Mobirise

Ha5ztalan 5zavak


Móra Anna

A szöveget dátum szerint, alulról felfelé kell olvasni!


2015. november 13., péntek 

A kilincs, aminek kedvenc hobbija a lincselés


Tudni lehet rólam, hogy az életemben három-féle dolog létezik. A csoki, amit ugyebár nem kell magyarázzak, nekem az a legfontosabb.


    A második az, amire allergiás vagyok, pl. a suli, néhány idegesítő ember (ezek azok, amik esetleg újdonságok lehetnek, a többi tök szokványos, mint pl por, kutya-cica-ésmindenamiszőrösállat, toll, bizonyos kaják, szóval kb minden... )


    A harmadik csoportba tartoznak azok, amire nem vagyok allergiás, bár ez nem túl nagy csoport... Olyanok vannak benne, mint például merőkanál, homokozós játék, kilincs, meg ilyenek, amik még mozgás és cselekvésképtelenek. Bár azért ezek is tudnak gonosz dolgokat művelni.


    A legújabb ellenségeim most például a kilincsek. A csütörtöki napomat csodálatossá varázsolták. Nem is sejtettem, hogy ama mozgalom, amit anno az esernyő indított ellenem, ennyire nagyon kiterjedt, és már Németországban is vannak követői.


    Minden egy teljesen átlagos napnak indult. Kora hajnali ébresztés, magyarázkodás, hogy nem, még mindig nem akarok nyolcszor fürdeni, és könyörögve kérem, hagyjanak már egyszer az életben legalább hatig aludni, amikor kilencre megyünk a háztól tíz percre lévő talihelyre, amiről úgyis mindenki késik, szóval bőven elég lenne tíz után indulni. Persze igen, a koránkelődés az én hibám, mert én mondtam nekik olyat, amiből arra következtettek, hogy nyolcszor fürdök... De hát azért ez mégis túl abszurd ahhoz, hogy elhiggyék, bár ki tudja, hogy náluk mi számít furcsának.


    Nade térjünk vissza a legújabb ellenem szövetkezettek bemutatására, hogy felfedjem előttetek bűnös titkaikat, hogy titeket már ne érhessen meglepetés részükről.


    A reggeli ötkori ébresztés után beletörődve, bevonultam a fürdőszobába. Az ajtót természetesen bezártam magam után, nehogy beállítson valami nem szívesen látott hívatlan vendég. Fogmosás után, immár tárgytalanná vált benn tartózkodásom, így hát elindulok kifelé. Homlokom hatalmasat koppan az ajtón, homlokmagasságban, lévén kora reggel többnyire még nem találom meg a szemem nyitvatartása funkciót. Bár olyankor többnyire még értelme sincsen, abban a töksötétben, kivéve, ha valakit megfejel egy ajtó...


    Bizonyos nem szép, ellenben nagyon csúnya mondanivalók után, amiket az ajtónak címeztem, fejemet fogva megpróbáltam kinyitni az ajtót, ami természetesen nem sikerült, mivelhogy zárva volt. Elfordítottam a kulcsot a zárban, lenyomtam a kilincset, és megindultam kifelé. Megint rosszul döntöttem, mert az ajtó befelé nyílt. Na még egy nekifutás, gondoltam, aztán ha akkor sem sikerül kijussak, akkor elheverek itt, aztán alszom egy jót. Kilincs lenyomva, ajtó befelé húzva.


    A kilincs, sértődős lévén, magára vette az előbbi mondanivalóimat, amiket az ajtónak címeztem, ezért nem volt hajlandó örömet okozni azzal, hogy kienged onnan, inkább fogta magát, egy kárörvendő nyikorgós kacajjal a kezemben maradt, majd nagy csörömpöléssel földhöz vágta magát, ezzel is kifejezve nemtetszését irányomban.


    A nagy hangra összefutott a család, és fél órán belül szabad voltam. Az ajtóból még visszanéztem, és rányújtottam a nyelvem, hogy hahaaa nyerteem, nem sikerült elérnie a célját.


