Mobirise Web Maker

Az idő


Horváth Emese Dorka

Az időtlenség kellemes ringatása véget ért, 

Az ember az időért odaadta végtelen életét. 

Kinek kellett ez-siránkozott a nép- 

Egy végtelen pillanatot mi darabokra tép? 

Ez a jelenség már mindenkit elért, 

S néhány ember csak, ki bűnhődik ezért. 

Egy faluban laknak, hol egy lány született, 

Ugyanúgy itt az ablakok üvegek, 

Ugyanúgy vannak dombok és üregek, 

Csak itt nem él az idő s a gyűlölet. 

Levelet írának falunk hős lakói, 

Nem tudván, hogy ezért meg kell majd lakolni. 

Jó szándék vezérli időtlen szívüket, 

Magukhoz csábítván egyetlen hívüket. 

S maguk ellen fordítva ellenségüket, 

Ki kifolyasztaná nemes vérüket. 

De valami varázslatos elrejti őket, 

Az idő tengerében az űttörőket. 

Eléáll egy lány, kilépve e ködből, 

Megmondja az igazat, s úgy beszél, mintha könyvből 

Olvasná: – Megkaptad-e levelem? 

– Hallgass el, szemtelen 

Vagy társaid testét elvermelem 

Így lakol, ki fordul ellenem. 

Bujdosásra vagy hivatva s árulók között, 

Kísérteni fogja lelked az ördögöt. 

Sírni fogsz az időn s a saját sorsodon, 

S amerre mostantól lép a lábnyomom, 

Ott a művészeted halála vár reád, 

Sors elől menekülni úgyis kár tehát. 

De én mindörökké rajtad tartom szememet 

S ha nem én, az idő majd véget vet neked.


A lány csak csendben nézett, értette e szavakat, 

Mégis érezte, hogy lélegzete elakad. 

Elindult lassan és csendesen, amilyen csendesen lehet. 

Lelke vérzett, látszott, elkeseredett. 

Keblén ült gyermeke, elhagyatott lélek, 

Férjükkel hárman egyszer visszatérnek.


A többiek vándoroltak, szemük mindent tűvé tett, 

De máig nem lelték meg újra, hol van a művészet.

Horváth Emese Dorka versét Lázár Ervin Az asszony című novellája ihlette.