben egy saját magam bepakolását sem tartottam rossz ötletnek, úgy még úgysem utaztam... El is kezdtem a töltögetését, amikor is kb 5 perc alatt fullra teli lett. Pedig addig még csak a cserediákomnak és családjának szánt ajándékok voltak benne. Én igazán próbáltam kedvesen elmagyarázni neki, hogy ne csinálja ezt velem, meg hogy szükségem van rá, és hogy ne hagyjon cserben, nehogy egész csereprogram alatt mindenki Barbie-nak hívjon a kis cuki pink tatyóm miatt, de hajthatatlan volt. Úgy döntött, hogy csatlakozik azoknak a tárgyaknak a csoportjához, akik nem szeretnek engem, és amit valószínűleg a harcias esernyőm alapított ellenem. Eme döntését úgy erősítette meg, hogy amikor megpróbáltam felemelni, fogta magát és szétesett. Kiesett a kereke, és még a fogója is letörött.

    Megállapítottam, hogy egyel több lett az ellenem-szegülő tárgyakból, majd elkezdtem barátkozni a kis csilivili pink gyönyörűséggel. Kedvesen bemutatkoztam neki, elmondtam hogy mit szeretnék tőle, nehogy ő is besértődjön rám, mint a fekete. Vártam a válaszát, hogy mit szól hozzá, közben körbejártam, megnéztem a kerekeit, hogy neki is kiesik-e.

    Nem esett ki.

    Ezek szerint megnyerhette a tetszését a fohászom, amit irányába intéztem, mert jól viselkedett.

    Miután kölcsönösen kompromisszumot kötöttünk, hogy én elviszem őt nyaralni, ha ő jól viselkedik, elkezdtem mindenfélét odahordani köré, hogy majd ha minden ott lesz, akkor elkezdek belepakolni. Ekkortájt már olyan hajnali kettő körül járt az idő... Hiába a kis csillogós barátnőm kedvessége, ezután sem telt zökkenőmentesen az este, vagyis immár inkább hajnal. Minden baj azzal kezdődött, amikor én a sokadik forduló után döbbenten megtorpantam, hiszen nem emlékeztem, hogy eddig is volt-e Himalája a szobám közepén, vagy csak úgy sunyin odanőtt, amikor nem figyeltem. Egy pillanatig arról is elgondolkoztam, hogy a fekete bőrönd projektje ez, és hogy így próbálja megnehezíteni a dolgom. De nem hagytam magam. Felvettem a képzeletbeli hegymászó cuccomat, és minden erőmmel azon voltam, hogy a hegység közepéről kimenekítsem legújabb pink barimat. Közben sokszor el is tévedtem, és többször gondoltam rá, hogy visszafordulok, és szerzek egy térképet a szobámról, hogy el tudjak igazodni a rumlihegységben...

    Végülis kitartottam, és megmentettem a kis csillogóst. Együttes erővel harcoltunk a gyorsan felgyűrődött rumli-lánchegység ellen. Bár ellenfeleink számlálhatatlanul sokan voltak, és hatalmas túlerőben, de mi ketten az igaz ügyért harcolva győzedelmeskedtünk felettük.

    A fontosabb csatáknál mindig van dátum, így fontos megemlíteni, hogy ez kb. három körül történt... Mi fáradtan összepacsiztunk, megünnepeltük a győzelmet, én még párszor körüljártam a szobám, hogy nem maradt-e ki valami fontos a csereprogramhoz, majd négy körül úgy ítéltem, hogy amit nem tettem be, azt már nem is érdemes, aztán fél öt körül lepihentem aludni, mert hát ötkor kell kelni, hogy elérjem a vonatot. Ez majdnem nem is sikerült, mivel a fél óra alvás egy picurkát kevésnek bizonyult nekem, a pink harcostársam pedig még másnapos volt az esti győzelem utáni ünnepléstől. Végül rendben odaértünk a vonathoz, és kezdődhetett kettőnk véd és dacszövetsége, miszerint aki őt csúfolja, arra én haragszom meg, és nézek rá csúnyán, és aki velem próbál fura nyelven dumcsizni, vagy gonoszkodni, azon ő áll bosszút. Én tökéletesen meg voltam nyugodva, hogy ő meg fog védeni, mert bár nem olyan harcias mint egy esernyő, de tegnap este a fekete pici tesója megmutatta, hogy a bőröndöknek is van sok trükk a tarsolyában....
Bejegyezte: Móra Anna