    Talán akkor, ha nem fölényeskedek, és nem nevetem ki, akkor elfelejthettük volna a nézeteltérésünket, de így erősítést kért. A következő rohamozást már a suliban kaptam, szintén a mosdóban. Becsöngetés után mindenki nagyon sietett, és egy lány úgy csapta ki az ajtót, hogy a kilincs röppályára állt, és telibe találta a pocakom, amire csak úgy tudtam reagálni, mint egy nagyranőtt kacsa: sok ideig hápogtam, és totyogtam egy helyben... Amikor már képes voltam gondolkozásra is, elővettem a képzeletbeli naplómat, és gondolatban belevéstem, hogy vigyázni kell mostmár a kilincsekkel, mert elég alantas jószágok.


    A következő támadás már sokkal jobban szervezett volt, és összeesküvésen alapult. Biciklin ültem, és legjobb tudásom szerint tekertem a többiek után, amikor is hirtelen megláttam, hogy a járda közepén egy csiga mászik. Reflexből kanyarodtam, hogy kikerüljem, nem számolva azzal, hogy az még nem nagyon megy. A bukásra a bicó is rásegített, így végül kicsi a rakást játszottunk, alul a csigusz, rajta én, és a magasban a bicikli zörgött kárörvendően.


    A grátisz az volt, amikor barátnőm, akinek meséltem a reggeli csatámról, odajött, és megkérdezte, hogy na mivan, kilincset láttam? Abszolútnemvagyvicces-tekintettel meredtem rá, és akkor megláttam mögötte egy nénit, akinek a kezében ott volt egy kilincs, és pillanatokon belül odajött, hogy leszidjon minket, hogy mégis milyen dolog ilyeneket szétdobálni... Ekkor már a barátnőm is kicsit lesápadt, és elkezdett komolyan venni.


    Ezzel így találtam egy szövetségest, úgyhogy felettébb poén volt a nap, mert együtt remegtünk minden kilincstől, és aznap már nem mentünk semmi olyan közelébe, ami kilincsként ránk támadhatott volna. A nap fő tanulsága, hogy nincs olyan hely, ahol nincs kilincs, ezért igyekezzetek, hogy nehogy magatokra haragítsátok őket, mert nekik mindenhol, mindenki a szövetségesük.... 

Bejegyezte: Móra Anna


2015. november 9., hétfő éjjel 

Állati élmények, de szó szerint


    Ha még nem tettem volna meg, most megemlítem, hogy kb mindenre allergiás vagyok. Ezek közül a sok dolgok közül most a kutyus-allergia volt a legaktuálisabb, mivel hogy a német családnak van egy kutyája. A neve Monty, és ő a kirendelt házőrző. Ezt a feladatkörét tökéletesen jól el is látja. Mindent megeszik, ami mozog, vagy épp nem, amitől olyan pocakos, hogy ha nem tudnám, hogy fiúkutyó, azt hinném, hogy picibabói lesznek.


    Az első találkozásunk kicsit rendhagyóan zajlott. Legalábbis annak úgy hangozhat, aki nem ismer engem. De aki már kb tudja, hogy milyen vagyok, az már semmin nem lepődik meg velem kapcsolatban, max ha esetleg azt mondanám, hogy nem szeretem a csokit.... De ez nem történhet meg.


    Szóval, az első míting Montyval úgy zajlott, hogy átestem rajta. Ő békésen zabált valami dolgot, amit talált, én meg el voltam tévedve, és még a lámpakapcsolót sem tudtam, hogy hol van, szóval ide-oda tántorogtam, mígnem egyik lépésemnél beleléptem valami csámcsogó szőrgombócba. Nem tudnám megmondani, hogy melyikünk ijedt meg jobban. Ő valami fura hangot kiadva, ugrott vagy két méter magasra, majd visszapattant a plafonról, megrázta magát, és amikor kicsit már magához tért, akkor kitántorgott a szobából. Én első ijedelmemben hátraléptem, minek következtében kigáncsolt egy szék, és én egy elegáns mozdulattal körbefordultam, végeztem néhány karkörzést, amiket ilyenkor szokás, majd amint rájöttem, hogy hiába csapkodok a karjaimmal, nem vagyok madárka, és nem fogok tudni repülni, ezekbe beletörődvén megadtam magam, kicsúszott alólam a lábam, és lehuppantam a popómra, egyenesen Monty kutyakajájába... Egy elegáns placcs lett belőle, de legalább puhára estem, és nem a kutyóra, mert azt kicsit kínos lett volna magyarázgatni, hogy este "húsospalacsintát" készítettem...


    Aznap este már nem aludtam túl sokat, mert feltakarítottam a kutyakaját, ami tompította az esésemet, kézzel kimostam a nacimat, na és persze a szobámat is meg kellett találjam. Mindennel végeztem olyan négy körülre, majd beájultam az ágyamba, bízva benne, hogy végülis a sajátomban fekszem, és nem valami random bácsi mellett ébredek majd reggel.


    Onnantól kezdve Monty került engem, ami talán nem is volt olyan nagy baj, mert így megtakarított nekem egy csomó hapcirohamot, orrfújást, és egy csomó zsepit.


    Néha azért kicsit furcsa volt, amikor bementem egy szobába, Monty feldagasztotta magát, majd méltóságteljesen kivonult a szobából, hörrenő-morranó hangeffektekkel kísérve, amire csak nagyon nehezen tudtam ráfogni, hogy csak éhes, és korog a szegényke pocija. Olyankor a németek kicsit furán néztek rám, és láttam rajtuk, hogy szívesen kifaggatnának, hogy mi történt, de már kicsit ők is feladták a velem való kommunikációt, amolyan ami nem megy, azt nem kell erőltetni alapon. 

Bejegyezte: Móra Anna


2015. november 9., hétfő 

Bicikli tanulás, több, de inkább kevesebb sikerrel


    Azzal már megbékültem, hogy a németeket esélyem sincs hogy megértsem, de bár nem ért váratlanul, azon mégis kicsit ledöbbentem, hogy nekem is muszáj megtanulnom biciklizni...


    Ejtek pár szót a számomra kirendelt bicóról, hogy mindenki át tudja érezni a problémáimat.


    Az egész azzal kezdődött, hogy hajnali fél hatkor fel lettem keltve, hogy a napi nyolc zuhanyzásomból megejthessem az elsőt. Én tök kómás állapotban, még ha magyarul beszélnek hozzám, azt sem fogtam volna fel, nemhogy így németül, amiből akkor sem értek semmit, amikor józan vagyok, és nem másnapos az előző esti németdumcsi túladagolás mennyiségtől...


    Hosszú idő volt, mire felfogtam hogy mégis mit akarnak tőlem, és ők meg azt, hogy én inkább kihagyom a napi 8 fürdést, ha hagynak aludni. Eme feladat nehézségét jelzi, hogy mire kölcsönösen el-elmutogatósbácsiztuk egymásnak, eljött a hét óra, az indulás ideje. A kezembe nyomtak egy pici vizet, meg valami fura ízű, elvileg ottani különlegességet, és kilöktek az ajtón. Kint várt rám a cserediákom, meg egy csodálatosan princesseknek való gyönyörűséges lila bicikliszörny. Hasonló stílusú volt a külseje, mint kedvenc pink bőröndömnek. Nem minden a külső, gondoltam, és azt hittem, hogy vele is jóban leszünk nagyon, mint a kis csillogóssal. Épp csak azt nem kalkuláltam bele ebbe az gondolatomba, hogy ez a bicó is német, szóval a kínosan egymásra mosolygáson kívül más közünk nem nagyon lehet egymáshoz. Én azért bemutatkoztam neki, hátha...


    A németem fájdalmasan eltorzulós arccal meredt maga elé, és próbálta visszatartani a nevetést, a lila csoda viszont nem zavartatta magát. Talán kicsit idegesíthette az, hogy valami idegen kiscsaj valami idegen nyelven rizsázik neki, számára teljesen közömbös dolgokról, valószínűleg ezért lehetett olyan barátságtalan velem a továbbiakban. Az első gond épp a felszállásnál adódott. Én jógáztam, szóval viszonylag hajlékony vagyok, de egy, a hátam közepéig érő üléshez kb egy állóspárga szükségeltetik, és ahhoz akkor korán reggel nem volt erőm. Sajnos túl nagy egóval, amolyan úgyis megoldom, nehogymár kifogjon rajtam gondolattal giga nagyot ugorva, magasugrás csúcsomat megdöntve elrugaszkodtam, és már fenn is voltam. Büszkén körülnéztem, hogy na, elsőre sikerült, ezt csináljátok utánam, büszkén levigyorogtam a németre, majd hatalmas csattanással elvágódtam.