2015. november 01., vasárnap
Bevezetés, bááár, jogsim az még nincs

In medias res kezdet, csak mert a bevezetőket mindig is uncsinak találtam.

    Éééés, vegyük úgy, hogy ez egy tökéletes bevezetés volt ahhoz, hogy elindítsam a sztorit, merthogy olyanom is van ám, csak, mint a naplóknál, itt is általános profil ismertetése nélkül.

    Adott a probléma:

Nyelvvizsgát kéne tegyek. De vajon hogyan?

    Van egy pár megoldási javaslat:

~ Inkább hagyom, és mégse. Nem, ez nem jó.

~ Valahogy lefizetek egy vizsgáztatót. Hmmm... Akkor miből lenne pénzem koncertre? És főleg csokira? :O Ez is halott ötlet.

~ Elkezdek tanulni. (Jesszus... Meghazudtolnám magam...)

~Vaaaaaaaaagy.... Elmegyek arra a híres nevezetes cserediákságos programra, ami TALÁÁÁÁN segítene. Azt hiszem, ez az a megoldás, ami a legegészségesebb. És még nyaralhatok is egy csöppet. Bár ez így tél közeledtével, nem tudom, mennyire megvalósítható, dehát, ilyen kicsire nem adunk.

    Egyedül csak azt remélem, a cseregyerekségnek nem sok köze van a töris cserekereskedelemhez, hogy akkor a végére a szüleim eladjanak egy tevéért. Csak mert minimum kettőt érek. Sőt. Kettő és felet. Najó, inkább azt már nem. Nagyon a szívemre venném, ha miattam szeletelnének fel egy tevét.

Móra Anna
2016-ban végzett a VMG 12.b osztályában. Blogbejegyzései a Medáliák művészeti, kulturális és oktatási egyesület Így írtok ti 2015/12016-os kreatív írásversenyére készültek, ahol I. helyezést ért el.

x

Nagy Soma

Egyedüli boldogság

Azt álmodtam, hogy eltűnt mindenki,
hogy egyedül ébredek egy téren.
Lassan feléled a város,
gaz veti szét a betont újra.
Maguktól mentek, bepakolták mindenüket
minél alacsonyabb fogyasztású
és magasabb teljesítményű
autóik csomagterébe.
Elvitték magukkal a hiányt, amibe minden
egyes nap belekényszerítettek.
Hajnalban minden villamos a kocsiszínben
marad, a nagyobb tévé a boltban,
a mérgek a lassan fonnyadó hamburgerekben.
Csendesen szemetel az eső,
nem siet sehova.
Oda bújok, ahol eddig metró járt.
Aztán zaj, fény és felébredek.
A szomszédban hangos szerszámokkal
nagy beton darabokat vernek szét,
keserűen markolok a maradékba,
és azt az egy idegalagutat keresem
az agyamban, ahova egyszer
már sikerült elbújnom.

Nagy Soma
a VMG 12.e osztályos tanulója.

x

Nagy Soma

Esély

„Két végtelen közé szorítva élünk, ez a mi világunk.”
Pascal

Az univerzum térfogata több, mint 1081 cm3;
Kiszámoljam, mennyi esélyünk van így összefutni
a világ egy tetszőleges pontján?
És ha mégis megtörténik,
minden elektronom nagyot dobban;
Tömegileg a másik irányba végtelen az,
amiből végtelen sok van.
Persze megszámolható minden.
Még az is, hogy hányszor hitted, hogy nem szeretlek.
Ezentúl minden alkalommal húzz strigulákat a faladra,
aztán a szomszéd ház falára;
haladj az utcákon sorban, mint egy gráfon;
És ha egyszer elérsz a mi házunkhoz,
hogy egy googolplexedik jelet is felvéss,
úgy sem veszed majd észre,
hogy mennyire, mennyire
hiányzol.