    A földön fekve felmerült bennem, hogy nekem ez itt tökéletes, hiszen ilyen korán még vízszintesen vagyok, van takaróm is, már csak egy kis csoki hiányzik a teljes boldogsághoz, de a cserediákom nem értékelte a szundikísérletemet, így felrángatott a földről, és rám parancsolt, hogy siessek, mert késésben vagyunk. Én igyekeztem eleget tenni a parancsnak, bár azért amikor nem látta, le-lehajoltam összeszedegetni az egóm szétszóródott darabjait a földről.


Magasugrás numero 2: 

Újabb elrugaszkodás, immár kicsit óvatosabban, minek következtében nem sikerült elég magasra röppennem, így egy döbbent sóhajjal nyugtáztam, amikor az ülés beleállt a popómba. Ezen nagyon meglepődve, kicsit lefagyva, hirtelen megint én kerültem alulra. Ennek már nem örültem annyira, mert egy igazán rémületre okot adó dolog történt velem, és picurkát már tartottam a bicótól.


    Egy újabb feltápászkodás következett, majd átvonultam vele a lépcső mellé, és úgy a magasból végre sikerült elérnem a célom, és már én voltam felül, egészen addig, amíg ő, ennek nem örülvén, elkezdett a másik irányba dőlni. Ez engem nagyon váratlanul ért, mint ahogy az is, hogy kb fél méter volt a lábam és a talaj között, így fogtam magam, és olyan kecsesen, mint egy darab fa, megint padlót fogtam.


    Picit bemorcosodván úgy döntöttem, hogy ennyi volt. Nincs több kedves Panka, hanem kap egy mindenre elszántat. Óvatosan megközelítettem a lila csodát, odaléptem az üléshez, és egy apukámtól ellesett, hatásos mozdulattal lepicinyítettem az ülés magasságát. Csupán csak három körmöm bánta ezt a műveletet, na és persze a bicikli...


    Miután ezzel is megvoltam, egy picit még néztem a földön a furán rángatózó, és közben fura hangokat kiadó németet, majd belegondolva, hogy mi minden történt ebben a pár percben, fogtam magam és lehevertem mellé nevetni. Ott talált minket az anyuka, aki hirtelen nagyon megijedt, kérdezgette, hogy mi történt, és hogy jól vagyunk-e, amitől még jobban kellett nevetnünk. Végül fél órával a tervezett indulás után, könnyeinket törölgetve elindultunk. A következő gond akkor történt, amikor egy autós rádudált a németemre, köszönés gyanánt. A lila paripám megbokrosodott, és hiába minden ügyességem, ő eltökélte, hogy az autó egy vadállat, ami pont rá pályázik, és a legjobb védekezés az, ha halottnak tetteti magát. Feldobta mind a két kerekét, közben a testével védelmezve engem. Ez a trükk be is jött, mert az autó, bár nagyon közel, kb két centi közelségbe jött, de legalább nem evett meg minket, csak kicsit összejárkálta a kabátomat és jól összesározta... Szerencsére engem nem használt lábtörlőnek.


    Ezután megint útra keltünk, örülve, hogy megúsztuk a kocsival való talit.


    A következő gond a mindenféle hangokkal adódott. Az én biciklimnek felettébb sok mondanivalója akadt, ezért a maga módján végigdumcsizta a napot. Csattogott, pittyegett, csipogott, sípolt, nyikorgott, nyüsszögött, és további jó sok fura hangot adott ki...


    Egy három kilométeres út alatt csupán csak 7-szer esett le a lánc, ami ahhoz képest iszonyú kevés, hogy én hányszor....


    Mire odaértem a sulihoz, eldöntöttem, hogy a barátságunk érdekében elviszem őt disco-ba majd valamikor, hogy kiélhesse az ilyen irányú monoton hangkiadó vágyait dj-skedés közben...


    Végül túlzottan összebarátkoznunk nem sikerült, de egyre jobban kiismerem már a nyavalyáit, és eszerint már többnyire esés nélkül túl tudok élni 10 percet vele, amennyiben nem szállok fel rá.... 

Bejegyezte: Móra Anna


2015. november 6., péntek 

Nyelvproblémák az éjszakában, de rossz az, aki rosszra gondol


Ez a sztori egyenesen a német cserediákcsaládomnál íródik. Itt mindenki nagyon kedves, legalábbis gondolom, mert igazából egy szót sem értek abból, amit mondanak. Viszont az rossz ember nem lehet, aki engedi minden egyes étkezésnél, hogy nutellával egyek mindent, még ha pizza van, akkor is.


    Első éjszaka, amikor ideértem, az anyuka nagyon kedvesen fogadott. Lassan, tagoltan, nagyon artikulálva elmondta, hogy nagyon örül, hogy itt vagyok, meg az ilyen szokásos, kötelező üdvözlési formákat. Azokat, amiket az ember, élete első németóráján már megtanul, mert annyira alap. Aztán megkérdezte, hogy értettem-e legalább egy picurkát azt amit mondott. Én azt válaszoltam, hogy persze, hiszen annyit még én is megértek, hogy hello...


    Nem kellett volna ezt mondanom, mert ennek nagyon megörült, hogy dejó, értem őket, szóval minden csúcsszupi, és így nekik nem kell tovább törniük magukat, hogy lebutítva beszéljenek, mert hát így is megértem őket. Onnantól kezdve úgy lettem kezelve, mint egy német. Gyorsan, és furán beszéltek hozzám, minek következtében egy kicsit ledöbbentem, de a némettudásom addig azért nem terjedt, hogy el tudtam volna magyarázni nekik, hogy ötletem sincs, hogy mit akarnak tőlem. Eleinte még próbálkoztam azzal, hogy visszakérdezzek, ha valamit nem értek, de aztán rájöttem, hogy akárhányszor mondhatnak el nekem valamit, de úgyse értem, így feladtam, mivel úgyis mindig az volt, hogy mire majdnem megértettem egyetlenegy kérdést, kaptam még húszat...


    Most már, egyszerűsítendő a dolgokat, akármit dojcskodnak nekem, a válaszom az, hogy: Ja, danke... És így jól elvagyunk, bár van néhány helyzet, amikor nem épp ez a legmegfelelőbb válasz, de erre mindig csak utólag döbbenek rá, vagy az arckifejezésükből, hogy itt valami oltári nagy baromságot mondhattam, vagy pedig akkor, amikor később nem értik, hogy ha azt mondtam valamire, hogy igen, akkor miért értetlenkedek, amikor természetesnek veszik.


    Ebből adódtak érdekes helyzetek, például amikor első este megtudták tőlem, hogy napi nyolcszor fürdök...


    Az történt, hogy meg lettem kérdezve, hogy akarok-e este vagy reggel fürdeni, amire izomból rávágtam az igen, köszi-s kis mondatocskámat. Már ezen is eléggé elcsodálkoztak, de azért visszakérdeztek a biztonság kedvéért, hogy nade mindkétszer?


    Ebből aztán már végképp nem értettem semmit, amit németül meg pláne nem tudtam volna a tudomásukra hozni, ezért kicsúszott egy:


    – Áh nem tudom- című mondat a számon, persze magyarul, amiből azt szűrték le, hogy az áh=acht, szóval én egy nagyon tiszta emberke vagyok, aki kb. három óránként fürdik...


    Bár én láttam a fejükön a döbbenetet, nem agyaltam rajta többet, mert ezek után nem volt hozzám több kérdésük, én meg örültem, hogy ilyen jól megértettük egymást, hiszen ezek után hagytak fürdeni, meg aludni menni. Csak másnap, amikor már kb harmadszorra kérdezték napközben, hogy megyek-e pancsizni, akkor kezdtem csak el azon gondolkozni, hogy miket hordhattam vajon össze nekik előző este...


    Na most képzeljétek el a szitut, amint a német próbál kedves lenni, és emlékeztetni engem a napi 8x-os fürdési szokásaimra, én pedig minden alkalommal úgy csodálkozom rá a kérdésére, mintha valami hatalmas hülyeséget mondott volna, valami random nyelven, amit nem értek... De hát nem épp ez történt? Persze csak azt leszámítva, hogy szerintük én tökéletesen beszélem a nyelvüket..... 