Nagy Soma
a VMG 12.e osztályos tanulója.

x

Oravecz Álmos

Tavasz

Sok dolog alapján fontolgatom. Újjáalakulás hónapja, az ország csupa boldogság. A szabadban van már a lurkó korosztály. A Nap mosolyog ránk. Hajtanak a fák, a csupaszság múlóban.
    Bár sok a fuvallat, jaj fázom! Orvosoknak sok a munkája, gondolkodj, vagy válassz, fanyar az orvosság. Maradj okos, úgy játssz, úgy csodáld a fákat, hogy nyakadban a sálad!
    A nyár karnyújtásra, akkor az oskola zár, tanulás tovaszáll. Toll hol van már? A fagylalt vár!


A szöveg hangtan tanulása közben született, a 9.b osztályosok szorgalmi feladatként kedvenc évszakukról írtak mély és / vagy magas hangrendben.

x

Polgár Sándor

Villon Ballada a Vastag Margot-ról című verse

trubadúrosra hangolva

Ha szeretek egy úrnőt szolgamód,
Kérlek, ezért el ne ítéljetek.
Javai finom óhajra valók,
Érette kardot, pajzsot viselek.
Ártó kezek hozzá ne érjenek.
Kútból húzok neki hűvös vizet,
Izenek száz édes szőlőszemet
S szerenádot is, mert Ő élvezi,
Ha előadok ezer éneket
Ablaka alatt neki, s csak neki.

De jő baj, ha egy idegen lovag
Útján erre jár, s kíván lépni be.
Előrántom én akkor kardomat,
S megkérdem, vélem küzdeni mer-e.
S ha nem, messzire kergetem vele,
Őt nem érheti becstelen keze.
Ám ha ezt nem érti balga feje,
S dalos száját szerenádra nyitja,
Nem lesz neki abban sok öröme,
Mire kardom s tőröm megtanítja.

S eztán, ha őt mosolyogni látom,
Elégedettség tölti el szívem,
Mert más sérelmét bár nem kívánom,
Őt ezer ördögtől is megvédem.
Látványa nekem a legszebb érem;
Ha választhatnék, Őt kérném, s pénzt nem.
Ablaka alatt száz nyári éjen
Megénekeltem neki egy vágyam:
Az idők végezetéig éljen,
Senki se lássa Őt betegágyban.

Ajánlás:
Eképp szeretem végtelen régen,
Rendíthetetlenül és szerényen,
S nincs szebb Őnála Földön, sem Égen.
Úrnő s a dalnok: illünk egymáshoz.
Ő nem szól hozzám, én mégis érzem,
Isteni kegyben lehet most részem,
Melyet felmagasztal a szemérem.

2019 szeptembere

Polgár Sándor
10. b osztályos tanuló magyar órai feladatként írta át Villon versét a trubadúr líra követelményei alapján.

x

Puskás Kornél

Passzív szókincs

A világot hiányok nélkül
zúdítottuk az abroszra.
A nappali elsápadt,
néma tojássárgáján
bolyongtak a függönyök.
Most az ezüstbrill arcok is esznek.
Olyanról beszélnek,
amit én nem értek.
Az üvegfejek csendje,
a semmitmondás művészete,
a szavakként folyó üresség,
ahogy dünnyögök,
ahogy fáraszt a felszínesség,
ahogy a nehézfém-testek vonszolják a kést,
és ahogy a rút, rágós mondanivaló és hús
ott marad a fog közt.
Mindkettő bántóan nyers.

Már nem gondolok rád...
csak ha eszembejutsz...
s hogy a masnid vagy
Annyi arc borostasapkáján.
Álmodtalak már annyi világképnek,
parkettába befont hajnak,
néha másnak, néha magamnak.