Bejegyezte: Móra Anna


2015. november 5., csütörtök 

Utazás, ha nem is a föld középpontja felé, de legalább olyan viszontagságosan


A cserediákságos németút sem kezdődött zökkenőmentesen, mint semmi sem ami velem kapcsolatos, vagy velem történik.


    Bár az elején úgy látszott, hogy egy egész napos, felettébb semmi sem történős, egész nap utazgatós napnak nézünk elébe.


    Az út elején még az egész vagon teli volt mondanivalóval, reményekkel, elfoglaltságokkal, aztán fokozatosan egyre többen merültek zenével alvásba, olvasásba, vagy telós játékokba.


    Én magam az olvasók táborát erősítettem, mígnem kb. egy óra alatt kiolvastam mind azt az egy könyvet, amit magammal hoztam erre a 13 órás tömény unatkozásra. Akkor nekiálltam facebookozni, jobb híján, mert különben megevett volna az unalom, jóízűen csámcsogva közben rajtam. Ennek az elfoglaltságomnak a határ vetett véget, merthogy hát addig tartott a mobilnet... Ekkor még nem merültem depibe, lévén elég leleményesnek tartottam magam (bár még azért Odüsszeusznak nem kell hívjon senki), gondoltam majd kitalálok valamit, meg hát úszni sem tudok, ezért csínján kell bánnom a mindenféle merülésekkel. Mivel más lehetőség nem maradt, nekikezdtem a zenehellgatós, antiszockodós, a szűk fél óra esti alvás miatt be-bealvós, felettébb fantáziadús programomnak. Nem kellett nekem tíz percnél több, hogy édesen elalukáljak, zenével a fülemben...


    Talán olyan két vagy három órát aludhattam, amikor borzadva ébredtem fel, hogy vajon miért lehet, hogy olyan szörnyűségeket álmodok... Mert hát én, ha nem is mindig értelmeset, de legalább mindig szórakoztatót álmodok. Na ez a mostani álmom egy cseppet sem volt szórakoztató... Szerepelt benne az összes, részemről kicsit sem kedvelt előadó és énekes... Rémülten ültem pár percig, hogy ezt vajon mivel érdemeltem ki? Először a tárgyak kezdenek ellenem szövetkezni, és mostmár az álmaimban sem vagyok biztonságban? Kis ideig dermedten ültem és gondolkoztam, hogy ez most hogy lehet, mert én rögtön ébredés után nem mindig vagyok szellemi képességeim teljes birtokában, de miután meghallottam a fülesemben szóló Justin Bieber számot, kezdtem sejteni, hogy mi lehet a bibi... Megnéztem a zenéimet, amik között egyet sem találtam, amit én tettem volna az mp3amra, és eszembe jutott uncsitesóm, aki múltkor elkérte, hogy megnézze, hogy miket hallgatok, aztán gyanúsan hamar visszaadta... Valószínűleg akkor cserélhette ki az sd kártyát...


    Így történhetett, hogy az utazás ötödik órájában kifogytam minden viszonylag értelmesnek mondható elfoglaltságból, és így jobb híján az út hátralévő részét a kényelmetlen ülés miatti popófájdalmaim ecsetelésével töltöttem, amiket mind a cuki pink bőrönd barátnőm hallgatott végig, és csak néha szólt közbe, hogy jelezze, hogy neki sem minden szupcsi, hiszen még mindig másnapos a hajnali ünnepléstől, és emellé egy csomó uncsi színű, vele beszélgetni nem akaró fakó színű bőrönddel van összezárva, szóval neki sokkal rosszabb dolga van...


    Megsajnáltam, és én dumcsiztam vele, ami miatt elég sok meglepett tekintetet és kérdést kaptam, hogy vajon minek beszélek egy élénk pink, csillogós bőröndhöz... Erre én csak azt tudtam válaszolni, hogy azért vele dumcsizok, mert ő minden problémámat meghallgatja, ő szeret, és ő van olyan okos és értelmes, mint én... Mondanom se kell, hogy az nem jött túl jól ki, hogy egy bőrönd értelmi szintjét hasonlítottam a sajátomhoz, és bár jó sok idevágó beszólást kaptam, legalább már nem volt olyan uncsi az utazás...