Vagyunk az illó borókaillat,
a nyárfák sodrása decemberben.
Vagyunk... és felépülünk
magunkban, mint a szüleink.
Egyidősek vagyunk, s más
korcscsoportban élünk.

Óriási a csend.
Nincsenek kifogások.
Most arra várok,
hogy ne történjen
semmi.
És hogy mégis... majd megszeretem.
Most senki sem izgul,
mindenki belefáradt.
Hát ez vagyunk. A tojássárga felnőttkor,
a kimeredt valótlanság roppanás előtt,
a fonnyadt izomszilánkok,
az ólomszívrepedés.
Mi vagyunk a kikorhadt játékszín
Babakék harmóniája,
a színvak fóliákba tekert ablakok,
a felemás, cicomás alakok,
a téli kandalló cserépfala,
a tériszony a padláson,
a dobbanásmentes légzés,
mint egy felboncolt jobb pitvar
tatarozás alatt.
Árama vére hiánya
és az együtt dekorált kisszoba
marasztaló világa.
Én az elrohadt tornácok égköve
alatt vagyok kiadó;
Egy minden tekintetben
falfehér, üveges homlokzat
betört, arcátlan mivolta.
Szuvas falaimban, virágos tapétáimban,
a parkettába font haj...

Én csak meg akartalak hatni...
és most sivár vagyok.
nem csak leépült,
de soha be nem lakott.

Puskás Kornél
2017-ben végzett a Városmajori Gimnázium D osztályában.
Régen ír verseket, néha meg is zenésíti őket. Ezt a versét a gimnáziumi Ki Mit Tud-on adta elő.

x

Rumi Anna Sára

Csaló

Vágyom az igazra, mint szomjazó a vízre!
Közhelyeken kívül semmi nem áll kézre.
De ez még se oly nagy kérés, szeretném tudni
Kinek lehet ma még egyáltalán hinni?
NINCS SZABÁLY
NINCS HATÁR
NINCS AKADÁLY
CSALÁS
„Jöjjenek csak közelebb, ez mind csalás, ámítás
Ha nem húzom le magukat, rossz volt a számítás!
Eljátszom ma azt, hogy az vagyok, ki nem!”
Én meg ebben veszítettem el maradék hitem.
Százan és ezren teremtik meg azt a hamis képet
amivel - ahogy ma mondják - butítják a népet.
Persze nem kötelező többé mindet elhinni
De könnyebb, mint mindig másokat szidni.
ELVESZETT A SZABÁLY
NINCSEN TÖBBÉ HATÁR
MEGÁLLJ
CSALÁS
Én is végigcsaltam ezt a rövid verset,
De azért beletettem szívet is meg lelket.
Annyi rímet nem tudok, hogy befejezzem.

Rumi Anna Sára
a VMG 11.b osztályos tanulója. Írását a Medáliák művészeti, kulturális és oktatási egyesület Így írtok ti 2015/12016-os kreatív írásversenyére küldte be, ahol bekerült a díjazottak közé.

x

Takács Mandula

A város illatai

A visszatérő ikonok:
kakaós csiga s pizza illatok

Egy lépés előre, kettő hátra,
így megyek előre, bele a világba.
kondul az óra, fék csikorog
fényes úton járnak a villamosok.

Kezd hideg lenni az idő, és ilyenkor szinte látni lehet a levegőben kavargó hő-pamacsokkal az illatokat is. A hideg lég fémtálcáján mindig megérzi az ember, merre kell tartania, hogy melegebb helyre jusson, és ott rendszerint valamilyen elképesztően finom, és egyedi illat csapja meg az orrát. Ikonikus illatok, amik városokon vezetik keresztül a látogatót és a lakót is, girbe-gurba térképpel mutatva útjuk célját. Persze egy illat rengeteg különféle érzést válthat ki különféle emberekben,így mindenki azt a görbét választja, ami számára a legfinomabb. Hogy miért olyan fontos ez?

Mert az ember általában csak elsiklik az illatkavalkádok mellett egy más célt követve, néha talán elfintorodik, viszont sose az orra határozza meg az utat.

Ez esetben, kísérletet teszek egy olyan útra, ahol épp az ellenkezője történik.

Régi harmonika szóval
a fagyban fém-illat száll,
ettől csupán pár lépésre
egy kis pékség áll.

Meleg színek, cukorillat
s fényár vezet el oda,
messze földről híres shake-ek,
édességek szép sora.

Amúgy kékség, meg a szürke
színe szinez be mindent,
szépen szálló füst-csomókban
bagó-illat is dereng.

Egy kis lepusztult utacska,
de máris száll el tova,
helyette a túloldali
utcáról jön aroma.

Közelítve, ahhoz persze
mindent betölt az illat,
tésztával, sajt-reszelékkel
teli pizzás kirakat.

Ettől messzebb, és kicsivel
hidegebb égtáj felé
tartva az illat hegyek már
hegyekként jönnek felém.

Hideg kövek frissítője,
poros tetők koktélja,
színes butik költeménye,
mint éttermi szalvéta.

Gyorsan gyros jön szembe szépen,
Sós és forró illatok,
messze meg a napsütésben
várnak már a turmixok.

Jeges árral víz illat száll,
felfrissíti, ki erre jár,
vagy ki messzebb, átkelőben
palacsintázni siet épp.

Annyi biztos, felébreszti
szétfagyasztja, meg ösztönzi,
hogy látogasson melegebb tájra,
amíg még érzi, hogy van lába.

Két lépés előre, ugrás utána,
így menni tetővel ellátott szobába.
konduló óra, csengő utak
a villamosok már tovább haladnak.

Ez az élettel és illatokkal teli város olyan, mint egy óriási turmix, amibe mindenfélét bele dobálnak: mindig csak azt érzi meg belőle az ember, amit észre akar venni.

Takács Mandula
a Városmajori Gimnázium 9.c osztályos tanulója.

x

Varga Nóra

Életvárók

Gondolatok a fejében, összekeveredve a város monotonon zúgó morajával. Meredten nézi a lámpát. Zöld. Nem hallja a kis tercet, ami lassan tiszta kvárttá bővül. Lelép a járdáról.

     Fehér, sivár folyosón ébred. Összetolt műanyag várótermi székeken fekszik. Mikor kinyitja a szemét, egyáltalán nem hunyorog, nem bántja a fehérség. Nem érez csalódottságot vagy keserűséget. Teste ép, mintha a baleset meg sem történt volna. De már nem kavarognak a gondolatok, és néma csönd van, akár egy temetőben.

     – Üdv az Életváróknál! – hall egy hideg, határozott hangot. Oldalra néz, s egy nőt lát világosbarna, szigorú kontyban, fekete keretes szemüveggel, és lazacszínű ajkakkal.
– Hol? - visszakérdez, de nem kíváncsi.
– Az Életváróknál.

     Karon fogja, és felrántja a székekről. Elindulnak a folyosón, de nem tudja merre, csak végtelenségig nyúló fehér falakat lát.

     Tizenkét percig menetelnek, majd megérkeznek egy ajtóhoz. Feketén rikít rajta az ÉLETVÁRÓK felirat. A nő kinyitja az ajtót, bemegy, majd int, s ő követi.

     Újra visszatérnek belé az érzések, s a látása is megváltozik. Hozzá kell szoknia a különös fényhez. Maga előtt, szabályos rendben elhelyezkedő, pici, ködszerű foltokat lát. A távolban fényesebb, színesebb, de ugyanilyen ködfoszlányok lebegnek szabályos rendben.

     – Ők az életvárók. Itt az elején ők még teljesen újak, most kerültek a helyükre. Mivel te már nem élsz, egy új ember veszi át a helyed a földön, most még csak életváró. A te dolgod, hogy megfelelő utódot válassz magadnak. Nem javaslom, hogy az újak közül válassz, mert még nincs kifejlett egyéniségük, nincsenek olyan tulajdonságaik, amik egy életváró földi életéhez feltétlenül szükségesek, nincsen színük, nincsenek érzelmeik. Azt az életvárót kell választanod, aki a legjobban kiegészít téged, kipótolja az űrt, amit hagytál magad után.