    Ebből is látszik, hogy egy egyszerű disney bőrönd mennyire jófej tud lenni, és mennyire nagyon fel tudja dobni az utazást, mindig biztosítva a jobbnál jobb témákat, hogy elterelje a figyelmet arról, hogy mennyire semmit sem tudunk itt csinálni... Jó kis csapat vagyunk mi ketten... Elszórakoztatjuk mi magunkat, meg a többieket, ha épp uncsizunk...


    Tanulság: egy hosszú utazásra nem kell mindenféle szupcsi elfoglaltságot keresni, elég, ha jól összebarátkozunk a pink csillogós disney bőröndünkkel.... 

Bejegyezte: Móra Anna


2015. november 4., szerda 

Pakolás, pakolás, mindjárt jön a Mikulááááás


Kedd délután már előre boldog voltam, hiszen akkor már csak egy szerda választott el engem kemény egy hónapnyi sulimentes naptól, és még az sem szeghette kedvem, hogy azt cserediákként töltöm Németországban, a kb. három szavas némettudásommal... Akkor még azt hittem hogy olyan nagyon jó lesz nekem, mert hát addig sincs suli, meg tanulás, meg ilyenek.


    Szerdán is boldogkodtam még ezokból kifolyólag, mígnem rájöttem, hogy az mind szép és jó, hogy csereprogram, meg minden, de mégiscsak egy teljes hónap, és nem ártana elkezdeni pakolászni. Akkor találkoztam a pakolás első számú problémájával, miszerint pakolni valamibe kell...


    Neki is láttam felkutatni valami bőröndféleséget, hogy ha már ilyen este tíz körül eszembe jutott. Nehéz és fáradalmas kutatás után végül kettőt találtam. Egy picurka feketét, meg egy cuki, pink, csillogósat, amiről épp hogy csak néhány mesefigura hiányzott a teljes összképhez.


    Én már nagylánynak gondoltam magam, így hát rögtön kiválasztottam a feketét, mivel szerintem én már kicsit kinőttem a disney hercegnős stílusú cuccokból. Úgy döntöttem, hogy ha beledöglök is, bele fogok férni a feketébe. Mármint, jó esetben nem én, hanem a cuccaim, de végső esetben egy saját magam bepakolását sem tartottam rossz ötletnek, úgy még úgysem utaztam... El is kezdtem a töltögetését, amikor is kb 5 perc alatt fullra teli lett. Pedig addig még csak a cserediákomnak és családjának szánt ajándékok voltak benne. Én igazán próbáltam kedvesen elmagyarázni neki, hogy ne csinálja ezt velem, meg hogy szükségem van rá, és hogy ne hagyjon cserben, nehogy egész csereprogram alatt mindenki Barbie-nak hívjon a kis cuki pink tatyóm miatt, de hajthatatlan volt. Úgy döntött, hogy csatlakozik azoknak a tárgyaknak a csoportjához, akik nem szeretnek engem, és amit valószínűleg a harcias esernyőm alapított ellenem. Eme döntését úgy erősítette meg, hogy amikor megpróbáltam felemelni, fogta magát és szétesett. Kiesett a kereke, és még a fogója is letörött.


    Megállapítottam, hogy egyel több lett az ellenem-szegülő tárgyakból, majd elkezdtem barátkozni a kis csilivili pink gyönyörűséggel. Kedvesen bemutatkoztam neki, elmondtam hogy mit szeretnék tőle, nehogy ő is besértődjön rám, mint a fekete. Vártam a válaszát, hogy mit szól hozzá, közben körbejártam, megnéztem a kerekeit, hogy neki is kiesik-e.


    Nem esett ki.


    Ezek szerint megnyerhette a tetszését a fohászom, amit irányába intéztem, mert jól viselkedett.