     Elindul előre, lassan lépked. Minden életvárót megnéz. A köddarabok körülötte egyre nagyobbak, sűrűbbek és színesebbek. Ahogy elhalad mellettük, más-más érzések járják át, de egyiknél sem áll meg. Már kezdi feladni a keresést, arra gondol, kiválasztja a legszebb színekben pompázó életvárót, amikor hirtelen kővé dermed. Szeméből lassan folyni kezdenek a könnyek. Szíve mintha újra verne, egyre gyorsabban. Alig kap levegőt. Az az érzés keríti hatalmába, amit csak egyszer érzett életében, a fájdalmat, amikor meglátta édesanyja élettelen, fehér kezét a kórházi ágyon. Ránéz az életváróra, akitől ezt az érzést kapta.

     Rájön, hogy ez az érzés egész életét meghatározta. Nap, mint nap eszébe jutott. Ez a fájdalom volt ott mindig, minden érzésében, tettében, gondolatában, de nem tudott róla. Most értette meg.

Varga Nóra
2016-ban végzett a 12.c osztályban. Színésznek készül.

x

Írásokat várunk

    Beküldhettek verset, rövid prózát, színművet, műfordítást – szívesen közzé tesszük. Érdemes követni a honlapot, mert igyekszünk hírt adni minden, a korosztályotokat érintő irodalmi és/vagy kreatív írással kapcsolatos pályázatról, meghirdetett versenyről. A részvétel feltételei, tartalmi és formai keretei természetesen a kiírásokban találhatók majd. Ha velünk is megosztjátok az elkészült műveket, kikerülnek a portálra – díjazástól és eredménytől függetlenül.
    Ha kérdésetek van, forduljatok tanáraitokhoz vagy írjatok erre a címre: tollaszkodo.vanido@gmail.com

Magunkról

    A Városmajori Gimnázium irodalmi portálja vagyunk, ahol – ahogy mondani szoktuk – az irodalom visszavág. Igyekszünk nyilvánosságot biztosítani minden diákunknak, hogy bemutathassák tehetségüket a tollforgatásban. Az itt olvasható művek művészeti értéket képviselnek és példázzák iskolánk sokszínűségét. Lehet, hogy az alkotókat egyszer majd az irodalmi élet neves szerzőiként látjuk viszont?
    Addig reméljük, hogy a portálban diákok, tanárok, szülők, rokonok, barátok és üzletfelek egyaránt örömüket lelik.
    Az észrevételeket a tollaszkodo.vanido@gmail.com címre várjuk.

A hónap verse
x

A hónap verse
2021 november

Lackfi János

EGY MONDAT

Hol irodalom van, ott irodalom van
a pókháló közelében a légy a falonban
mint ólompára a forgalomban,
mint adalékanyag az italomban,
mely belém épül észrevétlen,
én szólok még, de már az ő nevében.

Hol irodalom van, ott irodalom van
feketén bólingató eperfalombban,
családmeleg alomban,
hol a kedves teste
ruhájából kivetkeztetve,
hideg ellen ív papírba burkolva –
s a rétegek közt mélyebbre hatolva
mindig újabb írott kötegekre
akad kezed, mely vágyna sejtmelegre.

Hol irodalom van, ott irodalom van
kávéház szegletén, születésnapomban.
Ringat a kézikönyvek anyaméhe,
s az anyakönyvek steril tintakéke,
pörögsz vissza oda, ahol a kezdet
minden anyát és minden fiat nemzett.

Hol irodalom van, ott irodalom van
a szállj dalomban és a szólj dalomban,
papíremberek papírszívébe bökve
papírhandzsár, s mi jajgatunk örökre.