    Miután kölcsönösen kompromisszumot kötöttünk, hogy én elviszem őt nyaralni, ha ő jól viselkedik, elkezdtem mindenfélét odahordani köré, hogy majd ha minden ott lesz, akkor elkezdek belepakolni. Ekkortájt már olyan hajnali kettő körül járt az idő... Hiába a kis csillogós barátnőm kedvessége, ezután sem telt zökkenőmentesen az este, vagyis immár inkább hajnal. Minden baj azzal kezdődött, amikor én a sokadik forduló után döbbenten megtorpantam, hiszen nem emlékeztem, hogy eddig is volt-e Himalája a szobám közepén, vagy csak úgy sunyin odanőtt, amikor nem figyeltem. Egy pillanatig arról is elgondolkoztam, hogy a fekete bőrönd projektje ez, és hogy így próbálja megnehezíteni a dolgom. De nem hagytam magam. Felvettem a képzeletbeli hegymászó cuccomat, és minden erőmmel azon voltam, hogy a hegység közepéről kimenekítsem legújabb pink barimat. Közben sokszor el is tévedtem, és többször gondoltam rá, hogy visszafordulok, és szerzek egy térképet a szobámról, hogy el tudjak igazodni a rumlihegységben...


    Végülis kitartottam, és megmentettem a kis csillogóst. Együttes erővel harcoltunk a gyorsan felgyűrődött rumli-lánchegység ellen. Bár ellenfeleink számlálhatatlanul sokan voltak, és hatalmas túlerőben, de mi ketten az igaz ügyért harcolva győzedelmeskedtünk felettük.


    A fontosabb csatáknál mindig van dátum, így fontos megemlíteni, hogy ez kb. három körül történt... Mi fáradtan összepacsiztunk, megünnepeltük a győzelmet, én még párszor körüljártam a szobám, hogy nem maradt-e ki valami fontos a csereprogramhoz, majd négy körül úgy ítéltem, hogy amit nem tettem be, azt már nem is érdemes, aztán fél öt körül lepihentem aludni, mert hát ötkor kell kelni, hogy elérjem a vonatot. Ez majdnem nem is sikerült, mivel a fél óra alvás egy picurkát kevésnek bizonyult nekem, a pink harcostársam pedig még másnapos volt az esti győzelem utáni ünnepléstől. Végül rendben odaértünk a vonathoz, és kezdődhetett kettőnk véd és dacszövetsége, miszerint aki őt csúfolja, arra én haragszom meg, és nézek rá csúnyán, és aki velem próbál fura nyelven dumcsizni, vagy gonoszkodni, azon ő áll bosszút. Én tökéletesen meg voltam nyugodva, hogy ő meg fog védeni, mert bár nem olyan harcias mint egy esernyő, de tegnap este a fekete pici tesója megmutatta, hogy a bőröndöknek is van sok trükk a tarsolyában.... 

Bejegyezte: Móra Anna


2015. november 01., vasárnap 

Bevezetés, bááár, jogsim az még nincs


In medias res kezdet, csak mert a bevezetőket mindig is uncsinak találtam.


    Éééés, vegyük úgy, hogy ez egy tökéletes bevezetés volt ahhoz, hogy elindítsam a sztorit, merthogy olyanom is van ám, csak, mint a naplóknál, itt is általános profil ismertetése nélkül.


    Adott a probléma: 

Nyelvvizsgát kéne tegyek. De vajon hogyan?


    Van egy pár megoldási javaslat: 

~ Inkább hagyom, és mégse. Nem, ez nem jó.

~ Valahogy lefizetek egy vizsgáztatót. Hmmm... Akkor miből lenne pénzem koncertre? És főleg csokira? :O Ez is halott ötlet. 

~ Elkezdek tanulni. (Jesszus... Meghazudtolnám magam...) 

~Vaaaaaaaaagy.... Elmegyek arra a híres nevezetes cserediákságos programra, ami TALÁÁÁÁN segítene. Azt hiszem, ez az a megoldás, ami a legegészségesebb. És még nyaralhatok is egy csöppet. Bár ez így tél közeledtével, nem tudom, mennyire megvalósítható, dehát, ilyen kicsire nem adunk.


    Egyedül csak azt remélem, a cseregyerekségnek nem sok köze van a töris cserekereskedelemhez, hogy akkor a végére a szüleim eladjanak egy tevéért. Csak mert minimum kettőt érek. Sőt. Kettő és felet. Najó, inkább azt már nem. Nagyon a szívemre venném, ha miattam szeletelnének fel egy tevét.

A szerző 2016-ban végzett a VMG 12.b osztályában. Blogbejegyzései a Medáliák művészeti, kulturális és oktatási egyesület

Így írtok ti 2015/12016-os kreatív írásversenyére készültek, ahol I. helyezést ért el.