Hol irodalom van, ott irodalom van
ütve általútnál csekély halomban,
megírja szerepét a hősnek,
ki minden betűtől erősebb,
szeretteinknél is ismerősebb,
ólom-vért izzad, ha merő seb.

Hol irodalom van, ott irodalom van
harmadik, negyedik birodalomban,
emlékezésben, mely vesztett csatákat
újra gondoltat, győzelemmel áltat,
s ha a szabadság lefejezve,
fogjunk egy újabb fejezetbe,
papírra nyomják semmi bérünket,
hős, aki tüntet, hős lesz, aki büntet.

Hol irodalom van, ott irodalom van
kiderült s elmismásolt titokban,
abban, ahogy a történelem aktáját
folyóba, folyóiratba darálják,
interneten a nép elébe tárják,
adattengerbe süllyednek a gályák,
fájukat holnap papírrá darálják,
hozzákavarva holtak tunikája,
ráróva tengeri csata krónikája.

Hol irodalom van, ott irodalom van
a rohanásban, forradalomban,
katonák fején papírcsákó,
kezükben a fegyvernek látszó
összegöngyölt újság vagy óság,
mulandóság, maradandóság,
ó, irodalmi mindenhatóság!

Hol irodalom van, ott irodalom van
az öt emelet magas könyvtoronyban,
hol könyv a fal, hol köbméter a mérték,
hol vérszegény lapon sápad a vérkép,
térképek alján bakarasz a lépték,
feledve, hogy azt élő lábak lépték.

Hol irodalom van, ott irodalom van
költözködési könyvdobozhalomban,
aluljáróbeli antikváriomban,
hol könyvlapokon vízjelként derengnek
az évtizedes olvasói nedvek,
börtönkönyvtárban, megyei könyvtárban,
hervadt könyvtárosnénik illatában,
kik könyvport szívnak és könyvport lehelnek,
könyvből olvassák, könyveket könyvelnek.

S ha hinnéd, hogy van menekülni odvad,
tudd, hogy magad is csak irodalom vagy,
ott van a félrecsúszott nyakkendőben,
s az ős-okban, az elfelejtett nőben,
kinek már csak rímeire emlékszel,
kit már leírtál több, mint elégszer:
nyakán bárányganéj betűgyöngy
vakít, akár az ékszer.

Mert hol irodalom van, ott irodalom van,
előszivárog DNSből vagy honnan.
A tükörből mögüled előbújnak
a múltak s a régit adják el veled újnak,
Szindbádok a te szájaddal beszélnek,
vámpír-hősök veszik bérbe a véred,
helyettük szólsz, és ha saját szavad van,
más mosta már meg lábát a szavadban.

Hol irodalom van, ott irodalom van,
ott kedvesed szemében téma lobban,
szemed villan, mikor valaki szenved,
a ceruzát máris hegyezni kezded,
és beledöföd, épp a fájó pontba,
itt bárki szól, minden mikrofonpróba.

Ha gyerek nyaggat, adnál neki kekszet,
a gyermekszájat papírlapra jegyzed,
figyeled léptét botló öregeknek,
hátha elesnek,
mind érdekes kísérlet,
hisz író nem kap soha sérvet,
ha terheket hőseivel emeltet.

Ebédkor tányérod mellé letéve
a nyitott könyv, és nincsen soha vége,
betűt eszel, iszol, az esti fénykéve
alatt a könyvek löknek álomba végre,
és álmodban tovább olvasod-írod
a sorokat, a polcon már vár a sírod,
egy üres könyvhely, feketén világít,
míg becsúsztatják léted keménytábláit,
koporsódat, a hely kitüntet és eltüntet,
az ábécé magába nyel mindünket,
s a polcon vágyjuk szívdobogva egyre,
hátha egy olvasókéz közeledne.

Hol irodalom van, ott irodalom van
a túlvilági jutalomban,
hogy majd halálod után felfedeznek,
és Bibliaként bújják könyved ezrek,
sebaj, ha már nem éred ezt meg:
feltámadásoddal revolvereznek.


 

Ugrás az előző hónapok verseire